Szemtől szemben a halállal

Kemény film az Emberek és istenek (Des hommes et des dieux), csak úgy menekültünk ki a teremből, miután vége lett. Mert nemcsak kemény, de ravasz is, sokmindenre számít az ember az elején, de erre nem. A filmkészítés magasiskolája, amit Xavier Beauvois rendező teremtett, és persze nem kis érdeme van benne a színészeinek.

Ha valaki igazán jól akar járni, szűzen ül be a filmre, vagyis semmit nem tud róla. Így percekig morfondírozhat azon, hol is vagyunk a történet szerint, és mikor fog már végre történni valami. Aki viszont már belekezdett ebbe a cikkbe, az tudni fogja, hogy a '90-es években, Algériában, egy szegény muszlim faluban, ahol egy ciszterci kolostor is működik. Itt él kilenc francia szerzetes, az ő mindennapi rutinjukat figyeljük sokáig.

Klasszikus lassú film, de legalább nem lila, nem kell kódokat fejtegetni. Egyszerűen csak unalmasnak tűnik mindaddig, amíg az ember azon nem kapja magát, hogy már jól érzi magát, hozzálassult ehhez a világhoz, a szeme is megszokta a környék szegénységét, a táj szépségét, a kolostor puritánságát, és kezdi megszeretni egyik-másik szerzetesét is.

Bámulatos Lambert Wilson Christian testvérként. Ritkán látjuk őt magyar moziban (bár az egyik legfoglalkoztatottabb francia színész), amikor viszont felbukkan, döbbenetes átalakulásnak vagyunk tanúi. Először - és hosszú időre - csak az egyetemista srác volt A házibuli folytatódik-ból (fotó), aki egy időre lecsapja Pierre Cosso kezéről Sophie Marcaeu-t. Nem a legszerencsésebb bemutatkozás, bár kétségkívül emlékezetes.

Aztán a tévében elkaphattuk felejthető francia és brit filmekben, majd jött a két Mátrix-folytatás (fotó), a Macskanő (fotó), de addigra már egyértelműen érett, felnőtt férfi volt, nem is rossz pasi. Egy villanásra elkaptam a Francia Filmnapokon is Valerie Bruni-Tedeschi első rendezésében, ahol egy tékozló fiút játszott napbarnítottan, laza cuccokban (fotó). Akkor már kimondottan jó pasi volt. Ez volt az utolsó benyomás.

És most itt van rövid, ősz hajjal, sovány arccal, szemüvegben, gondoktól ráncos homlokkal. Egy másik ember. Nemcsak az arca, a színjátszás is. Ebben a filmes létezésben nincs semmi színészet, épp ezért hibátlan. Egy komoly intellektusú, elkötelezett embert látunk, aki egy percre sem inog meg. Tökéletes jellem és tökéletes jellemrajz.

Emberek és istenek | Lambert Wilson és Philippe Laudenbach

A többiek is a megtévesztésig hitelesek, csak ezt annyival könnyebben érik el, hogy nem is köthetjük az arcukat máshoz, mert Magyarországon ismeretlenek. Michael Lonsdale-t kivéve (akire a legtöbben talán a München-ből vagy A rózsa nevé-ből emlékezhetnek), de ő annyira jellegzetes, hogy épp ettől jó.

A kilenc szerzetes lassan kilenc különböző egyéniséggé válik, és az is kiderül, hogy mindnyájan esendő emberek. Azon tipródnak, hogy maradjanak-e abban az országban, ahol az iszlám fundamentalizmus egyre erősebb, ahol a terrorzimus lassan mindennapi jelenség, ahol a gyilkolásra már nem kell semmilyen indíték. Az élet lassan elviselhetetlen ezen a helyen, és aki teheti, menekülne is, a szerezetesek azonban maradnak. Együtt döntenek így, hosszú vívódás után, és a film végülis ennek a lelki tusának a bemutatására vállalkozott, mert ezáltal a hitükről, az elhivatottságukról, és emberi tartásukról kell megnyilatkozniuk.

Megindító élmény látni a szerezetesekben dúló harcot emberi gyarlóságuk és az Istennek fogadott hűségük között, és míg ebben részt veszünk, szinte el is felejtjük, mi a tét. Annak drukkolunk, hogy legyenek elég erősek, pedig tudjuk, hogy ez a legnagyobb esztelenség egy ilyen helyzetben. De talán épp attól lennének a vesztésre ítélt helyzetnek a győztesei, ha felülemelkednének rajta. És iszonyú kínlódások árán meg is teszik.

Elavult dolognak tűnik, de itt igazi katarzis történik. Ez a személyes győzelem egy olyan jelenetben teljesedik ki, amit az utolsó vacsora ihletett, és amely alatt Csajkovszkij Hattyúk tava című balettjének fő témája szól. A legolcsóbb hatáskeltés, mondhatnánk, de annyira működik, hogy döbbenet. És éppen attól működik, mert azelőtt nem volt semmi hatásvadászat, semmi giccs.

Azt kívánjuk, bárcsak itt lenne vége, és írják ki a fekete vászonra, hogy aztán mi lett velük, mert az nyilvánvaló, hogy ez egy igaz történet. De nem ússzuk meg. És nem ússzák meg ők sem, és hosszan kell néznünk azt a képet, ahogy viszik őket a havas Atlasz-hegységben, és ez körülbelül olyan érzés, mintha az emberiség összes borzalmát látnánk egyszerre, a holokauszttól a gulágig.

Sosem derült ki, hogy ki ölte meg azt a hét ciszterci szerzetest, akiket 1996-ban raboltak el az algériai Tibhirine-ben, és miért ölték meg őket. Semmi értelme nem volt, ez a legfájóbb. De az áldozatok legalább a maguk számára megtalálták az értelmét, és ezt meg is értheti, akinek van hozzá füle, mert Christian testvér pontosan megfogalmazza a filmben.

Lehet persze, hogy ez is csak egy azok közül a remek filmek közül, amik húsbavágóan tudták megfogalmazni a háború és az öldöklések hiábavalóságát. Elnyerte a tavalyi cannes-i filmfesztiválon a zsűri nagydíját és nyolc millióan látták Franciaországban. Végülis mi többet várhat el az ember egy filmtől? Megmenteni sajnos egy lelket sem tud.