"Mit bámulsz, gazdag fiú? Legközelebb kirabolunk!"

Sokan hiányolják a politikailag öntudatos zenéket, pedig nem csak Dopeman rappel közéleti témákról: a briteknél először foglalkozott egy mainstream popsztár a tavalyi zavargások és fosztogatások témájával, és mindjárt komoly vitákat robbantott ki ezzel. Tényleg Plan B Ill Manors című dala az utóbbi évek legfontosabb protest dala vagy csak prolipornó?  

Forradalmi megközelítés vagy csak prolipornó?

Ben Drew, azaz Plan B két évvel ezelőtt lett igazán nagy név a popzenében, amikor is a The Defamation Of Strickland Banks című lemezéből egymilliónál is többet adtak el, ő pedig egyből a legnépszerűbb brit férfi előadók közé került. Annak a lemeznek az volt a különlegessége, hogy az addig kevésbé ismert rapperként működő Plan B hirtelen kifogástalan soulénekesként jelent meg a közönség előtt, ám már akkor, az album sikere idején is jelezte, hogy legközelebbi lemezén visszatér a rappeléshez. Ez így is történt, ám a márciusban megjelenő új kislemezdalnak, az Ill Manorsnak nem is ez a fő hírértéke, hanem az, hogy ebben elsőként foglalkozik a brit popsztárok közül a tavaly augusztusi londoni zavargásokkal, melyek fosztogatásba torkolltak. Az Ill Manors fogadtatása is jóval túlment egy szimpla popszámén: parlamenti képviselő és politikai újságíró egyaránt foglalkozott vele, míg a Guardian egyenesen az utóbbi évek legjobb protest dalának nevezte, maga Plan B pedig az eheti NME címlapján magát David Cameron miniszterelnököt hibáztatja a tavalyi zavargásokért. Nem túlzás a megállapítás, hogy az Ill Manors újra behozta a politikát a popzenébe.

Az Ill Manors valóban ajtóstul ront a házba: a provokatív és vitaindító szöveg ugyanis maguk a balhézók, vagyis a britek nagy többsége által nyíltan gyűlölt és megvetett, külvárosi, iskolázatlan, munkanélküli fiatalok szemszögéből íródott. Ez utóbbiaknak széles körben használt gúnynevük is van: ez a chav, amely egyesek szerint a cigány "csávó" szóból ered, mások viszont egy rövidítést valószínűsítenek: Council Housed And Violent - vagyis olcsó, külvárosi, önkormányzati bérlakásban lakik és erőszakos. A kifejezés a kétezres évek közepén vált népszerűvé, azóta pedig bekerült a köznyelvbe, de pont elég pejoratív ahhoz, hogy ne legyen illendő használni, valahogy úgy, mint ahogy nálunk sem szép dolog prolizni. A Daily Mailből és más populista bulvárlapokból tájékozódó britek milliói szerint a chav-ek egyébként tréningruhás, agresszív, balhés fiatalok, akik segélyből élnek és már tizenévesen sok gyereket csinálnak, a pénzüket pedig edzőcipőkre és olcsó bizsukra költik.

Plan B szerint a tavalyi zavargásokban fontos szerepet játszott a média és a társadalom nagy részének elutasító magatartása a chavnek bélyegzett fiatalok felé: "Úgy gondolom, hogy a zavargások egyik oka az volt, hogy az országban nagyon komoly előítéletek vannak a legszegényebbekkel szemben" - mondta az Ill Manors klipjének megjelenésekor a rapper. "Nem akarom védeni a fosztogatásokat, de ami akkor történt, az pont megfelelt annak a képnek, amely az angol újságolvasók nagy részében él ezekről a srácokról. Ha valakit azért támadnak nyilvánosan, ahogy beszél, ahogy öltözik, amilyen zenét hallgat, vagy amiért nem eléggé iskolázott, akkor azt el fogják ezzel idegeníteni" - érvelt Plan B, aki szerint a társadalom gyakorlatilag le is mondott ezekről az emberekről.

Még keményebb az üzenete magának az Ill Manors szövegének, ahol előbb felsorolja a chavekkel kapcsolatos sztereotípiákat (iskolai késelések, alkohol, drogok, kapucnis fiatalok), szembesíti a hallgatókat a média által a szegény külvárosokról sugallt képpel, és aztán a refrénben kifejezetten fenyegetővé válik: "Mit bámulsz, te kis gazdag fiú? Mi itt mind szegények vagyunk, úgyhogy rohanj haza és zárd be jól az ajtót! És ne gyere ide többet, mert ki leszel rabolva!" Később aztán még előkerül a londoni olimpiai falu, és reagál David Cameron miniszterelnök emlékezetes "Hug a hoodie!" ("Ölelj meg egy kapucnist!") felhívására is, amellyel hat éve az akkor még ellenzéki toryk bűnözőkkel szembeni békülékenységét akarta jelezni, de azóta is nevetség tárgya. Sőt, beszól még a Kaiser Chiefs emblematikus 2005-ös slágerének, az I Predict A Riot című számnak is, amely először adott hangot a középosztálybeli félelmeknek a tréningruhás "söpredékkel" szemben. Egy szó mint száz, olyan szöveg ez, amilyennel évek óta nem lehetett találkozni a mainstream brit popzenében, noha az utóbbi évek bőven szolgáltattak erre apropót. Mindezt ráadásul rendkívül hatásos, elsöprő erővel megjelenítve (a dal alapja amúgy egy Sosztakovics-műből hangmintázott német hiphop sláger, Peter Fox Alles Neue című számából van). A Guardian már idézett cikkében a Clash és a Public Enemy dühös protest dalainak utódját látja Plan B új számában, amely úgy szól szerinte, mintha a Prodigy csinált volna egy hiphop számot.

Ezek után nem csoda, hogy az Ill Manors valóságos társadalmi vitát generált: az ellenzéki Munkáspárt egészségügyi miniszterjelöltje, Jamie Reed nyilvánosan dicsérte és minden idők egyik legtöbbet idézett protest dalához, Marvin Gaye What's Going On című számához hasonlította. A baloldali-liberális brit média is felkapta a számot, és üdvözölte az újfajta perspektívát, amellyel a témát kezeli, hiszen a tavalyi zavargásoknak sokan gondolják úgy, hogy semmilyen következményei nem lettek, vagyis az érintett külvárosi rétegek helyzete változatlanul reménytelen. Ez az alapos tanulmány pedig azzal a tavaly megjelent könyvvel állítja párhuzamba az Ill Manorst, amely szerint a chav-ek gyakorlatilag etnikai kisebbséggé váltak a média és a politika megközelítése miatt. Annak, hogy ez miért alakult így, évtizedes okai vannak, és a téma szakértői szerint Margaret Thatcherig és a klasszikus munkásosztály nyolcvanas évekbeli eltűnéséig vezethetők vissza. Nem mindenki ért azonban egyet azzal, ahogy ezt a helyzetet Plan B kezeli.

Többen is emlékeztetnek például arra, hogy a zavargások idején maga Plan B is felszólalt, élesen bírálva a fosztogatókat és motivációikat. Mások szerint az Ill Manors már onnantól kezdve hiteltelen, hogy rendszeresen játssza a rádió, és melléállt a baloldali sajtó is, nem is beszélve a politikusokról. Ráadásul Plan B nem is legalulról jön (ő maga nyilatkozta egyszer, hogy a középosztály és a munkásosztály közötti rétegből származik), tehát csak egy kívülálló, aki a szegények között turistáskodik. "Csak prolipornó a sajtónak" - ahogy a Spiked nevű portál szerzője fogalmaz, hiszen csak azt nyújtja a liberális elitnek, amit az látni szeretne a maga biztonságos menedékéből. Még egész biztosan lesz visszhangja a Ill Manorsnak, hiszen azonos címmel egy film is ki fog majd jönni májusban, melyet Plan B rendez, és ő rappel a filmben elhangzó valamennyi számban is. Ő azt mondja, a munkásságával segíteni szeretne a hátrányos helyzetűeknek, ami még nem tudjuk, sikerül-e, egyelőre annyi biztos, hogy ilyen visszhangja régóta nem volt egy popszámnak sem Nagy-Britanniában.

Hová lettek a protest dalok?

Plan B száma nemcsak saját erényei/hibái miatt válthatott ki ilyen nagy hatást a sajtóban, hanem azért is, mert rácáfolt a zenei lapok egyik 2011-es slágertémájára. Miközben ugyanis az arab világtól Európa több országán át az Egyesült Államokig különféle tiltakozó mozgalmak jelentek meg, aközben a protest dalok viszont "eltűntek", legalábbis Nyugaton (az arab forradalmak és a zene kapcsolatáról itt írtunk). Mivel Plan B száma azért csak egyetlen fecske, ami ráadásul specifikusan brit témával foglalkozik, ráadásul az alább tárgyalt, nagy visszhangot kiváltott cikkekben voltak bőven érdekes felvetések - érdemes áttekintenünk a vitát.

Voltak szélsőségesen megfogalmazások is: Krissi Murison, az NME szerkesztője például egyenesen azt írta, hogy a mai popzene nem foglalkozik politikai témákkal. Míg a Clash az "unott, tanulatlan, szüleivel élő és legfeljebb lélekölő munkákat találó" fiataloknak nemcsak hangot kívánt adni, hanem "oktatni-nevelni" akarta őket, addig ma az Odd Future "Kill People Burn Shit Fuck School" ("Ölj, gyújtogass, bazdmeg a sulit") - persze szándékosan, provokatívan - buta szlogenjével kellene beérnünk. Az új generáció egyik legintelligensebb zenészeként bemutatott Frank Turner azt mondja a cikkben, hogy nem akarja "politikus zenészként megosztani a közönségét". Az Arctic Monkeys vezére, Alex Turner pedig arról beszél, hogy arról ugyan van véleménye, hogy mi történik "kicsiben", vagyis mondjuk abban a városrészben, ahol él; arról viszont, hogy "nagyban" mi történik, nem akar dalokat írni. "Mégis mit érnék el ezzel?" - kérdezi.

Persze azt, hogy a popzene egyáltalán nem szól a politikáról, könnyű cáfolni: számos rap- és country-szám is foglalkozott például a recesszió témájával, legyen szó akár az egyszerű emberek nehéz életéről, akár a bankárok ostorozásáról. (Lásd e cikkünket.) Persze sok zenei újságíró még mindig a hatvanas-hetvenes évek rockzenéjének kánonjában tud csak gondolkodni - mondják sokan (egyesek szerint burkolt szexizmus és rasszizmus munkál a háttérben). Egy érdekesebb magyarázat szerint az a probléma, hogy a protest daloktól azt várják, hogy megnevezze "az ellenséget", míg a legjobb mai politikus dalok sokkal inkább leíró jellegűek: arról beszélnek, hogy mi van, nem arról, hogy kit kellene elkergetni.

Az viszont már védhetőbb álláspontnak tűnik, amit például a New York Times tavaly októberi cikke fogalmazott meg: lehet, hogy vannak politikus vagy éppenséggel kifejezetten tiltakozó dalok, de nincsenek "politikai himnuszok", olyan, nagyobb tömegeket megfogó slágerek, amelyeket politikai mozgalmak a zászlajukra tűzhetnek. Erre a cikkben több magyarázat is felmerül. Egy, a tiltakozó mozgalmak történetével foglalkozó professzor szerint a zene szerepe változott meg. Míg a hatvanas években a zene volt a "közösségi média", addig manapság az elégedetlenek a Facebookon, Twitteren kommunikálnak és szervezkednek. Dorian Lynskey - aki 33 Revolutions Per Minute címmel 2011-ben jelentette meg a protest dalok történetéről írt könyvét; illetve ő írta a korábban említett Guardian-cikket Plan B-ről - úgy véli, hogy sokkal nehezebb a gazdasági válságról dalt írni, mint mondjuk George W. Bushról vagy az iraki háborúról. "Nagyon nehéz meghatározni, hogy kik a rosszfiúk, nagyon nehéz megmondani, hogy mi lenne a megoldás" a recesszióra - szemben azzal, amikor van egy "Darth Vader-szerű elnökünk".

Utóbbi megfogalmazás már Tom Morellóé, aki a Rage Against The Machine gitárosaként talán az utolsó igazán sikeres és egyben erősen politikus zenekarban játszott. Azóta a protest dalnok szerepét öltötte magára, de beismeri, hogy nem született meg például az Occupy mozgalom igazi himnusza - pedig ő maga is és számtalan zenész kapcsolódott hozzá így-úgy. Igaz, Russell Simmons hiphopguru a Billboardnak "megígérte", hogy előbb-utóbb meg fog születni ez a himnusz. Ugyanitt az újságíró szintén kínált egyfajta magyarázatot (kérdés formájában). Eszerint igazán nagy hatású protest dal azért nem jelenik meg, mert a hatvanas-hetvenes évekhez képest sokkal széttagoltabb lett a zenei piac, vagyis nincs már egyetlen dalnak sem esélye arra, hogy igazán széles közönséget fogjon meg. Illetve az igazán nagy slágerek - e perspektívából nézve: kínosan - kerülik a politikai témákat.

Dorian Lynskey egy novemberben megjelent riportban szólaltatott meg olyan zenészeket, akik protest dalokat írnak. Közülük a King Blues zenekarnak volt szerződése az Island kiadóval (a Universal Music Group major cége) - de mindig ők voltak az utolsók a sorban, "ahányszor jött egy mosolygós, boldog, mondanivaló nélküli indie- vagy popzenekar", az előnyt élvezett hozzájuk képest. Ha politikus zenét játszol, "egy csomó ajtó bezárul előtted" - mondja a zenekar. Ennek lehetne ellenszere az "alulról építkező" hozzáállás, de a cikkben ez sem tűnik fel túl bíztató színben. A Projected Images zenekar, amely Billy Bragg veterán baloldali zenész tanácsára elment tüntetésekre játszani, teljesen közömbös tömeggel találkozott: "Nem érdekelte őket: számukra csak faszfejek voltunk, akik gitározgatnak és énekelgetnek."

A legerősebb jelenet, ami arról tanúskodik, hogy milyen zene fogja meg a rendszerrel elégedetlen brit fiatalokat, a 2010. téli londoni diáktüntetésekhez kapcsolódik. Míg az egyetemistáknak "politikailag megfelelő reggae-t" játszottak, amikor megjelentek a 17 éven aluli fiatalok, valaki kihúzta a dugót a szervezők lejátszójából és rádugta a saját BlackBerry-jére. Innentől pedig grime, R&B és dancehall bömbölt; a tüntetők táncoltak és összecsaptak a rendőrökkel. (Az esetről először beszámoló BBC tévesen azonosította a műfajt és "dubstep lázadásról" írt; aztán kiderült, hogy az este és a tüntetés sztárzenéje Lethal Bizzle: Pow című száma volt.)

Ebből kiindulva írta Mark Fisher a Wire januári számában, hogy tanulságos, hogy az ifjúsági mozgalmak és tüntetések háttérzenéjét egyre kevésbé politikus tartalmú zenék adják. Még a grime jelentőségét sem a ritkán, de azért megfogalmazott politikai üzenet adja, sokkal inkább az érzelmek, amik megjelennek benne: a düh és frusztráció. Eközben a mainstream popban a politikai üzenet híg, szentimentális formában jelenik meg, nagyjából úgy, hogy "ó, remény, ó, változás", a lényeg az, hogy ne zavarja a szponzorokat. Nem mintha az underground jeleskedne a politikai elégedetlenség és tiltakozás hatékony megfogalmazásában. Talán az a baj, írja Fisher, hogy már eltűnt a kapcsolat e kettő, a mainstream és az underground között. Míg régebben a szubkultúrákból indult, elégedetlen mozgalmak eljutottak a mainstreambe és ezzel meg is szelídültek, a mai szórakoztatóiparból hiányzik ez a "szublimációs folyamat" - és így az elégedetlenség jóval nyersebb formában jelenik meg. De az is lehet, veti fel a szerző, hogy rosszul tesszük fel a kérdést. "Nem arról van szó, hogy a zene nem válaszol a politikai igényekre, hanem eltűnt a politika." A nyári zavargásokban pont az volt érthetetlen a legtöbb kommentátor számára, hogy hiányzott belőlük a politikai tartalom. Na de miért lepődünk meg ezen, kérdi Fisher, amikor a politika (a maga egészében) mindent megtett, hogy elidegenítse magától a fiatalokat.