Valaminek történnie kellett

A britpop második vonalából elsőrangú énekes-dalszerzővé vált Richard Hawley közel három év után ezúttal sem egy kimondottan fiatalos lemezzel jelentkezik. A lassan kibontakozó, nyomasztó album nyers ereje viszont bármikor jól jöhet, ha feszültségre vágyunk.

Az énekes-dalszerzőség intzéményével rondán elbánt az elmúlt bő egy évtized, és ha ma valakinek ez a foglalkozása, az körülbelül annyira nem jelent semmi tiszteletet parancsolót, mint ahogyan az indie szó jelentése is teljesen kiüresedett. Ha meg mégis felidéz bennünk a címke akármit is, abban sincs túl sok köszönet, mert - és ebben vastagon benne van Bonnie 'Prince' Billy és az egyébként csodálatos, tökéletes I See A Darkness (1999) keze - azonnal egy, az akusztikus hangszere mellett fájdalmasan éneklő szakállas, de legalább borostás férfi jut eszünkbe. (Nőknél meg egy aranyos fiatal lány gitárral, de az most egy másik szál.)

Ez persze nem volt ám mindig így, a hetvenes-nyolcvanas évek például tele volt menő és vagány énekes-dalszerzőkkel: elég csak egyetlen Graham Parker-, Nick Lowe- vagy Robyn Hitchcock-számot meghallgatni, hogy halljuk a különbséget a mai sírás-rívástól. Amikor azonban szólókarrierbe kezdett, Richard Hawley még ennél is kicsit korábbra nyúlt vissza zenei előképekért, és végül a nyers rockban, a blues és country történetmesélős előadásmódjában, plusz a Frank Sinatra-i énekesi hagyományokban találta meg önmagát, még ha nem is hagyja magát lebeszélni arról, hogy azért minden amerikai hatás ellenére nagyon is brit zenét játszik ő.

Bár a ma már ötven felé közeledő Hawley tulajdonképpen egész életét zenéléssel töltötte, sok kanyart meg kellett tennie, míg eljutott addig, hogy ha a színpadra áll, tényleg róla szóljon a koncert. A nyolcvanas évek második felében megjelent kislemezeit ugyan John Peel is tökre bírta, a még iskoláskorában alapított zenekara, a Treebound Story jangle popja a teljes albumot már nem ért meg. Együttese ezekben az időkben gyakran koncertezett együtt a Pulppal, és Hawley élete nemcsak mindkettejük sheffieldisége, de más miatt is sokszor párhuzamba került vagy éppen találkozott a Jarvis Cockerével. Hawley a britpop virágzása idején a Longpigsszel ért el kisebb sikereket, bár megközelítőleg sem akkorákat, mint a Pulp - igaz, ahogyan vége lett ennek az első vonalba soha be nem kerülő zenekarának, kis időre ő is csatlakozott Cockerékhez. Aztán egyszer csak abban is hasonlítani kezdtek egymásra Jarvissal, hogy mindketten szólókarrierbe fogtak - sőt, Hawley ezzel jó pár évvel még meg is előzte a Pulp-énekest. És ugyan negyedik lemezének újdonságereje leginkább abban volt, hogy az akkoriban kevésbé népszerű énekes-dalszerzői tradíciókat követte, a Coles Corner (2005) váratlanul nagyot szólt, még a Mercury-díjat is majdnem hazavitte - mondjuk végül a siker így is Sheffield városáé maradt, még ha nem is Hawley, hanem az Arctic Monkeys bemutatkozó lemezének köszönhetően. Idén pedig két és fél év szünet után megjelentette hetedik albumát, a Standing At The Sky's Edge-et. (A kettővel ezelőtti Lady's Bridge-ről erre írtunk.)

Csikorgó vonósaival és gitárjaival a She Brings The Light lassan bekúszva ássa meg a lemez alapjait, és egyúttal hatalmas kérdőjelet rajzol, mert úgy tűnik, ebből aztán tényleg bármi lehetne: aláfestés westernfilmek kietlen tájaihoz, nagyszabású kamarapop, beugratásból komoran induló színházias örömzene. Aztán egyik sem, hanem nyers és férfiasan magányos rock alakul belőle mégiscsak. Az album lépésben halad előre, ez a lomhaság azonban nem az az unalmas fajta, amitől nem vársz semmit - ez a lomhaság tele van feszültséggel, és végig biztos vagy benne, hogy valami történni fog, hogy valaminek történnie kell. Hawley pedig nem akar kicseszni a hallgatóival.

A Standing At The Sky's Edge mindvégig nyers és szikár, de legfőként: rohadtul férfias marad. Egészen megdöbbentően nyomasztó világ telepedik ránk a gyilkosságokkal, szerelmi vallomásokkal, biblikus utalásokkal megterhelt lemezen: a sok hangszer monumentális megszólalása egyrészt elugrasztana minket a földtől egy lépéssel, miközben a feszült dallamok pont hogy nyomják vissza a fejünket a talaj felé, hogy aztán a hirtelen kitörő, újra és újra önmagukba visszatérő, elemi erővel bíró gitártémák és a semmiből előbukkanó könyörtelen dobok (pl. Down In The Woods) végképp hülyére vegyenek és elbizonytalanítsanak bennünket arról, mivel is állunk tulajdonképpen szemben. A feszültség csak középtájon, a Seek Ittől enyhül, a könnyedebb hangszeres megoldások mellett egy álombeli meztelenkedést megidéző dal hoz színt a komor, de egyáltalán nem színtelen album szövetébe. A következő felvételig kitart ez a kis világosság, a Wood's Collier Grave-vel és a Leave Your Body Behind You-val azonban megint ugyanott vagyunk, egy kitörésekkel teli, mégis minden feloldást nélkülöző környezetben, amin Hawley nyugodtságából kizökkenthetetlen hangja vezet minket végig úgy, hogy a sűrűn előforduló, kizárólag hangszeres részek közötti énekek még nagyobb nyomatékkal tudnak megszólalni.

Richard Hawley szólóanyagai nem bárkit, a tizen-, huszonéveseket is megszólítani akaró, amolyan fiatalos lemezek, ez a mostani sem az. A Standing At The Sky's Edge azonban mégis masszív, időtlen és nagyon erős. B+