Mi van már ezzel a két emberrel?!

Mars Volta
Vágólapra másolva!
A Mars Volta hatodik lemezének fő kérdése, hogy vajon az előző, akusztikusnak mondott album után megint az őrületet választják a tagok, vagy megpróbálkoznak végre egy szélesebb kör számára is hallgatható lemezzel?
Vágólapra másolva!

A Mars Voltáról írni kábé olyan, mint a magyar válogatott mindenkori edzőjeként minden vesztes meccs után arról nyilatkozni, hogy a leégés ellenére azért vannak bíztató jelek magyar labdarúgásban. Az örök ígéretnek számító zenekar hatodik lemezére (újra) felfedezte az elektronikát, egy-két helyen egészen ügyesen is használja, általában viszont csak addig jut el, mint a Radiohead vagy a Placebo kb. egy évtizeddel ezelőtt (az persze világos, hogy ennél azóta se történt sokkal több a mainstream rockzene és az elektronika házasításában, de hogy miért is nem, azt továbbra is kutatjuk). A Noctourniquet első száma például rögtön hatalmas lopás a Radiohead Myxomatosisából. A legtöbb számról szintén ordít, hogy honnan csenték, a Malkin Jewel például leginkább Tom Waits és Jack White, a Molochwalker pedig valami John Frusciante-másolat, aztán ehhez jönnek az effektek. Frusciante legalább játszott is egykor a Voltában. Ennyi, aztán mégsem.

A Mars Volta persze eddig is abból élt, hogy látványosan lopott korábbi zenekaroktól. Az első néhány lemezén leginkább a hetvenes évek progrock dinoszauruszainak a dolgait keverte össze, hangolta picit újra, vagy éppen gyorsította fel. Korábban viszont őszintébben lehetett szurkolni az együttesnek. Nemcsak azért mert ketten játszanak benne a világ egyik legjobb hardcore zenekarából, a nemrég újraalakult At The Drive-Inből, hanem mert mindig sikerült valamicskét hozzá is tenni a progrock/fúziós jazz hagyományhoz. A Mars Voltánál ugyanis kevesen játszottak energikusabb zenét. Az első albumon akadtak szerethető számok, a másodikon pedig olyan részek, amiktől engem például kirázott a hideg (ilyen a Cygnus közepén hallható pilinckázás, vagy a letöltős változatban Multiple Spouse Woundsként elterjedt refrénszerűség). Viszont a második albummal kezdődött a Mars Volta betegsége is. Azaz, hogy hiába szerepelnek az ütősebb témák, mindig ott az érzés, hogy mennyivel jobb lehetett volna az adott album, ha.

Ha mi? Ha a második-harmadik albumon visszavesznek az úgynevezett őrületből és nem akarják megmutatni a világnak, hogy náluk szabadabb, lazább zenekar nincs is? De hát a negyedik lemezre valamennyire összeszedték magukat, megint rendes számokat írtak refrénekkel, verzékkel, befogadható számhosszúsággal. Aztán mégis az lett a legfelejthetőbb, talán legszarabb lemezük. Ha végre visszavesznek a sebességből is és nem akarják minden áron megmutatni a világnak, hogy náluk energikusabb együttes nincs is? De hát az Octahedronon alig hallható valami a korábbi zenei kavalkádból és eszetlen tempóból. Az album kifejezetten lassú lett - a tagok úgy is hirdették, mint a Volta akusztikus lemezét. Aztán megint csak annyit tudtunk írni róla, hogy oké, ez most ilyen lett, de hát még mindig megvan bennük a lehetőség egy újabb nagy dobásra. És most itt vagyunk, eltelt tíz kurva év a Volta megalakulása óta, megjelent a hatodik, erősen elektronikus lemez, amin megint vannak jobb-rosszabb pillanatok, de megint csalódottan, tök értetlenül hallgatjuk.

Forrás: AFP

Omar Rodríguez-López és Cedric Bixler-Zavala mintha szépen, fokozatosan leszedálta volna magát. Mi van ezzel a két emberrel, hogy soha nem találják az egyensúlyt? A 2001-es Relationship Of Command óta folyamatosan hülyülnek. A Noctourniquetre már csak két igazán kiemelhető pillanat került, de legalább azok olyanok, amilyenek. Az egyik a Dyslexicon, ami a Volta talán legjobb száma lett (gyors, fenyegető és alig több mint négy perc) a másik pedig az In Absentia, ami meg, hogy, hogy nem a legérdekesebb. Időnként olyan mintha egy legendás Beach Boys-számot lassították-torzították volna be, aztán kábé öt perc környékén beindul a Volta legletisztultabb és legszebb száma. Ami valahogy annyira szép lett, hogy én ennél szebb, rockzeneként felcímkézett dalt idén nem is hallottam. Tompa elektronikus pittyegések, higgadt gitárdallam, a háttérben finoman lüktető basszus, aztán még szintén elektronikusnak tűnő zenei tájfestés, az ének néha meg mintha Neil Tennantet idézné, kész őrület. Ha a gitárzenének (megint) meg kell döglenie, akkor most és így dögöljön meg.

A Mars Volta eleve vereségre volt ítélve, mert - ahogy minden albumon hallatszik -, egyfajta gyerekes művészeti projektként kezelték a tagok, amiben például kiélhetik az őrült kreatív energiáikat, amiben megvalósíthatják önmagukat, amiben szabadon engedhetik a művészet lila madarát, ilyesmi. Hát ne művészkedjetek, basszátok meg, hanem játszattok végre megint húsbavágó, hisztis rockzenét. Érthetetlen, milyen bizarr örömöt lel López és Zavala abban, hogy engedetlen hülyegyerekként viselkednek évek óta, ahelyett, hogy végre összekapnák magukat, és felhagynának a zenei trollkodással. Ebben az őrült művészkedésben évtizedek óta sorra buknak el a legjobb rock/metál zenekarok. Az utóbbi időben úszott el például a Mastodon, vagy olyan apróbb, de őrülten szórakoztató hardcore zenekar, mint a Fall Of Troy. A Mars Volta szinte halva született, kérdés, hogy meddig akarják még véreztetni - főleg most, hogy az At-The Drive-In újra összeállt. C+