A meggyőződés ereje - Actress lemeze

Az analóg szintik titkos élete a mikroszkóp alatt, öntudatos elektronikus kalandozások - a kísérletező zenék sztárja, Actress új lemeze.

Actress, a kísérletező kedvű elektronikus zene kétnemű élharcosa szinte észrevétlenül adta ki 2008-ban első albumát, a nagyhatású Hazyville-t. Két évre rá jelent meg a Splazsh, ami már nemcsak hogy szélesebb közönséget ért el, de a hype akkorra egyenesen a legkeresettebb nevek közé juttatta Darren Cunninghamet. Ott szerepelt több évösszegző lista legelején, a szokásos közönségen kívül sokan imádták a zajzene, disco, dubstep nyitott rajongói között is - látszólag mindenki. Idei megjelenését értelemszerűen rengetegen várták. Mondhatnám, hogy kérdéses volt, hogy előre tud-e lépni a harmadik albummal - normális esetben ez jogos aggodalom lenne -, de Actress esetében nem hiszem, hogy sokakban felmerült, hogy ne sikerülne legalább olyan parádésan, mint az első kettő. Még akkor sem, ha őszi interjúnkban egyenesen azt találta állítani, hogy teljesen más lesz, mint a korábbiak. Az eddigiekkel szemben nem, vagy alig lesz benne hangminta: ezúttal analóg eszközökkel veszi magát körbe, hogy más impulzusok érhessék - mesélte akkor.

Azt azért nem mondanám, hogy alig van hangminta az RIP-en, sőt, de az új hatások valóban tetten érhetőek. Arra persze ne számítson senki, hogy Actress elkezdett Vangelis-albumokat csinálni: sikerült olyan ügyesen átszűrnie magán ezeket a hatásokat, hogy a változások egészen finomak, de azért érzékelhetőek legyenek. Például az Ascendinget vagy a Marble Plexust hallgatva nyilvánvaló, hogy teljesen elbűvölte őt az új géppark. Az RIP szembetűnő visszafogottsága, sőt minimalizmusa érzésem szerint nem csak az erre való törekvésből fakad - ami korábban is abszolút megvolt -, hanem abból is, hogy tényleg gyerekes rajongással hallgatja egy-egy effekt részletgazdag működését. A legtöbb szám alig pár, más kontextusban valószínűleg lényegtelennek tűnő hangból épül fel, amik viszont grammra ki vannak mérve. Persze Cunningham már korábban is előszeretettel játszadozott a "kevesebb több" elvvel, de ez most minden korábbinál jellemzőbb a lemezre. Emiatt gyakran olyanok ezek a zenék, mintha az analóg eszközök mikroszkopikus életképeit nagyítanák a végtelenségig (miniatűrökben eközben persze továbbra is verhetetlen: Glint, Holy Water).

Erre az érzetre erősít rá Actress formanyelvének az a jellegzetessége is, hogy a tradicionális értelemben kidolgozott dalszerkezeteknek a közelében sem jár. Tulajdonképpen az album nem más, mint loop loop hátán, amíg a szem ellát. Azonban annyira érzi az arányokat, hogy valamilyen csoda folytán mégis sikerül kiszámíthatatlannak maradnia. Ez pedig a végtelen visszafogottsággal párosulva azt eredményezi, hogy minden apró változtatásnak, minden apró érzelmi töltetnek komoly súlya van. Itt van például a Jardin, ahol az ember legszívesebben átölelné az egész világot, amikor az improvizatív jellegű, az örökkévalóságig húzott kalandozás után visszajön az az elbűvölően érzékeny főtéma. Percekig csak a hangnem és az a bizonyos elnémított dobgép tartja egyben a gondolatot (már ha egyáltalán), aztán a kikerülhetetlen visszarázódás végül csak megérkezik és elégedetten bólinthat mindenki.

Az interjú közben az volt a fő benyomásom Darren Cunninghamről, hogy zavarba ejtően komoly és magabiztos mindennel kapcsolatban, amit képvisel. Egy szemhunyásra sem enged a maximális koncentráltságából. Ugyanez teljes mértékig árad az RIP-ből is, amitől egészen furcsa aurája van a teljes albumnak. Egyszerűen nincs olyan momentuma, ami megkérdőjelezhető lenne. Olyan lehengerlően, ízig-vérig öntudatos, hogy szóba sem kerülhet, hogy valamit másképpen kellett volna csinálnia. Pedig az album végét hallgatva bennem mindig felmerül a kérdés, hogy vajon tényleg szándékos-e az utolsó öt szám sorrendje. Nekem olyan, mintha a Raven után már csak ráadás számok sorakoznának, mint amikor a U2 a finálé után menetrendszerűen visszajön, hogy lenyomjon még négy slágert. Valahogy azonban mindig sikerül ezeket a gondolatokat elhessegetni, mert annyira hatalmas a meggyőző ereje annak az energiának, ami belőle árad. Emiatt aztán teljesen kereknek tűnik az album, kilógó elemek nélkül - szemben a Splazsh-sel, ahol tulajdonképpen csak kilógó elemek voltak. Közben pedig nem kérdés az sem, hogy az RIP csupa lélek.

Az album ráadásul annak ellenére, hogy már elsőre is igen meggyőző, tipikusan az a fajta, ami az idő előrehaladtával egyre csak jobb lesz és a pihentetést is meghálálja. A titok nyitja egyrészt az előbb említett letisztult, kvázi örökérvényű hangzás, illetve a belőle sugárzó tévedhetetlenség, másrészt az a kettősség, ami miatt az ember nem tudja eldönteni, hogy ez most akkor az az úgynevezett akadémikus elektronikus zene, vagy sokkal inkább egyfajta úttörő tánczene. Valószínűleg ez is hozzájárul ahhoz, hogy az RIP hosszú ideig izgalmas és meghatározó tud majd maradni. A Splazsh óta mindenki számára nyilvánvaló, hogy Actress simán a kísérletező kedvű elektronikus zene élvonalába tartozik. Az RIP után viszont már teljességgel megkerülhetetlen figurája, hivatkozási pontja kell, hogy legyen ennek a világnak - ha már nem az. Kibillenthetetlen abból, ami. A