Az ujja köré csavar, hiszen tudja

A bossa nova királykisasszonya, Bebel Gilberto csábítással és puszikkal érte el, hogy péntek este odafigyeljünk visszafogott zenéjére. A Rizzle Kicksnek nem kellett küzdenie a buliért.

Péntek este fél tízkor a Sziget tele van harsánysággal, pörgéssel, Bulizással, ráadásul még dolgokat is lehet nyerni minden sarkon, a nagyszínpadon meg a Stone Roses játszik. Mivel nyerheti meg magának a közönséget ezen körülmények között Bebel Gilberto? Igaz ugyan, hogy már csak családi okokból, de saját sikerei okán is ő a bossa nova királykisasszonya, de hát zenéje sem nem túl harsány, sem nem igazán érdekes, ha őszinték akarunk lenni - leginkább a kellemes jelzővel lehet leírni. (Leszámítva egy vérpezsdítést legalább nyomokban tartalmazó szambát; illetve egy visszafogottan felpörgő house-osabb szám emlékezet azokra az időkre, amikor Bebel Gilberto volt az, akihez elektronikus zenészek fordultak, ha "brazilos ének"kellett nekik.) Zenekara egy akusztikus gitárosból, dobosból és jó esetben a háttérben maradó szintisből áll, valamint egy fúvósból, aki a legkevésbé "péntek este!!!"-kompatibilis hangszeren, vagyis fuvolán játszik a legtöbbet.

Bebel Gilberto trükkje a roppant csábító színpadi jelenlét. Fotókon, illetve az interjú alatt civilben olyan határeset számomra, nehezen tudom eldönteni, hogy vonzó-e vagy sem. A színpadon viszont ez egyértelműen, minden kétséget kizáróan eldől: az, de még mennyire. Nemcsak a ravasz ruha tehet erről, bár az is kétségkívül sokat segít. Nem is önmagában a folyamatos show, vagy inkább cicázás: hogy Bebel Gilberto táncol, incselkedik, mosolyog, integet, mutogat, beszélget, bohóckodik; leül és keresztbe teszi a lábát; gitárosát meghatott rögtönzött dalocskával mutatja be; tá-tánál bonyolultabb ritmust tapsoltat; mi több, PUSZIT KÜLD. Meg persze hogy hosszú ideje ez a legjobb koncertje, mondja.

A lényeg az, hogy úgy megy fel és aztán úgy van a színpadon, hogy tudja, hogy itt bizony mindenkit az ujja köré fog csavarni - és tényleg, tudja és éppen ezért teszi is. Mondjuk úgy persze könnyű, hogy kilencévesen már a Carnegie Hallban lépett fel (édesanyja, Miúcha és Stan Getz társaságában; a családi háttérről lásd interjúnkat) - annak meg már jó ideje, most 46 éves.

Elég egy kis távolság, mondjuk elmenni a sátor közepéig, ahol már nagyon ritkásan állnak az emberek, hogy az egész majdnem értelmét veszítse, vagyis egy jó hangú, érdekes énekesnővel feldobott kedves kis háttérzenévé halványuljon. Kicsit közelebbről, de még a vonzáskörzet határán kívül pedig túl soknak tűnik az, amit művel. A paradoxon, a csábítás lényege persze az, hogy voltaképpen közelről sem más az egész, de mégis teljesen. Nem koncert, hanem előadás. B+

Ugyanitt az A38-on később, fontos: már a Stone Roses koncertje után az egylemezes angol Rizzle Kicks pont ellenkező helyzetből indul: egyáltalán nem kell küzdenie a - leginkább külföldiekkel - megtelt sátorral a bulizásért. Mi több, az egy és egynegyed órás koncertből legalább fél óra üresjárat, vagyis olyasmikkel telik, hogy kérdésekre kell válaszolnunk, miszerint szeretünk-e táncolni (bár a frontember előre mondja, hogy sejti a választ), cigizünk-e, hallottunk-e már Fatboy Slimről (merthogy van ám egy számuk, amit vele csináltak), fiúk vagyunk avagy lányok stb. Amikor zenélnek, az valami rettentő szarul szól; amúgy bulis hiphop, popos vagy régisulis, esetleg rockos, reggae-s, vagy akár még latinos is egyszer. A különlegesség a némelykori fülbemászó refréneken túl a trombita, amiből amúgy nem sokat hallani.

De mindez teljesen mindegy, ugrálnak a színpadon, ugrálnak a nézőtéren, sok a direkt Rizzle Kicks-rajongó, de mindenki másra is vonatkozik, hogy tilos nem bulizni. Egy angol fiatalember megkérdezi, miért vagyok mérges; csak fáradt vagyok, mondom. "A Sziget lényege az, hogy egy héten át nincs fáradtság" - közli velem. Zenei szempontból tényleg értelmetlen ezt értékelni.