Nagyvárosi melankólia szex nélkül. A Spectrasoul nagylemeze

Spectrasoul
Vágólapra másolva!
Okos és érzelmes drum and basst játszik a műfaj egyik nagy reménysége, a Spectrasoul, sőt, kilép a műfaj határain túlra is.
Vágólapra másolva!

A drum and bass sok más elektronikus zenei műfajhoz hasonló utat járt be a kilencvenes évek közepétől. A kezdeti útkeresést követően letisztult és egy szubkultúra életérzésének hírnökévé vált, majd mint minden sikeres zenei mozgalmat, ezt is elérte a mainstream; ez a folyamat talán a Concord Dawn 2003-as és a Pendulum 2005-ös albumával érte el csúcspontját. Ezzel párhuzamosan a közvélemény egy része számára a drum and bass - szép, nem szép, de le kell írni - cikivé vált. Talán csak napjaink rádióbarát, slágerlistákra is felkerülő drum and bass dalai (Ayah Marar: Unstoppable, DJ Fresh: Hot Right Now, Rudimental: Feel The Love) tudják feledtetni ezt, és egyre inkább érződik, főként a brit popzenében, ahogyan kezdenek felé nyitni a zenészek. Ezzel egy időben az underground színtéren egy másik vonal indult útjára 2008 környékén indult. Leginkább dBridge és a mostanában inkább a futurisztikus techno felé húzó Instra:Mental páros voltak a zászlóvivői a drum and bass határain túli kalandozásoknak, egy egészen minimalista és rideg hangzással. Nagyjából ez tehát a Spectrasoul bemutatkozó nagylemezének kontextusa. A brightoni duót jó ideje a drum and bass nagy reménységei között tartják számon; számos nagysikerű kislemez után készítették el első albumukat.

Január óta követhettük a Facebookon a Spectrasoul sokat sejtető képeit a stúdiómunkálatokról és mindennapjaikról. Ablakon beszűrődő fények, a város fölé magasodó panelházak, egy üveg whiskey. A lemezt hallva lesz teljes a látvány és adja át a galéria azt a hangulatot, melyet a srácok közvetíteni próbáltak; nem véletlenül aggatják rájuk előszeretettel a külföldi kritikusok a "deep and soulful" jelzőt ("mély és lélekkel teli", de egyben ezek a szavak angolban műfajokra is utalnak).

A kísérletező kedvéről ismert duó úgy tűnik, mindent megtett a bemutatkozó albumért, kétségkívül egy összeszedett és sokszínű mű lett a Delay No More: szomorkás utazás a brit urban műfajok között. Érződik rajta, hogy azt csinálták, amit szerettek volna, kiélhették minden elképzelésüket, a megfelelésvágynak nyoma sincs. Az érzelmes drum and bass részek valóban érzelmesek tudnak lenni, de mégis van az egész közepén egy kis űr. Hiányérzetet hagy maga után és egyes daloknál könnyen felmerülhet a kérdés: mi lett volna, ha?

Eleinte úgy tűnik, mintha a jól megszokott receptet követnék. Az ének dominál a dalokban, kavarognak a gyomorforgató basszusok, persze csak a maguk illedelmes kecsességével. 170 BPM-en próbálja felkavarni a hallgatót az első kislemezként kikerült, vonósokkal megtámogatott Light In The Dark, valamint a zongora-centrikus Sometimes We Lie. Aztán jön az első kísérleti darab, a glitches Knuckle Waltz. Sőt, még a dubstepbe is belekóstolnak, hálistennek a divatos kliséket és a robotikus hangzást elkerülve.

A cuki Tamara Blessa vendégeskedésével készült Away With Me egy kellemes popdal garage alapon, simán beférne a klubokba egy harsányabb szett keretein belül. Ám a klausztrofób szorongás, a halk melankólia és a nagyváros kies képe mellől hiányzik a szex, az érzékiség - holott a Spectrasoulnak 2009-ben a Mike Knighttal készített Melodiesba már sikerült ezt is okosan belecsempészni. Itt a lemezen talán a The Curb lehetne hasonló, de kihagyják a ziccert. Mintha nem mernék megtenni ezt a lépést, visszafognák magukat. A kissé Burial-ízű Fool's Paradise esetében lett erősebb bennem ez az érzés: a dal nem tud elég mély lenni ahhoz, hogy igazán megérintse ott a hallgatót, ahová nyúlni szeretne. A mostanában Dub Phizixszel dolgozó Fox sem tud Spectrasoulék mellett kiteljesedni, nem működik olyan jól a koprodukció a Shackles című dalban, mint az előbb említett előadóval: egy nagyon is jó, jungle-t idéző darab lenne ez, de valami hiányzik.

A Spectrasoul dalai végül nem bírnak igazán kibontakozni: talán nem elég merész a duó, a már sokszor említett kísérletezést is inkább a saját komfortzónájukon belül próbálják megoldani. Mindezek ellenére rá lehet mondani, hogy egy jó lemezről van szó, melyet tényleg a hangulat - legalábbis a melankólia - és az az egy-két sláger visz a hátán. Lett még volna rajta csiszolnivaló, de így is jól mutatja, hogy 2012-ben valami ilyesminek kellene lennie egy kompromisszumoktól mentes, viszonylag izgalmas és okos drum and bass-lemeznek. B