A zsenik tesznek a macskára

Vágólapra másolva!
Két nagy hírünk is van a Coen testvérek rajongói számára. Az egyik, hogy néhány hónap múlva mozikban az új filmjük, az Inside Llewyn Davis, többek között Carey Mulligan és Justin Timberlake főszereplésével. A másik viszont, hogy még a szokásosnál is zavarbaejtőbb filmre számíthatunk az amerikai független mozi fenegyerekeitől. Vajon végleg felhagynak a zavaros történeteikkel és a sztorival nem is törődve mostantól csakis kedvenc karaktereikre koncentrálnak majd? Vagy csupán újabb bizarr Coen-kísérlet áldozatai leszünk? Elolvastuk a film forgatókönyvét, jól elcsodálkoztunk, de igyekszünk megfejteni a rejtélyt.
Vágólapra másolva!

- Hogy vagyunk, főnök?" - kérdezi menedzserét Llewyn Davis, az ifjú folk-rock zenész.
- Remekül!
- Tényleg? Ezek szerint szépen fogy az új lemezem? - kérdez vissza Llewyn.
- Ja, úgy érted, hogy mi hogy vagyunk? - kap észbe a menedzser. - Ami azt illeti, egyáltalán nem vagyunk jól.

A fenti kis szóváltás dióhéjban össze is foglalja Ethan Coen és Joel Coen most készülő, Inside Llewyn Davis című filmjének lényegét. Egyúttal jelzi azt is, hogy a Fargo, A nagy Lebowski, A halál keresztútján, és jó néhány további filmklasszikus alkotói még mindig nagyon tudnak dialógust írni. Mielőtt nekivágunk a forgatókönyv behatóbb vizsgálatának, érdemes leszögezni, egyúttal figyelmeztetni a rajongókat, hogy a Coen testvérek új filmjének egyáltalán nem lesz cselekménye.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy semmi sem történik benne, de majdnem. Ez a legnagyobb meglepetés. Aki ismeri az író-rendező páros filmjeit, megszokhatta, hogy már-már rögeszmésen pakolják tele filmjeiket komplikált történetszálakkal, néha rafinált és bravúros, máskor teljesen követhetetlen csavarokkal és fordulatokkal. Vagyis Coenéknél sztoriban sosincs hiány, csak győzzük követni. Már első filmjükben, a Véresen egyszerű-ben felvonultatták szinte valamennyi, később legendássá váló narratív védjegyüket. Bravúrosan kimunkált cselekmény, sziporkázú dialógusok, szélsőségesen groteszk karakterek világa ez, bosszantóan ostoba főhősök abszurdba hajló, általában csúfos kudarcra ítélt ügyetlenkedése pofátlanul egymásra halmozott adagokban. Kisemberek kicsinyes konfliktusai a kisvárosi és külvárosi Amerika szellemi sivatagában.

A Coen testvérek különös módon úgy váltak a nyolcvanas-kilencvenes évek független filmes mozgalmának emblematikus figuráivá, hogy valójában sosem fordítottak igazán hátat a stúdiórendszernek. Többnyire sztárszínészekkel dolgoznak és szinte kivétel nélkül minden mozijuk a klasszikus amerikai filmzsánerek (noir, western, gengszterfilm, screwball vígjáték) koordináta-rendszerében mozog, persze alaposan kifordítva, újragondolva, vagy éppen szemtelenül parodizálva a jól bevált műfajokat. A filmtörténet talán legsikeresebb testvérpárja mindig szórakoztatni akar. Közben tudják jól, nagyjából bármit megengedhetnek maguknak és egy kicsit sem érdekli őket, hogy sokan felszínesnek, lélektelennek és valódi mélységeket nélkülözőnek bélyegzik munkásságukat. Sosem szégyellik leírni és le is forgati az összes agyament hülyeséget, ami kipattan páratlan elméjükből, akkor sem, ha ez egyre többször megy az élvezhetőség, és néha az értékelhetőség rovására is. Az ő művészetük maga a besorolhatatlan kivétel, a semmihez sem hasonlítható szellemi fricska, amely a csaknem harmincéves pályafutás alatt paradox módon fokozatosan univerzális jelzővé nemesült (vagy halványodott?). Ami a szépirodalomban kafkai, az lesz coeni a filmek szerelmesei számára.

Divatos megállapítás a Coen testvérekkel kapcsolatban, hogy minden komolyan vehető filmjüket kiszámíthatóan - és talán szándékosan is - követi néhány összecsapott bohóckodás. Ha viszont végignézzük az alkotópáros filmográfiáját, szembetűnő, hogy az Oscar-esőt produkáló Nem vénnek való vidék kivételével a kétezres éveket gyakorlatilag végigidétlenkedték. Ha nagyon jóindulatúak vagyunk, méltathatjuk Az ember, aki ott se volt virtuóz neo-noir stílusbravúrjait, vagy az Egy komoly ember tragikomikus őrületét, de jelentsük ki tapintatosan: a Betörő az albérlőm, a Kegyetlen bánásmód vagy az Ó testvér, merre visz utad finom szólva sem tartoznak a filmtörténet remekei közé, és az Égető bizonyíték-ot is csak az menti fel, hogy elég szórakoztatóra sikerült benne a Brad Pitt által játszott karakter.

Forrás: Scott Rudin Productions
Brad Pitt az Égető bizonyíték-ban

Kézenfekvő lehet a kérdés: mi foglalkoztatja a Coen testvéreket, amikor megálmodnak egy filmet? Mi lehet az a tematikus szál, amely összefűzi a munkáikat? Van-e közös nevező egyáltalán, hiszen látszólag olyannyira különbözik egymástól az összes mozijuk, mind filmzsáner, mind témaválasztás tekintetében. Joel és Ethan Coen hőse az archetipikus anti-hős. Ők a vesztesekre kiváncsiak, azokra esetlen és reménytelenül félrecsúszott, szánnivaló figurákra, akik sosem tanulnak a hibáikból, akik mindent tönkretesznek maguk körül, akik sportot űznek abból, hogy lehet minden helyzetben rosszul dönteni, vagy aljas módon átverni az embertársaikat. Többnyire elbuknak, vagy ha nem, akkor is súlyos árat fizetnek vétkeikért. Barton Fink, a Véresen egyszerű Loren Vissere, A nagy Lebowksi Walter Sobchakje, az Égető bizonyíték Chad Feldheimere, a Nem vénnek való vidék Llewelyn Mossa vagy az Egy komoly ember Larry Gopnikja mind-mind olyan figurák, akiket nehéz szeretni, akik kicsit sem érdemlik meg, hogy a néző szorítson értük, akik vagy idegesítően ostobák, vagy nevetségesen esetlenek, de sohasem csodálatra méltók.

Viszont mindannyian karakterek, a szó legtisztább és legnemesebb értelmében. Háromdimenziósak, izgalmasak, kiszámíthatatlanok. Jó nézni őket. Néha kicsit az az ember érzése, hogy a Coen testvérek azért találnak ki sztorikat, és írnak - gyakran kifejezetten mesterkélt - történeteket, hogy ezek a karakterek életre kelhessenek és kinevethessük, szánhassuk őket, vagy csak szimplán mulassunk rajtuk. Nincsenek tehát súlyos állítások, sem komoly tétek a Coen-univerzumban, ezeknek a fiúknak eszében sincs feltenni az élet nagy kérdéseit. Nincsenek lélegzetelállító drámai konfliktusok, de karakterfejlődés, hatalmas érzelmek, és tanulságok sem. Maximum annyi, hogy az ember hülye, és az is marad.

Viszont a tömegfilm még mindig - és pláne Amerikában - narratív jellegű szórakoztatóipari termék, azaz a mozijegyet megvásárló néző jogosan számít arra, hogy beül, hátradől és el fognak neki mesélni egy történetet. Lesz egy főhős, akinek van egy célja, rengeteg akadályt kell leküzdenie, végül minden megoldódik, jön a katarzis és jó esetben izgulunk meg nevetünk is közben. Néhány nem elhanyagolható kivételtől (mint például Tarr Béla vagy Terence Malick) eltekintve a legnagyobb mesterek és legelvadultabb filmművészek is tiszteletben tartják ezt az évszázados követelményt. A fenti konvencióból fakadó alapvető dramaturgiai szabályokat tehát, néha kicsit kelletlenül ugyan, de a Coen testvérek is betartották. Egészen mostanáig.

Forrás: Scott Rudin Productions
Kegyetlen bánásmód | Joel Coen, Catherine Zeta Jones, Ethan Coen és George Clooney

Ezzel elérkeztünk a testvérpár legújabb filmjéhez, az Inside Llewyn Davis-hez, amely ugyan várhatóan csak 2013 elején kerül a mozikba, de mi elolvastuk a forgatókönyvét, így viszonylag pontosan felmérhetjük, ezúttal mire számíthatunk a fiúktól. Mitől vagyunk ilyen biztosak ebben? Közismert tény, hogy a Coenek moziverzumában a forgatókönyv a legfontosabb alkotóelem. Ezerszer elmondták már, és nincs is okunk kételkedni benne, a szerzőpáros már a filmírás fázisában annyira alapos és részletes kidolgozottsággal veti papírra eszelős meséit, hogy a forgatás már gyerekjáték, mindössze egy az egyben fel kell venni, ami a forgatókönyvben szerepel. Nos, ha ezúttal is így lesz, akkor meglehetősen zavarbaejtó filmmel állunk majd szemben.

A sztori alapötletét egy legendás amerikai folk-rock zenész, Dave Van Ronk önéletrajza adta. A történet helyszíne ezúttal szokatlan módon nem egy minnesota-i vagy texas-i kisváros, hanem New York, azon belül is Greenwich Village, a huszadik századi Amerika szabadon szárnyaló művészvilágának központja, ma is sokezer önjelölt művész zarándokhelye. A hatvanas évek elején járunk. A folk-rock színtér, amelyet néhány évvel később Bob Dylan és a Byrds rajzol majd fel a popzene térképére, egyelőre koszos kis pinceklubok színpadain bontogatja szárnyait. Ebbe a világba csöppenünk, amikor megismerjük főhősünket, a zenésztársa öngyilkossága után szólóban próbálkozó, nem túlságosan közismert folk-gitárost, Llewyn Davist.

Forrás: Scott Rudin Productions
Az Inside Llewyn Davis címszereplője Oscar Isaac a film forgatásán

A forgatókönyv első néhány oldala a filmírás magasiskolája, tananyag lehetne arról, hogyan kell karaktert és konfliktust exponálni. Még el sem jutottunk a hatodik oldalig és már megtudtuk a következőket: Llewyn zűrös alak, se nője, se lakása, állandó pénzzavarban van. Jobb híján mindenféle ismerősök kanapéin húzza meg magát, ha kirúgják, továbbáll, és keres magának egy másik kanapét. A nyomaték kedvéért már a könyv második oldalán kap egy kiadós verést valakitől, aki hősünk előző esti balhézását torolja meg a pofonokkal. Kiderül az is, hogy legújabb lemeze totális kudarc, épp lemondták egy koncertjét, saját menedzsere sem igazán bízik benne. Az alapszituáció tehát ideális egy pompás kis sikersztori kibontakozásához. Hősünk mélyponton, innen csak felfele vezethet az út. Ráadásul egyértelmű a protagonista nagy drámai célja is: zenei karrierre vágyik, a tehetsége meg is van hozzá, csak azok a nyomasztó körülmények ne lennének. A tét is nagynak látszik. Egy szépreményű zenész művészi érvényesülése forog kockán. Ha sürgősen nem indul be a szekér, egyre távolabb kerül az áhított világhír. Azám, de ne feledjük, a Coen testvérek filmjében vagyunk. Nem túlzás azt állítani, döbbenetesen merész, amit ezután művelnek a történettel.

A tragikusan fiatalon meghalt filmrendezőnek, Blake Snydernek van egy remek könyve a forgatókönyvírásról, az a címe, hogy Mentsd meg a macskát! A cím arra az írói jótanácsra utal, miszerint ha azt szeretnénk, hogy a néző gyorsan azonosuljon a hősünkkel, érdemes rögtön a film elején olyan helyzetbe hozni, ahol elnyerheti a rokonszenvünket. Például mentse meg egy idős néni macskáját. Gondoltak egyet a Coen testvérek és látványosan bolondot csináltak ebből a forgatókönyves kliséből. Llewyn ugyanis már a film tizenötödik percében elköveti majd a fenti szabály tökéletes inverzét: a lehető legbanálisabb módon elveszíti barátai, a Gorfeinék macskáját. A cica kisurran és nyoma vész Village utcáin. Nem akarjuk, hogy szimpatizálj a hősünkkel, üzenik Coenék, ez a figura egy hitvány alak, egy kicsit sem méltó a szeretetünkre.

Jókora gödörbe taszítják tehát hősüket az írók történetünk elején. Nincs más hátra, mint kimászni belőle. Llewyn viszont úgy dönt, hogy kikapaszkodás helyett inkább folytatja az ásást. Stabil és kikerülhetetlen forgatókönyves szabály, hogy minden film huszadik perce környékén kell egy ösztönző incidens, ami katalizálja, mozgásba lendíti a történetet. Ki kell billenteni a hőst az alaphelyzetből, indulhatnak a kalandok. Nos, Llewyn is megkapja ezt nyaklevest, kiderül ugyanis, hogy zavaros körülmények között sikerült teherbe ejtenie a legjobb barátja feleségét. A házaspár amúgy szintén zenész, nála sokkal sikeresebbek (csak szólunk: őket Justin Timberlake és Carey Mulligan játsszák majd a filmben.). A csaj tajtékzik, és természetesen követeli, hogy ha már ekkora tapló volt, fizesse az abortuszt. Tehát nem elég, hogy karrierje romokban, de még az elveszett macskát és nem kevést pénzt el elő kell kerítenie, de sürgősen. Kicsi célok ezek, nem az emberiség fennmaradásra forog kockán, de legalább célok, ez is valami. Más kérdés, hogy ilyen apró tétek mellett lehet-e azonosulni egy olyan hőssel, aki ráadásul kifejezetten ellenszenves és folyton csalódást okoz a környezetének. Vagyis született vesztes.

Forrás: Scott Rudin Productions
Carey Mulligan és Justin Timberlake az Inside Llewyn Davis forgatásán

És mit tesz Llewyn? Tulajdonképpen semmit. Illetve folytatja a céltalan bóklászást, lődörög tövább Greenwich Village utcáin, vándorol kanapéról kanapéra, és minden különösebb elszántság nélkül igyekszik helyrehozni elbaltázott életét. A forgatókönyv második felvonása tragikomikus epizódok füzére, tele bizarr karakterekkel, néhány vicces dialógussal, és számolatlan szerencsétlenkedéssel. Gorfein-ék macskája csodával határos módon előkerül az utcán, már kezdünk örülni, de mikor hősünk visszaviszi a gazdáinak, kiderül, hogy ez nem is az a macska, csak hasonlít rá, ráadásul ez nőstény. Szerinted ennek a cicának hol a herezacskója, te nyomorult!? - kérdezi Mrs. Gorfein, mi pedig értjük: a macska természetesen Llewyn Davis életének a metafórája, és egyúttal kicsit Schrödinger macskája is talán. Van is, meg nincs is, fontos is, meg nem is, eltűnik, majd előbukkan. Ha egy pillanatra nyakoncsipi, azonnal kicsúszik a kezei közül. Totálisan kiszámíthatatlan, de ellenállhatatlanul vonzó is egyben. Ragaszkodik hozzá, mintha az övé lenne. Van egy briliáns jelenet a forgatókönyvben, ahol az egyik súlyos figura épp belekezd egy óriási sztoriba, már épp jönne a beharangozott hatalmas poén, amikor a fickó meglátja Llewyn macskáját (hősünknél maradt az elcserélt cica), felkiált, kidöccen a sztoriból és sosem tudjuk meg, mi volt a csattanó. Erről is a macska tehet, és talán arról is, hogy azt sem tudjuk meg, mi lesz végül Llewynnel. Sem a teherbe ejtős, sem a macskás történetszál nem vezet sehová, egy cseppet sem mélyülnek a konfliktusok, folytatódik a téblábolás.

Úgy látszik, a Coen testvérek kitaláltak egy új műfajt: az egzisztencialista horrorfilmet. A hős tudja mit akar, van tehát motiváció, de valahogy hiányzik a késztetés, hogy tegyen is a céljaiért. Lassan kiderül, körülötte mindenki sikeresebb, tettrekészebb, életrevalóbb nála. Még a liftkezelő is a haverjai lépcsőházában. Az olvasó percenként felüvölt: szedd már össze magad, Llewyn! Csinálj valamit az életeddel! Ő pedig mintha szándékosan játszana az idegeinkkel, csakazért sem hajlandó megvalósítani a céljait. Mi fog ebből kisülni, kérdezzük türelmetlenül, és közben az a legkülönösebb az egészben, hogy egy percig sem unatkozunk, faljuk a sorokat, és alig várjuk, hogy szembesüljünk Llewyn újabb viszontagságaival. Ez persze aligha véletlen. Annyira erős lett a karakter és olyan kegyetlenül pontosak és kacagtatóak a dialógusok, olyan sok az eredeti, bizarr szituáció, hogy mégsem lesz annyira bosszantó a feszes és fordulatos történet hiánya. Segít majd ebben a zene is, nem kérdés. Ha eddig nem említettük, Coenék szerint ez egy musical lesz. Dave Van Ronk Dink's Song című dala lesz a filmzene alaptémája, hősünk is sokat penget, és persze a Timberlake-Mulligan duettről sem maradunk majd le.


A Coen testvérpár tizenhatodik filmjük tiszteletére úgy döntött tehát, hogy nincs többé szükség komplikált cselekményre ahhoz, hogy életre keltsenek egy izgalmas karaktert. Keverjük nagy bajba, lökjük ki az utcára, hagyjuk vergődni, csapódjon mellé néhány hajmeresztő figura furcsa vezetéknevekkel, mondjanak vicceseket, és készen is van a film. Érdemes viszont megfigyelni, milyen ügyesen dolgozták ki az összes jelenetet. Mindegyiknek megvan a saját belső dinamikája, tele vannak apró feszülséggel és konfliktusokkal. Nincsenek felesleges fecsegések, sem didaktikus magyarázkodások, csak atmoszféra, káosz és macskajaj.

Igenis van film sztori nélkül is, jelenti ki Joel és Ethan Coen, és lehet, hogy igazuk van, alighanem súlyos béklyótól szabadították meg saját magukat is. A cselekmény nélküli filmnek természetesen komoly hagyománya van a filmművészetben, elég csak az Amerikai Graffiti-re, a Shop-Stop-ra, a Tökéletlen idők-re, vagy az Elveszett jelentés-re gondolni, hogy csak a legkézenfekvőbbeket említsük. A Coen testvérek viszont most próbálkoznak először ebben a műfajban, érdekes lesz látni, vajon tud-e működni a vásznon, amit most kitaláltak.

Forrás: Scott Rudin Productions
Joel Coen és Oscar Isaac az Inside Llewyn Davis forgatásán

Hol van Mel? - kérdezi Llewyn, a menedzserét keresve. - Temetésre ment - válaszolja a titkárnő. - Hűha, mostanában nagyon gyakran jár temetésre - jegyzi meg hősünk. Mire a titkárnő: - Szereti az embereket.

A Coen testvérek is szeretik az embereket. Csak a maguk módján.