Nosztalgia és wellness hétvége. Hat idei magyar rocklemez

Frenk
Vágólapra másolva!
Kibékül-e magával végre Frenk? Szól-e a profizmuson kívül más is a Nemjuci mellett? Tud-e slágereket írni a [Hated] Tomorrow? Továbbá Gyáni Levente, Dav, Special Providence.
Vágólapra másolva!

Frenk: Minden ellen

Frenket ma már teljesen indokolatlan a Hiperkarma egykori dobosaként emlegetni, lévén épp elég ideje jelen van már a saját jogán is a magyar popban, amolyan alternatív sztárként. Persze a sztár szó és a magyar popzene ugyanabban a mondatban a legtöbb esetben paradoxonként hat, a Torma Gábor néven anyakönyvezett zenész viszont azon kevés honfitársunk közé tartozik, akinek a tehetsége mellett van érdekes színpadi személyisége is, ami ráadásul nem is tűnik mesterkéltnek. Eddigi két lemeze inkább egy dekadens, bohém, éjszakai figuraként mutatta be Frenket, aki azonban erre az albumra már a két évvel ezelőtti interjúban is változást ígért. A Minden ellen viszont szakít a bulizós, "kába arisztokrata asztronauta" Frenkkel, kis túlzással mondhatjuk, hogy zenei nagykorúságának kezdetét jelzi ez az album. Nem mintha a korábbi Frenkkel gond lett volna: írt néhány kifejezetten jó dalt, bár például a második lemez esetében mégsem annyit, amennyi elég lett volna egy igazán emlékezetes albumhoz.

A Nagyvárosi éjszakákkal szemben egy komoly, őszintébb rocklemezt ígért Frenk, és ezt meg is kapjuk: helyenként kifejezetten nyers, bluesos hangzású dalok váltják egymást analóg szintikkel színezett, jó értelemben vett modern rockdalokkal, és néha zongorás balladák hűtik le a hangulatot. Ez utóbbiakkal nem mindig vagyok kibékülve, a magyar rock modorosabb irányait idézik, és kicsit hiányzik egy Nagyvárosi éjszakák kaliberű sláger is - más kérdés, hogy a Balaton melankóliáját idéző Nyitott szemmel nagyon jól futott a Petőfi Rádióban. Frenknek viszont mindenképpen jól áll ez az irány: kellően időtlen a hangzás, a magyar alter-hatás nem telepszik rá a dalokra, melyekből ki-ki más hatásokat hallhat ki. Nekem például a Táncolj! a Midnite Vultures-korabeli Becket, a Szellemek pedig a Pulp His N' Hers albumának zárószámát juttatta az eszembe, de ezek annyira nem is lényegesek, egyáltalán nincs utánérzés feelingje a lemeznek, a hatásokat Frenk képes a maga képére formálni. A szövegekre sem jellemző már az a fajta jófejkedés, ami néha becsúszott még Frenknél korábban. Itt néha vannak meglepő fordulatok ("lehetsz feka és lehetsz fehér, lehetsz zsidó és lehetsz cigány, fasisztából nincsen hiány"), de a legtöbbször összeállnak kerek egésszé, hozzá is tesznek valamit a zenéhez, azt pedig nem is mondtam, hogy a szaxofon és a Moog szinti kivételével az összes hangszert Frenk játszotta fel. Ez utóbbi persze még nem garancia semmire, de míg korábban esetleg lehetett olyan érzése az embernek, hogy Frenk mégiscsak egy pozőr, a Minden ellen az összes ilyen jellegű gyanút eloszlatja. Még ha meg is vannak a maga hiányosságai az albumnak, ez az eddigi legbiztatóbb munkája. És biztos vagyok benne, hogy a java még hátravan. (Az album itt hallgatható meg.) B (IB)

Nemjuci: Nemjuci

Az egykori az Anima Sound Systemben ismertté vált Németh Juci 2008-ban alakult új formációja nagyban alapoz a brit gitárhagyományokra. Ez nem is csoda, hiszen Szabó Áron dobossal és Faragó Tamás gitárossal 2006-os londoni kiutazása során barátkozott össze. Az első, cím nélküli lemezen pedig ez elég alaposan hallatszott is: a zenekar felvesz egy vegyes hatásokból összeválogatott, brit rock'n'roll sémát, amit zeneileg profin kivitelez, és az egészből pont csak Juci hangján hallatszik, hogy az bizony eredetileg magyar. És ez a végtelenül egyszerű koncepció az első lemezen működött is. Nem magyar hallgatóknak ugyan túl sok pikantériát nem jelenthetett Juci magyaros akcentusa, ennek ellenére az itthoni viszonyok között a Nemjuci egy erős zenekar első - bár kicsit unalmas - lemeze volt. És akkor jön a kérdés, hogy ez meddig érdekes? Tud-e működni ugyanezzel egy második, szintén cím nélküli lemez? (Itt végig lehet hallgatni.)

Koncerten ugrálva a számokra, valószínűleg igen, működik. Lemezként viszont pont annyira, illetve annyira nem, amennyire az első. A második ugyanis még felépítésében is teljesen ugyanolyan. Pedig jól indul: a U Gotta Luv Me gitárhatásai kellemesen, U2-san lebegősek (ilyen az első lemezen nem volt), utána viszont sorra jönnek ugyanazok a rutinos húzások, amiket a Manic Street Preacherstől, a kilencvenes évek Radioheadjétől, esetleg a Smithstől, és főleg a Nemjuci előző lemezéről már nagyon jól ismerünk. A lemez a felénél (Blind Man) egy kicsivel líraibb lesz, mint előtte, de már az első is pont itt lassult le. A sok reszelés után a Love Like country-s beütésű kezdése kifejezetten kellemesen hat, a Nemjuci azonban nem játssza ki eléggé az ilyen finomságokat: ez is csak a zúzás előzménye. Az egyetlen dal, ami ettől mentesül, és britségében is kifejezetten pofás, az az erotikus beütésű I'm In Love. A záró Don't You pedig pont annyira kellemesen zár, mint ahogyan a U Gotta Luv Me kezdett. Ami köztük van, annak nagy többsége viszont így is felejthető tucatdal, minden profi dögösségével együtt. Szóval a Nemjuci még mindig egy nagyon jó példa arra, hogy hogyan lehet Magyarországon brit sémákat Jamie Winchesternél sokkal profibban felhasználni, de ezen felül nem igazán érdekes. C+ (SZSG)

The [hated] Tomorrow: Szabad Európa Rádió

A nevét furán író The [hated] Tomorrow zenekarról akkor írtunk először, amikor szakmai véleményeket összegezve a magyar pop egyik lehetséges befutójaként említettük őket. 2008-ban nemcsak első lemezük jelent meg, de a Status Quo előzenekaraként is játszottak kétszer. A Klausztrofóbia egy kétpólusú indie-punk-pop zenekart mutatott: indie-popként ügyes és hangulatos, jó gitárhasználattal, nagyon-nagyon távoli és csak érzés szintjén működő Cure-hatással (az Egy rapszodikus merengő című dal például egymagában olyan, mint a teljes Wish-lemez), és mindössze egyetlen, félig-meddig Kispál és a Borz-hatást mutató dallal (ez volt a címadó). Punk-popként viszont elég középszerű, valahol a No Thanx és a Green Day között félúton. Az eggyel későbbi Kolor éppen ezért inkább az indie-pop irányába mozdult el, és megmutatta, hogy milyen gitárhasználattal szólhatna az eredetinél természetesebben mondjuk a Heaven Street Seven. A zenekar pikantériája Horváth Balázs énekes magyar viszonylatban szokatlanul affektálós, mégis jól működő hangja, azzal az egyetlen apró hátránnyal, hogy a szövegek megértéséhez azért sűrűn ajánlott azok elolvasása.

Az eddigi két The [hated] Tomorrow-lemezről kiderült, az, hogy ezek a fiúk tényleg tudnak nagyon jó, slágeres dalokat írni. Ezek a Szabad Európa Rádión is megmaradtak, ugyanakkor elég érdekes köntöst kaptak: a korábban alkalmazott, britpoposan pengetős gitárhangok eltorzultak és a háttérbe szorultak, mindemellé pedig az egész kapott egy olyan vastag, és helyenként pofátlanul primitív szintibevonatot, ami nagyon megzavart: ugyanis egyszerre jutott eszembe az, hogy a srácok most úgy akarták még populárisabbá tenni a hangzásukat, hogy tizenötmilliószor egymás után meghallgatták a Coldplaytől a Paradise-t, esetleg a Killers-től a Humant; és az is, hogy végre itt van a zenekar, ami jól, és megint máshogy (konkrétan az eredeti fordítottjára) használja a Cure: Disintegration szintihangjainak az alapvetőbb sávjait. A Vágóhídban pár pillanatra még egy nagyon hagyományosan diszkós megoldás is feltűnik, amiről - bármilyen meglepő - a New Order jutott eszembe. Az Anyádról és a klippel megtámogatott Krisztáról pedig az, hogy a [hated] Tomorrow jó húsz-huszonpár évvel később hasznosítja újra azt a zenei környezetet, amit a nyolcvanas évek végén csak rutinszerűen próbált másolni a Bonanza Banzai (vagy mostanában az ezzel rettenetesen félresikló Ákos), vagy a korai Exotic. Csak itt jól dolgozták össze az anyagot, és még a dalok is jók hozzá. Szövegében az egyetlen üresjárat talán csak a bibliai ihletésű Tiltott forrás, de zeneileg az is ugyanolyan ötletesen van összerakva. B+ (SZSG)

Gyáni Levente: Thunderground

Gyáni Levente a magyar underground emblematikus trubadúrja: csaknem húsz éven át a Karabély zenekar élén énekelt egy "maroknyi, elszigetelt fanatikusokból álló rajongótábor" előtt, aztán amikor már nyilvánvaló volt, hogy nem lesznek többen a koncerteken pár tucat embernél, és kicsit bele is untak a zenekari létbe, feloszlottak. Gyáni új zenekart alapított Titán Szirénei néven, mellyel azonban nem sikerült az egyről a kettőre jutnia, úgyhogy inkább az időközben született dalokat felvette egy szál gitárral - stílszerűen egy zuglói és egy józsefvárosi lakásban -, és mivel időközben a Karabély másik meghatározó tagja, Maurics András meghalt, okafogyottá váltak a Karabély esetleges újjáalakulását firtató kérdések is.

A Thunderground amellett, hogy nagyjából a Karabély egykori közönségének szól, egy szabályos énekes-dalszerzői lemez, melynek dalait nagyjából tényleg maximum húsz-harminc ember előtt lehet előadni egy füstös kocsmában - már ha léteznének még ilyenek. "Fura világ ez, nem élvez el" - énekli az egyik számban szarkasztikus énekhangján Gyáni, és ebben benne van nagyjából a teljes hozzáállása a 21. századhoz. Persze a Karabély a hőskorban is ugyanígy kívülállónak számított, mégis egyértelmű, hogy Gyáni a rendszerváltás éveiben, illetve közvetlenül azután szerezte a legmeghatározóbb élményeket, úgyhogy ma már csak a nosztalgia marad, és az értetlenség az ajándékba mellnagyobbítást kapó lányok wellness hétvégéi felett. Ettől még Gyáni megtalálja a költőiséget ebben a világban is, a számára már otthonos outsider szerepben, és ha ez a tizenöt dal kicsit ugyanolyannak is tűnik így egymás után, biztos vannak még páran, akiknek ez a nagyvárosi líraiság (kiegészítve egy-egy Pilinszky és Tompa verssel) hiányzik a boldogságához. B- (IB)

Dav: Nyílik

Sesztay Dávid énekes, gitáros és billentyűs sokfelé játszik (Specko Jedno, Santa Diver, Budbudas, színházi és filmzenék); saját zenekarának előző, 2010-es, Point Of View című lemeze volt a legszínesebb, jazz és art rock, hangulatfestés, dallamközpontúság és elszabaduló szólózás tekergett rajta, valahol a folyamatzenélés és a Pop Ivan-féle káoszzene között félúton. Az idei, Nyílik című lemez visszakanyarodik a 2007-es Sötét kis csend dalszerűbb világához. (Mindhárom album végighallgatható a Bandcampen.) Nem tolakodóan rockos hangszereléssel, időnként vendégtrombitással kiegészülve előadott szerzemények ezek, egyik végpontjuk a talán csöppet indie-s, vagy inkább art rockos, míves szomorkás-költői dal, a másik a jazz; de bekerül ide funk rock is vagy éppen latinos ízek. Ezek alapján eklektikusnak is tűnhetne a lemez, de egyáltalán nem az: erős és személyes hangja magába vonja a sokféle hatást; például az említett latinozást csak többedik hallgatásra fedeztem fel, mint ahogy ahhoz is kifejezetten oda kell figyelni, hogy észrevegyük a sok kis ötletet, szépen egymásba fonódó témákat, indázó gitármotívumokat (a Családi mozizásban milyen szépek ezek!) stb.

Ugyanis hiába a dalszerűség, végső soron nem ez marad meg a lemezből, hanem az, ahogy kellemesen egymásba folynak az ízlésesen visszafogott, a lágytól maximum a félkeményig jutó számok. Kitartó olvasóink bizonyára tudják, hogy itt a Quarton a "kellemes", "ízléses" jelzők általában rosszallást fejeznek ki; a Dav zenéjében azonban az egész albumot átható személyesség miatt mégiscsak pozitívba fordulnak. Sesztay Dávid énekhangja nem kifejezetten erős, főleg nem rockos, de abszolút hihetően őszinte az előadásmódja. (Mint ahogy a költői dalszövegekre sem tudtam odafigyelni igazán - bár az, hogy nem zavarnak, már komoly eredmény -, de így is hat önmagában az, hogy szerzőjük hallhatóan komolyan gondolja őket.) Vegyük még ehhez hozzá az említett kis ötleteket, szellemes megoldásokat, és kijön a B+. (RA)

Special Providence: Soul Alert

A 2004-ben alakult zenekar a progresszív rockban komoly nevet szerzett; folyamatosan járják a világot, a progrock- és jazzfesztiválokat, lemezüket nemzetközileg terjesztik, jó kritikákat kapnak stb. Egy ilyen viszonylag zárkózott - vagy más megközelítésben: kívülről gettóba zárt - műfajnál persze az a kérdés, hogy vajon a nem elkötelezett rajongóknak tud-e mondani valamit. Hát nekem sajnos az itt végighallgatható Soul Alert nem mond semmit. Alig hallok többet, mint a prog- és jazzrockos klisék - magas labda: - lélektelen felmondását, itt-ott megspékelve nagyobb, metálosabb zúzásokkal. Az instrumentális számok pont olyanok, amilyeneknek lenniük kell; hosszú, bizonyára virtuóz szólókkal, a megfelelő pillanatokban elhelyezett váltásokkal, biztos szokatlan ritmusképletekkel stb.

Különösen feltűnő, hogy amikor a Special Providence lágy, érzelmes irányba fordul, akkor milyen, már-már parodisztikus mértékben semmitmondó giccsbe (idősebbeknek: képújságzenébe) bír belefutni - lásd például The Incredible Flower. Jó, mondjuk ez a szám kiemelkedik az amúgy eléggé összemosódó zenefolyamból a maga különösen vicces, de feltehetően egyáltalán nem ennek szánt szintihangzásával - úgy általában elmondható, hogy a hangszerek hangzásai a műfaji standardoktól legfeljebb a kifejezetten béna felé lépnek el egyet-kettőt. Jó, a zúzásoknak eleinte lehet örülni (HÚ! ZÚZÁS!), de azért egy idő után csak rájön az ember, hogy lehet zúzós zenét úgy is hallgatni, hogy nem kell több perces virtuóz gitárszólókat végigvárni kettő között. A záró számban aztán van ének (Tanka Balázs, Turbo), dallam, valamilyen mértékben dalszerű felépítés, amitől majdnem helyükre rázódnak a dolgok, de aztán uramatyám, mi ez a dance-es (!) izé a végén? Egy kicsit gondolkodtam, hogy ez vicc ("haha, buta dance!") vagy komoly, de aztán rájöttem, hogy tök mindegy. C- (RA)