Éppen csak az isteni szikra - az Om a Dürer Kertben

Misztikum, groove-ok, lecsupaszított stoner rock és lelkes csörgődobolás: majdnem minden megvolt az Om első pesti koncertjén.

Azért az árulkodó, ha egy koncerten egy-egy olyan pillanat van, amire azt mondod, hogy HÚ, igen, ezért jöttem! Lehet, hogy a maradék része kell ahhoz, hogy ott akkor az betaláljon, ám másfelől ezekhez a csúcspontokhoz képest szükségképpen gyengébbnek fog minősülni minden más. Az Om első magyarországi koncertjén két ilyen volt: a bő órás fellépés felénél és vége felé egy-egy igazán metálos rész, romboló basszussal (előszörre tényleg ki is ütötte az erősítést egy időre), kiabálással, szétvert dobokkal. Lerombolt és elsodort, a láthatóan leginkább rockerekből, metálosokból álló, a Dürer kistermét megtöltő közönség fellélegezve adta át magát és rázta a fejét.

A maradék meg: Al Cisneros (ex- és jelenlegi Sleep-tag, valamint a Shrinebuilder szupergrup része, előbbivel és utóbbival is járt nálunk) immár szokásosnak mondható körkörös basszusai; fahangon előadott, de ezzel együtt is meggyőzően megszállott, hm, mágikus éneke; Emil Amos változatos, fura módon csak ritkán kifejezetten rockos, inkább groovy (!) dobolása. A harmadik (talán csak koncertezni felvett?) tag, Robert Lowe volt a leglátványosabb az egész színpadon: ő szolgáltatta gépből a keleties lebegéseket és búgásokat; valamint bemutatja, hogy micsoda lelkesedéssel lehet egy széken ülve csörgődobozni; olykor gitárt ragad néhány hang erejéig, néha szöveg nélkül énekel elnyújtott frázisokat. Ami pedig mindebből összeáll: hát igen, meglehetősen formátlan valami. Van egy akárhány perces misztikus-keleties rész domináló szitárral (felvételről); aztán valamennyi groove-os, minimálrockos lazább rész; aztán ugyanez rockosabban, ha akarom: stoneresebben; aztán vissza, vagy felfelé, vagy éppen el a "metálig", többé vagy kevésbé idézőjelesen.

Persze hogy baromi jó zenészekről van szó, Al Cisneros basszusjátékát mérföldekről megismerni; Emil Amos nagyon fantáziadús dobos, szinte már melodikusan játszik és gyakran jóval változatosabban, mint a basszus; úgy groove-os, hogy azért a lazulásba nem megy el, megmarad a minimálrock keretein belül. Robert Lowe-ot meg tök jó nézni. Csak ebből még nem lesz forma: az Om jelenlegi felállásában ráhagyatkozik arra, hogy majd a dob-basszus groove úgyis viszi a zenét; hogy Cisneros (nem kétséges: ténylegesen átélt) elragadtatottsága majd úgy automatikusan átjön; vagy ami még rosszabb: a "misztikus keleties" közhelyekre - mélypontjain a zene gyakorlatilag átcsap üres giccses miszticizálásba.

Persze legalább részben az a bajom, hogy én láttam a zenekart még akkor, amikor Al Cisneros és Chris Hakius duója volt, amikor minden hozzátétel nélkül, csak a dob-basszus-ének segítségével valami sokkal eredetibb és a rock minden erejét felölelő zene volt; amikor nem hagyatkozott a bevett formákra, de formátlan sem volt: magának teremtett formát. Onnan nézve ezek a keleties hozzátételek teljesen fölöslegesek, vagy még inkább biztonsági játéknak tűnnek; sőt, az amúgy tök jó Amos játéka is túldíszítettnek tűnik Hakius egyszerre sokkal szigorúbb és változatosabb megközelítéséhez képest. Sok minden megvan a mostani Omban is ahhoz, hogy nagyon jó legyen, éppen csak valami isteni szikra hiányzik. B-

Itt elmesélném, hogy majdnem készült egy interjú Al Cisnerosszal, ám a második olyan kérdésnél, ami a múltra vonatkozott és nem szigorúan a jelenre (az új lemez! a ma esti koncert!), durcás lett, és onnantól kezdve gyakorlatilag semmi érdemlegeset nem mondott. Om-rajongók számára érdekes lehet az információ, hogy a zenekar legelső felállásában Chris Hakius helyett egy "Jon nevű San Francisco-i fickó" dobolt (feltehetően Jon Weiss, mert még annyit tudni róla, hogy játszott a Guantanamo School Of Medicine-ben is), készült vele egy demó is.