Daniel Craig elég idétlen

Sam Mendes, a Skyfall Oscar-díjas rendezője megosztotta velünk, hogy miért nem szabad üvöltözni a forgatáson, hogy hova menekül, miután befejez egy filmet, és hogy miért akarják időnként megfojtani a kollégái. A rendezőt szembesítettük azzal is, hogy Daniel Craiget eredetileg rémes Bondnak tartotta. Az interjú csoportos beszélgetés keretében készült.

Az Everything or Nothing című James Bond-dokumentumfilmben azt mondod, először rémesnek találtad, hogy Daniel Craiget választották Bond szerepére. Mikor változott meg a véleményed?

Még nem láttam a dokumentumfilmet, de ezek szerint ez benne maradt? Borzasztóan örülök! Tíz perccel a Casino Royale kezdete után változott meg a véleményem, a nyitójelenet után nyilvánvalóvá vált, hogy hülye voltam. De nem hiszem, hogy egyedül voltam az eredeti véleményemmel, szerintem mindenki csodálkozott, hogy Danielt választották. Persze drukkoltam neki már kezdettől, hiszen barátok vagyunk, és a 2002-es A kárhozat útjá-ban dolgoztam is vele. Ott egy pszichopata szerepét osztottam rá, ebből is kitűnik, hogy nem úgy tekintek rá, mint egy laza, szellemes, könnyed figurára. De az én fejemben még a Pierce Brosnan-típusú Bond volt, Daniel pedig egészen más Bondot hoz, és részben ettől olyan jó.

Sam Mendes a Skyfall berlini premierjén október 30-án

Amikor nagynevű rendezők szállnak be egy franchise-ba, gyakran olyan sötét filmeket csinálnak, mint Christopher Nolan Batmanjei, te ezzel szemben mintha élvezted volna a tobzódást az akcióműfajban.

Bond erről szól, meg a humorról. Danielről általában azt hiszik, hogy nagyon komoly, és mindig összehúzott szemöldökkel járkál, de valójában elég idétlen és vicces tud lenni, nagyon jó a humora, és ezt ki akartam használni. A film teljesen az én ízlésemet tükrözi. Mielőtt elvállalta Bondot, Danielt kicsit beskatulyázták komor, nehézsúlyú figurának, engem pedig kicsit beskatulyáztak olyan rendezőnek, aki csak komoly drámákkal foglalkozik. Részben azért vállaltam el a Skyfall-t, mert valami olyat akartam rendezni, ami rákényszerít, hogy másképp csináljam a dolgokat, mint ahogy megszoktam. Ha az ember nem vigyáz, akkor elkapja a gépszíj, és elkezdi ismételni magát. Ott állsz, és arra gondolsz, hogy "mintha ezt a snittet valahol már használtam volna" - na, ilyen ebben a filmben nem volt!

A Bond-film hatással lesz valamiképpen a drámákra, amelyeket a jövőben csinálsz?

Persze, ezentúl mindegyikben lesz akciójelenet! Ha most csinálnám A szabadság útjai-t, tuti lenne benne egy lövöldözés a kertes házak közt. Szerintem minden filmnek megvan a maga szabályrendszere, és én olyan rendező szeretnék lenni, aki képes változtatni a stílusán a szerint, hogy mit kíván meg a forgatókönyv. Bár ahogy öregszem, kezdek rájönni, hogy vannak bizonyos stíluselemek, amelyeket az ember óhatatlanul is magával visz, és mindig azonosak lesznek a filmjeiben, például, ahogy megkomponálja a beállításokat, ahogy a színészekkel dolgozik, satöbbi. Senki sem igazi kaméleon. Úgyhogy manapság már nem igazán foglalkoztat, hogy a következő filmem különbözzön az előzőtől. De persze a Bond egy kicsit sem hasonlít A szabadság útjai-ra vagy a Továbbállók-ra, és épp ezt élveztem benne.

Sam Mendes a Skyfall forgatásán

Érdekes, hogy azt emeled ki, alkalmazkodni kell a könyvhöz, míg a rendezők jelentős része olyan szerzői filmesként gondol magára, akinek megvan az egyéni stílusa.

Az általam legnagyobbra tartott rendezők nagy része - például Ang Lee, Steven Soderbergh, Polanski vagy Milos Forman - sokféle stílusban dolgozik. Egy Ang Lee-filmről nem feltétlenül ordít, hogy ő csinálta, a Jégvihar-ban, a Tigris és sárkány-ban és a Pi életé-ben nincs sok közös. A rendezést gyakran túlmisztifikálják, de valójában nagyon kevés igazi szerzői filmes van. Az az igazi szerzői filmes, aki maga írja a filmjeit, és olyan tehetsége van a rendezéshez, mint Paul Thomas Andersonnak. Mi többiek csak szakemberek és történetmesélők vagyunk, és csak abban különbözünk egymástól, hogy van, aki jobb szakember és jobb történetmesélő. Én nem magam írom a forgatókönyveimet, nem én fényképezem a filmjeimet, és nem én csinálom a látványterveket. Együtt dolgozom azokkal, akik ezeket megcsinálják, és nélkülük nem tudnék filmet készíteni.

A producerek felkértek a következő Bond-film megrendezésére is?

Futólag szóba került a dolog, de komolyan még nem beszéltünk róla. Őszintén szólva amikor végzek egy ilyen óriási produkcióval, akkor nem szívesen gondolok arra, hogy még egy ilyet elvállaljak, inkább arra gondok, hogy legszívesebben egy évig aludnék. Ebben a pillanatban lettem kész a filmmel, úgyhogy most inkább csak szeretném élvezni, hogy az emberek pozitívan reagálnak rá, ami tényleg nagy öröm. Nekem egyébként minden film után az az első reakcióm, hogy rohanok, és rendezek egy színdarabot. A forgatás után alig várom, hogy egy csendes próbahelyiségben üljek egy asztal körül egy kis csapattal. Ez még a kisebb filmjeim után is így van, nem beszélve erről, ahol kábé hétezer név szerepel a stáblistán, és szinte mindegyikükkel személyesen dolgoznom kellett. Ezután valami kisebbre és emberléptékűbbre van szükségem, úgyhogy legközelebb a Charlie és a csokigyár színpadi változatát rendezem.

Daniel Craig, Sam Mendes és Ben Whishaw a Skyfall forgatásán

Daniel Craig említette, hogy az energiaszint fenntartása a legnehezebb feladat a forgatás során. Neked is nagyon fárasztó?

Nem is értem, ő hogyan csinálja. Heti hat nap, hajnali öttől rendelkezésre kell állnia hónapokon keresztül. És negyvennégy éves. Tudjátok, mi az oka annak, hogy az ember negyvennégy évesen már nem lehet profi focista? Hogy túl öreg hozzá! Danielnek viszont folyamatosan készenlétben kellett állnia. Amikor azt mondtam neki, hogy "Daniel, fuss!", akkor az volt a válasz, hogy "nem mondtad előre, hogy futás lesz, ahhoz nekem előtte egy hétig edzenem kell". Szóval a végsőkig hajtotta magát. Az én feladatom inkább az, hogy megőrizzem a koncentrációmat. Megtanultam spórolni az energiámmal, nem kiabálni, nem üvöltözni, hanem nagyon precíz utasításokat adni. De nagyon állhatatos vagyok. Azt hiszem, egy Bond-film forgatása közben az a legfontosabb, hogy az ember ébren tartsa a rendezői ösztönét. Rengeteg ember dolgozik a stábban, és akkor van egy robbanás vagy egy ütközés vagy valami, és mindenki megkönnyebbül, hogy oké, ez megvan, mehetünk tovább. És akkor neked fel kell tenned magadnak a kérdést, hogy tényleg pont úgy sikerült-e, ahogy tervezted, illeszkedik-e a film stílusához, tényleg elégedett vagy-e vele. És ha nem, akkor fel kell vállalni, hogy te vagy az, aki azt mondja, hogy "ez még nem az igazi, vegyük újra". Akkor is, ha a többiek abban a pillanatban a legszívesebben megfojtanának. Ez a konokság sok energiát igényel.

Sam Mendes, Daniel Craig, Bérénice Marlohe és Javier Bardem Párizsban október 25-én

Hogyan dolgoztátok ki Javier Bardem figurájának, Silvának a megjelenését? (Figyelem, a válasz spoilereket tartalmaz!)

Lépésről lépésre, de nemcsak a külsején dolgoztunk, hanem az egész figurán. Megvoltak bizonyos elemek: a hackerkedés, a sziget, az, hogy egy egykori Bondról van szó, az, hogy a személyes bosszú hajtja. Nem akartam, hogy csak úgy felbukkanjon, és közölje, hogy "Mr. Bond, van ám egy nukleáris fegyverem, és mindjárt a levegőbe röpítem!". Szóval voltak nagyon konkrét elképzeléseim, köztük az is, hogy nagyon verbális legyen, amivel nem könnyítettem meg Javier helyzetét, hiszen nem az angol az anyanyelve. Sokan párhuzamot vontak a Nem vénnek való vidék-beli figurája és Silva közt, de a Coen-filmben szinte alig szólalt meg. Olyan volt, mint egy állat, egy sebesült bölény. Itt viszont csak beszél és beszél és beszél, ráadásul nagyon szószátyár és kifinomult módon, sajátosan használja a nyelvet. Ami a külsejét illeti, először kitaláltuk, hogy szörnyű sérülések érték az arcán, és onnan haladtunk visszafele: ha nincs arca, akkor talán az egész, amit látunk, egy mű dolog, és akkor összeraktuk elemeiből, hogy milyen legyen. Javier az egész forgatás alatt viselte a műfogsort, bár nem lett volna muszáj neki, és az megváltoztatta kicsit az arcát és a beszédét is. Javier bármit bevállal, nem fél semmitől.

Minden jó színész ilyen, nem?

Igen, szeretik a kihívásokat, és pontosan tudják, hogy én noszogatni fogom őket. Néha érzem, hogy utálnak miatta, amikor azt mondom, hogy "próbáljuk ki még azt is, hogy...", látszik az arcukon, hogy a legszívesebben elküldenének a fenébe. De mindenkivel ilyen állhatatos vagyok. Nem vagyok agresszív, de ha azt érzem, hogy valami lehetne még jobb is, akkor nem hagyom annyiban a dolgot. Itt fontos volt, hogy árnyaltak legyenek az alakítások, és néha azt kell mondani, hogy akkor most menjen ki a szobából mind a kétszáz ember, és csak én maradok bent a kamerával meg a két színésszel négy órán keresztül, hogy ellazulhassanak, és elkezdhessenek igazán játszani. És ha jók a színészek, akkor ott megszületik valami. Büszke vagyok arra, hogy ebben a filmben nem daráljuk le a párbeszédeket, hanem időt hagyunk nekik, és a közönséget mégis lekötik. Hagyni kell, hogy a film ki- és belélegezzen. Amikor kilélegez, akkor jön a bumm!, amikor pedig be, akkor érezzük a feszültséget és a mozdulatlanságot. És nem szabad visszariadni attól, hogy az ember megállítsa a kamerát, leállítsa a zenét, és hagyja, hogy csak a színészekről szóljon a dolog. Ezekben a pillanatokban jöttek jól a korábbi filmes tapasztalataim.

Sam Mendes a Skyfall forgatásán

Mi volt a benyomásod Ola Rapace-ról?

Először is remek, karizmatikus színész, másodszor pedig - és ezt nem tudtam előre - meg tudta csinálni az összes akciójelenetét dublőr nélkül. És mivel Ola nem használt dublőrt, ezért büszkeségből Daniel is ragaszkodott hozzá, hogy maga csinálja meg az akciójeleneteit. Ola simán felmászott a vonatra, és bár mondtam Danielnek, hogy neki nem muszáj, akkor már ő is fel akart mászni. És mire észbe kaptam, már ott verekedtek a 80 kilométer/órával száguldó vonaton.

Ez a film romantikusabbnak és nagyobb léptékűnek tűnik, mint az előző néhány Bond.

Talán azért érződik így, mert nem félek totálokat használni. Ezt részben a korai Bond-filmekből tanultam, amelyekre még nem jellemző az a manapság elterjedt módszer, hogy amikor indul egy jelenet, rögtön közeliket használnak. Ha az ember megnézi a Holdkelté-t, amely egyáltalán nem tökéletes film, akkor elámul, hogy milyen szépen van fényképezve, és mennyire átjön Riónak és Velencének a hangulata a szélesvásznon. Egy Bond-film akkor jó, ha a néző elkezd vágyakozni oda, ahol játszódik, én legalábbis tizenhárom éves koromban nagyon vágytam Rióba, amikor megnéztem a Holdkelté-t. A kihívás az, hogy ne pusztán tájképek legyenek a filmben, hanem például úgy mutassa meg az ember az isztambuli Nagy Bazár tetejét, hogy közben ott motoros üldözés zajlik.