Kinyaltuk a mézesbödönt - az Emil.Rulez! a Quartnak

Hosszabb szünet után tért vissza a Gyere át! című új lemezzel a jazzes alternatív popzenét játszó Emil.Rulez! Hajós Andrással és Hegyi Györggyel arról beszélgettünk főhadiszállásukon, hogy segíti-e a tévés hírnév a zenekart, szándékosan építenek-e közösséget, és hogy miért szólnak vissza a kommentelőknek.

Mindig elmondjátok, hogy klasszikusan alulról építkező zenekarként lettetek sikeresek jó tíz éve. Hogy álltok ehhez a teljesen megváltozott, információ-túltengéses mai közeghez?

Hajós András: Nem a Holdon voltunk az elmúlt hét évben, másrészt az Emil.Rulez! zenekar mindig is élen járt a kor lehetséges technológiai rendszereinek használatában: az elsők között volt fórumunk, blogunk, road movie-kkal is próbálkoztunk már a kétezres évek elején. Mi kifejezetten örültünk annak, hogy utolértek a lehetőségek minket: most épp olyan szoftverekkel vágunk videót, amilyenekért tíz éve egy profi tévés stábhoz kellett volna fordulnunk. Sőt ma már a lemezt is elkészíthetjük olyan szoftverekkel, amilyenek akkoriban még stúdiókban sem nagyon voltak. Itt ebben a helyiségben készült a lemez nagy része, ami így amolyan házi, barkácsjelleget is kölcsönöz az egésznek, de ez nekünk mindig is jobban feküdt, mint bevonulni egy profi stúdióba, szigorú határidővel. A nagy változás most az, hogy először vagyunk nagy kiadónál: a Universallal szerződtünk le, és egyelőre ennek is csak a pozitívumait látom. Annyira megtépázott szakma már ez, hogy régen lehetett olyan, hogy a kiadónak mások az érdekei, mint a zenekarnak, most már mindenkinek az az érdeke, hogy amivel lehet, toljuk ki, és örüljünk neki, ha valaki megveszi.

Hét évig nem csináltatok lemezt, négy és fél éve koncerteztetek utoljára - mi okozta a hosszabb leállást?

Hegyi György: Mi hobbizenekar vagyunk, és szerintem nem csak kiettük, de még ki is nyaltuk a mézesbödönt addigra. A Zanga! Zanga! lemez a lehető legjobb körülmények között készült, utána annyit koncerteztünk, amennyi jólesett, aztán meg annyit is, ami már nem esett jól. Elértünk egy olyan szintre, ahonnét nem látszott a továbblépés lehetősége. Közben telt-múlt az idő, nekem született egy kislányom, munkahelyek jöttek és mentek, aztán megint írtunk dalokat, és eljött az a perc, hogy jézusom, van húsz dalunk, csináljunk velük valamit. Szóval nincs a szünet mögött semmi: a hobbistátus lehetőséget ad arra, hogy az ember akkor hagyja abba, amikor jólesik.

HA: Nem sokkal azelőtt álltunk meg, mielőtt ez munkahellyé vált volna. Olyan munkahellyé már nem tud válni Magyarországon egy zenekar, amely olyan megélhetést ad, hogy az ember azt mondja rá, hogy húha, hobbiként pedig már elmondhatatlan sok energiát és pénzt beleöltünk, de ez most legalább világos.

Híresen hűséges táborotok van, kezdettől fogva szoros a kapcsolatotok velük - mennyire ritkította meg őket a szünet?

HGY: Megöregedtek, és gyerekeik születtek nekik is. [nevet] Az a különösen vicces, hogy ők már tőlünk függetlenül is baráti társasággá váltak, van például titkos Facebook-csoportjuk, szülinapokat rendeznek egymásnak, összejárnak. A netes marketingben a közösségépítés csak később vált hívószóvá, mi ezt akaratlanul is megéltük a gyakorlatban, egyszerűen így alakult. Bizonyos szempontból kitartóbbnak bizonyultak, mint mi.

HA: A második lemezünkön volt egy szám, a Rabolónő, amihez kivonultunk a Városligetbe egy csomó, akkor fórumozó emberrel, akik ott kiabálnak, tapsolnak ebben a trackben, ezt sokan még a mai napig emlegetik.

HGY: Sose sikerült őket halmazokba rendezni: volt egy komplett általános iskolai osztály is köztük, mint ahogy nagypapák, nagymamák is - kizárólag a gondolkodásmód a közös bennük. Kíváncsi vagyok, hogyan reagálnak majd az új dolgokra, bár nyilvánvalóan elveszett közülük egy csomó.

Ez a személyes jelenlét viszont a saját közegetekből kikerülve máshogy is elsülhet: nyáron, az új számaitok premierje alkalmából nekimentetek a kommentelőknek a Lángoló Gitárokon, amit más zenészek ritkán csinálnak.

HA: Sok mást nem szoktak csinálni zenészek. De ha most nem nézzük, hogy mi szokás, és mi nem: nehogy már ne szólhassak hozzá a saját dalomhoz, ha akarok. Ott persze volt egy kis indulatoskodás, még a Gyurival is összekaptunk, hogy kell-e nekem ott anyázni, amit nem szoktam gyakran, de akkor ki kellett adnom a dühömet. De hát ez a miénk, a mi életünk része, persze hogy beleszólunk, de ez sem ilyen tudatos marketing ám, egyszerűen csak érdekel, ki mit ír. Egyébként inkább a Gyuri nyomja ezt, nekem már kicsit túladagolásom van.

HGY: Alapból kétféle attitűd van a hozzászólók között: van, aki kijelent dolgokat, miszerint ez a dal szar, vagy ez a dal jó. Ezt nem lehet komolyan venni, hiszen vannak köztük olyanok, akiknek az utolsó kreatív élményük az óvodában volt a vízfestékkel, hát ők hogy a túróba mondhatnák meg, hogy egy dal jó-e, vagy nem? Az okosabb az, aki azt mondja, hogy rám ez a dal így vagy úgy hatott, nekem ez tetszik, vagy nekem nem tetszik - arról már lehet beszélgetni, ha valaki magáról, a véleményéről nyilatkozik. Ez a két csapat mindig világosan elválik, és törekszünk is rá, hogy az utóbbi típussal beszélgessünk, aki nem akar ex cathedra kijelenteni valamit.

HA: Ha már itt tartunk, nekünk nincs szükségünk arra, hogy megtudjuk, hogy szar-e, vagy jó valaki más szerint, amit csinálunk, mert mi tudjuk a legjobban, és különben is, nekünk tetszik. Tehát egy ilyen párbeszédnek nincs értelme. Mi általában a vágyainkat csináljuk meg, és nem azt, amit várnak tőlünk, hiszen akkor még mindig a Zazie az ágybant játszanánk, csak most Edit az ágyban vagy Karcsi az ágyban címmel. Én annak örülök, amikor azt látom, hogy a mi dalaink kapcsán ők egymással beszélnek: jó látni, ha tetszik valakinek, de nem ez a lényeg. Mi tudunk beszélgetni interjúkon vagy dalokon keresztül a világgal, de ez az internet nevű dolog mindenkinek lehetőséget ad arra, hogy megismerkedjen valakivel, aki ugyanúgy gondolkodik, mint ő, és ezt arra használni, hogy engem ekézzenek, teljesen fölösleges.

Ezek szerint nem is figyeltek oda a külső reakciókra?

HGY: Nem nagyon befolyásolja ez az alkotást, ugyanúgy, mint az elvárás sem: mi nem azért csinálunk bossanovát, mert azt majd biztosan szeretni fogják. Ha nulla ember érdeklődne a dolog iránt, akkor is folytatnánk: most például mindketten készülünk belevágni egyéb projektekbe, és a sajátomban kifejezetten minimális érdeklődésre számítok. De mindegy, mert a dalnak el kell készülnie, és ha csak négy emberhez jut el, akkor négy emberhez jut el.

HA: Azt azért tegyük hozzá, hogy évtizedeken át, egészen a kétezres évek elejéig működött a könnyűzenei sikernek egy nagyon egyszerű fokmérője: megveszik, vagy nem veszik meg. Ezt többek között az internet elvette, amivel semmi baj nincs, mert adott helyette csomó mást. De azért azt mindenképpen elmondanám, hogy az ilyen alternatív produkció elsősorban ajándék: ezt mi örömmel csináljuk magunknak, és örülünk annak is, ha megveszik, de tudomásul vesszük, hogy ingyen is meg lehet hallgatni. Mivel azonban ezt már egyszer odaadtuk, innentől a visszajelzés mindegy. Szerintem ez a közönség részéről is más hozzáállást igényelne: például én is úgy vagyok vele, hogy ha megvettem egy CD-t hatezer forintért, és nem tetszett, akkor lehet, hogy felmentem volna egy fórumra, hogy kérem, engem átvertek. Ma, ha hallok valamit a YouTube-on, ami nem tetszik, akkor továbbkattintok, és nem büntetem őket azért, mert négyszázezer forintért csináltak klipet.

Mennyire vettétek észre, hogy a ti zenétek hatással lett volna olyan zenekarokra, amelyek már utánatok jöttek?

HA: Szeretné az ember ezt hinni. A szakmában mondják is néha, hogy hú, milyen jó volt, amikor tizenhat évesen Emil.Rulez!-koncerten voltam, és ez mindig jól is esik - visszakapjuk, amit mi elmondtunk annak idején Presseréknek vagy a KFT-nek. Ebben jó részt venni, de úgy érzem, hogy azt a hozzáállást, ahogy mi csináljuk a dalainkat, azt nem nagyon követi senki.

Volt veletek egy interjú csaknem tíz éve, amiben azt mondtátok, hogy az volt az ideális állapot, amikor még multicégnél dolgoztatok, de ott volt nektek a tudat, hogy van egy zenekarotok, és épp ezért nem kellett ötezer forintokon veszekedni a klubtulajdonosokkal sem. Most nem valami hasonló a helyzet?

HA: Bizonyos értelemben ma is egy multicégnél dolgozom, amit úgy hívnak, hogy RTL Klub, egyébként időnként ugyanazoknál a cégeknél vezetek műsort, ahol annak idején salesesként dolgoztam, a Gyuri időközben volt egy országos rádió főszerkesztője is. Most már más lett azért a képlet: nekem a színpad lett a munkám. Arra a kontrasztra, hogy az öltönyös pénzkeresettel szemben ott egy koncert a Tütü Tangóban, már nem vagyunk ráindulva, arra viszont igen, hogy az együttesben azt csinálhatunk, amit akarunk, és megvalósíthatjuk benne az elképzeléseinket. Továbbra is a szabadság szigete maradt.

HGY: Az a fajta boldog dzsentrizmus, hogy nem kell ötezer forintokon vitatkozni, ez már nincs, körülöttünk mindenki munkanélküli, bizonyos szempontból mi is azok vagyunk. De valahogy mégis minden megoldódik, lásd, lett egy lemez. Nehezebb most, de ez nem baj.

Az is fontos különbség a korai évekhez képest, hogy Hajós András mára elsősorban tévés személyiség.

HA: Én mindig ugyanaz a személyiség voltam. Attól, hogy van egy munkám, amely a hét 168 órájából hármat vesz csak igénybe, de jellegénél fogva ez a legnagyobb hatású, én továbbra is ugyanaz vagyok. A zenekarnak az én tévézésem használni nem sokat használt, és nem is akartunk ezzel mint eszközzel élni.

Miért mondod, hogy nem használt ez a zenekarnak?

HGY: Mert skatulyázós nép vagyunk. Ha, mondjuk, az Andris kétmillió ember szerint egy liberális buzi zsidó a Heti Hetes miatt, akkor nyilván a zenekaráról is azt gondolja, hogy nem mond neki semmit. Ugyanez a másik oldalról is működik, hogy egy csomó, szintén nem a műre koncentráló pozitív érdeklődést is besöpörtünk, mert hát az Andris milyen jó fej a Heti Hetesben, akkor meghallgatjuk a zenekarát. Aztán lehet, hogy csalódni fognak, mert meghallgatják, és rájönnek, hogy ez nem is vicces. Azt, hogy az ő ismertsége javított-e a mi népszerűségünkön, nem tudom, de szerintem csak amiatt senki nem jár koncertre, mert ott egy ismert embert láthat.

HA: Valamint nem jártunk azokba a műsorokba és azokra a road-showkra, amikkel ezt kihasználhattuk volna. Egyszerűen nem láttuk ennek a szükségét, mert aki vevő erre a fajta zenére, az interneten úgyis meg fogja találni. Az pedig Amerikában sem meglepő dolog, hogy Jamie Foxx egyik pillanatban stand-upol, máskor zongorázik, de mellette Oscar-díjas színész is.

Az új dalaitok első hallásra nem sokban különböznek a korábbiaktól - mennyire észlelhetők bennük új hatások?

HGY: Úgy tűnik, hogy az a szemléletmód nem változott, hogy ami eszünkbe jut, azt csináljuk. Ezen a lemezen is minden dal tök más: most szélesebben merítettünk, mint eddig bármikor, pont emiatt a szabadság miatt, amit ez a hely itt az alkotáshoz hozzáad.

HA: Két típusú zenekar van, és hangsúlyozom, hogy ez nem értékkülönbséget, hanem szemléletbeli különbséget jelent: vannak, akik tudatosan emelik be a létező trendeket, ezeket más munkáinkban néha mi is szoktuk. Mi viszont abba a kategóriába tartozunk, akik valamit el akarnak érni, és azt járják körbe egész életükben.

HGY: Ez a zeneszeretetünkből is fakad, elképesztő mennyiségű zenét hallgatunk ma is. Én például most három hétig égtem Paul McCartney Another Day című dalának a lázában: érdekes, egyszerű és elegáns harmóniamegoldások gitáron, jó felvételi ötletek, benne maradt egy izgalmas hiba is: ezekből sokat lehet tanulni. Aztán a másik nap hallunk egy elmeháborodott négert, aki a szájába dugott csővel csinál valami szürreális zenét, és akkor az foglalkoztat bennünket. Ez a jó a hobbistátusban, hogy azzal foglalkozunk, ami érdekel bennünket, és ezért még akár hajlandók vagyunk a dalainkkal megbukni is. Van most három elektronikusabb dal is a lemezen például, pedig az a műfaj hosszabb távon nem érdekelne bennünket, de így most jó volt.

HA: Megy a zenészek között ez az egymással versengő dolog, de nem igazán értem, miért nem állnak össze. Ha például nekem tetszenek azok az alapok, amikre a Fluor Tomi rappel, akkor én, aki nem értek ahhoz a zenéhez, miért szerencsétlenkedjek vele ahelyett, hogy csinálnánk egy közös számot?

Fenyő Miklós azt mondta nekünk nemrég, hogy ő nagyjából negyvenéves koráig követte a trendeket, és utána már más érdekelte. Ti már elmúltatok negyvenévesek, mennyire követitek a zenét még?

HA: Biztos mindenki úgy érzi, hogy követi, ugyanakkor biztos nem tudja. Nekem tizennégy és tizenkét éves gyerekeim vannak, szóval felőlük is jön valami. Én tényleg mindent igyekszem meghallgatni, és amikor Skrillexet vagy Lady Gagát hallgatom, akkor úgy gondolom, hogy hallom, mi történik ott. De ezt egy ember nem tudhatja magáról, mert mi még azon nőttünk fel, hogy igazából csak a zene számít, ma meg már minden számít az image-től kezdve a marketingig. Múltkor láttam egy képet az ABBA énekesnőiről nyitott szájjal: nem létezik, hogy ma azokkal a fekete fogtömésekkel és szanaszét álló fogakkal akár egy amerikai középiskolás musicalig eljuthatnának, pedig akkor ez senkit sem érdekelt.

HGY: Én igyekszem figyelni arra, hogy mi van, de elsősorban az inspiráció miatt. Annak idején volt egy időszak, amikor kezdett unalmassá válni az internet, mert nem lehetett már annyira esetlegesen szörfölni, mint az internet hajnalán, és ezt az izgalmat hozta vissza a YouTube. Úgyhogy teljesen ötletszerűen barangolva keresek és találok izgalmas, inspiráló zenéket, felvételi megoldásokat.

HA: Azért az a recept, hogy van egy dal és egy előadó, ami valamitől működik, valamitől nem, az ősidők óta ugyanaz. Ezt nyilván sokan próbálják megfejteni, de igazából senki sem tudja, mitől áll jól valakinek, hogy szarul gitározik, ronda és nem tud énekelni, lásd Bob Dylan. És ez így van jól. Ugyanúgy azt sem tudjuk, mitől van, hogy valaki irgalmatlanul jól énekel, agyonhajlítgatja a hangokat, még a mellét is megcsináltatja és másfél millióból csinál klipet, de mégis hallod, hogy az egész szar. Ezt a lelke mélyén mindenki érzi. A YouTube teljesen elmosta a határt a hivatásos és a civil zenészek között: bennünket megnéznek húszezren, míg a koreai kisfiút, aki Chopint zongorázik ötmillióan megnézik. Most akkor miért is nem a koreai kisfiúval szerződik le egy kiadó, és miért velünk? Szóval ez meg fog majd változni, a zene mindenkié lett. A zenekaroknak az a dolga szerintem, hogy a srácok menjenek utánuk: ők fejlesszék ki a dolgokat, a YouTube Forma-1-eként. Azt is meg fogjuk majd élni, hogy egy idő után nem lesznek hivatásos zenekarok, csak civil tartalmak.

HGY: A YouTube tükröt is tart. Ott van például egy tizenpár éves gyerek, Jacob Collier. Döbbenetesen játszik mindenféle hangszeren, fantasztikusan énekel, és olyan dolgokat csinál minden alkalommal, hogy vinnyogunk, és ugyanakkor el is szégyelljük magunkat. Ez pont jó arra, hogy levágja a tipikus magyar zenészgőgöt: a magyar alternatív zenész jellemzően még mindig a nyolcvanas években él, és úgy gondolja, hogy ő nyújt annyi alkotóművészi pluszt a mainstreammel szemben, hogy cserébe nem kell megtanulnia gitározni. Örömmel jelentem, hogy itt ez a kissrác, semmi köze a mainstreamhez, kamaszos lázadással és mégis fantasztikus tudással veti bele magát ebbe az egészbe. Én azt gondolom, hogy a piramis alján vannak elsősorban a valóságos és érdekes produkciók, a csúcshoz közelítve pedig egyre nagyobb arányban találunk kirakati tucatárut, amit a csomagolással adnak el.

Most, hogy elkészült a lemez, vannak még egyéb konkrét terveitek a zenekarral?

HA: Régi szívfájdalmunk, hogy nem igazán tekintenek a szakmában bennünket szerzőknek. Pedig én nagyon szívesen csinálnék egy szerzői lemezt, amelyben másoknak írnánk számokat. Például szívesen írnék dalt Caramelnek, Fluor Tominak, Falusi Mariannak, Szolnoki Petinek vagy Mező Misinek.

HGY: Andrisnak megvan ez a parája, hogy nem énekel elég jól, ami bár tévképzet, de teljesen természetes. Tény, hogy mi állandóan kiváló zenészekkel dolgozhatunk, úgyhogy nincs az a téma, amit ők ne játszanának el.

HA: Igen, viszont van olyan dalom, amivel nem tudok mit kezdeni, mert nem nekem való. Mások a képességeim, mást tanultam. Engem érdekelne ezért, hogy ezeket a dalokat odaadjuk valaki olyannak, aki képes elénekelni őket, de ez egyelőre csak terv.