Nem lőtték föl a pizsamákat - a Mumford And Sons budapesti koncertje

a brit Mumford & Sons zenekar koncertje a budapesti Pecsa Music Hallban 2013. március 8-án
Vágólapra másolva!
A november óta teltházas Pecsa Music Hall-os koncertre készülő Mumford And Sons második albumáért ugyan kritikusunk nem lelkesedett, de azt előre megjósolta, hogy Marcus Mumford és társai Grammy-díjat kapnak majd érte. Aktuális, karrierje csúcspontjához közelítő zenekar érkezett tehát péntek este Budapestre. De valóban csak egy folkcirkuszról lenne szó?
Vágólapra másolva!

A Keane-nel tavaly már itt járt Jesse Quinnek és bandájának abban a megtiszteltetésben volt része, mely előzenekart ritkán szokott hazánkban, de ez valószínűleg betudható volt a közönség külföldiek felé billenő arányának is, hogy a főattrakcióra várakozó tömeg már őket is lelkesen fogadta. A zenekar neve mellett a színpadkép is biztosított róla mindenkit, hogy ez tényleg egy olyan projekt, amely Quin személye köré épül. Ugyanakkor pont ez a központi szerep volt az, amely megkérdőjelezte a teljes létjogosultságát. A Keane basszusgitárosa, mint bebizonyította, nem rossz énekes, de sajnos nem is több egy közepes brit énekes-dalszerzőnél, akikből már bőven kijutott. Koncertjének nagyjából két emlékezetes momentuma volt, az egyik egy kellemesen, bájosan xilofonnal álomszerűvé alakított dal, a másik pedig egy kezdetben dob-gitár duóként induló szám, mely pont akkor fordult át a Mumford And Sons-féle country-folkba és tört ki, amikor már félő volt, hogy a fellépés unalomba fullad. Bennünk azért ott maradt a keserű szájíz, hogy szívesebben hallgattuk volna meg a BBC Sound of 2013 győztesét, a Haimot, akik februárban az Egyesült Államokban kísérték a brit srácokat. Valahogy úgy nézett volna ki egy tökéletes, péntek esti, aktuális pop-esemény. D

Forrás: MTI/Mohai Balázs

A Mumford And Sons eddigi két lemezével kapcsolatban a legtöbb kritika megemlítette, hogy hiába a tökéletes produceri munka, egyszerűen nem lehet érezni a dalok közötti határokat, olyan szinten össze- és egybefolynak a kezdések és a végek. A koncertre azonban mintha sikerült volna orvosolniuk ezt a problémát, ugyanis az este során a segítő személyzet szinte minden tagja megkapta a maga 15 perc hírnevét, annyit rohangáltak a színpadon a különböző hangszerekkel. Persze nem is lett volna ez baj, mert végre ténylegesen elkülönült egymástól minden és a bendzsók és a nagybőgők végre kiélhették az utolsó hangok okozta keserű/édes élvezeteket, de idővel ez az össze-vissza futkorászás zavaróvá vált. Ezen kívül és azon túl, hogy a zenekar egy-két módosítástól eltekintve nagyjából ugyanazt a setlistet játssza, mióta március 4-én elindultak Varsóból, azonban semmi okunk nem lehetett a panaszra. A Mumford And Sons nem véletlenül kap ennyi díjat, mostanra jócskán túlnőttek közegükön, és a Noah And The Whale ringató dallamait maguk mögött hagyva új dimenziók felé kacsintgatnak.

Forrás: MTI/Mohai Balázs

Már sokan bizonyították, hogy a Budapest-Bukarest neveket könnyű összekeverni, Marcus Mumford azonban gyorsan letudta az akadályt és azzal, hogy a Babel-I Will Wait kettősével nyitottak, a világ leghidegrázósabb kezdését produkálták, a gyors-lassú-gyors-lassú váltakozó részei tökéletesek a közönség énekeltetésére, és a hallgatóság hajlandóságát ajánlott már az elején felmérni. A veszettül szintetizátorozó-gitározó-bendzsózó-nagybőgőző négyesnek köszönhetően simán a Red Rocks Amphitheatre-ben érezhettük magunkat, azzal a különbséggel, hogy a fedett tér jóval koncentráltabbá tette a hangot, ebből következően az sokkal inkább örömkoncert jelleget öltött.

Forrás: MTI/Mohai Balázs

Amikor az előző fellépések dallistái alapján összeállítottam egy playlistet az iPodomra, tartottam tőle, hogy nagyjából féltávnál megtörik majd a lendület és show-nak lőttek, lehet menni fellőni a pizsamákat. Ezzel szemben, ha nem is minden dalnak volt katartikus tetőpontja, de két csúcspontja biztosan volt a koncertnek. Miután lement a Lover of the Light és a zenekar névadója felállt a dobok mögül, egy elektronikus jellegű interlude-dal átváltottak a Thistle & Weedsbe, mellyel rettentő mód kitolták saját határaikat, és megmutatták, hogy ha akarnak, akkor annak rendje és módja szerint, fúvósaikkal karöltve oda tudnak csapni a húrok közé, egyfajta hömpölygő, posztrockos orgiát teremtve a színpadon. Ezt aztán az Awake My Soul duhajkodását követően a koncertet záró Dust Bowl Dance-ben is megismételték. Ezzel mindenképpen szemléltetve, hogy a Mumford And Sons esetében van hova, és az a hova nem biztos, hogy az indie-folk keretein belül fog maradni.

Forrás: MTI/Mohai Balázs

Azt hangulatot pedig, amelyet a londoni zenekar a visszataps után a Whispers in the Darkkal és az első lemez abszolút slágerével, a Cave-vel teremtett, utoljára valahol a Sziget Világzenei nagyszínpada előtt láttam, de azért a Mumford And Sons-t mégis inkább a Nagyszínpadon köszöntenénk újra. Igaz, Marcus Mumford hangjának nincs meg az a mélysége, amit gyerekként, édesanyám CD-it hallgatva a hasonló folkénekesektől megszoktam, de őszintén szólva kit érdekel ez akkor, amikor a közönség női felének örömet okozva koncert közben magyarul bemondja, hogy "Boldog nőnapot!", másrészt mindenki arca olyan, mintha legalább a boldogság forrását találta volna meg? B+