Csak egy szappanoperára futotta

Francois Ozon A házban című új filmjében feltehetően az alkotás és a befogadás folyamatáról akar mondani valamit, de ezt olyan hervadtan és közhelyesen teszi, hogy jobban járunk, ha otthon maradunk tévét nézni.

Francois Ozon A házban című filmjében túl sok dologról mond túl keveset. Adott egy tizenéves fiú, Claude (a gyönyörű és sokrétegű Ernst Umhauer, biztos, hogy hallunk még róla), aki felkelti fásult irodalomtanára, Germain (Fabrice Luchini) érdeklődését azzal, hogy ő az egyetlen az osztályában, aki képes értékelhető fogalmazást írni arról, hogy mit csinált a hétvégén. Claude kamaszosan arrogáns stílusban arról számol be, hogy matekkorrepetálás ürügyén beférkőzött egyik osztálytársa, Rapha otthonába, amiről már rég álmodozott, és megismerkedett a srác jellegzetesen középosztálybeli családjával, a Claude szemében nevetséges apukával (Denis Ménochet) és a szexuálisan izgató anyukával (Emmanuelle Seigner).

Emmanuelle Seigner és Ernst Umhauer A házban című filmben

A "folyt. köv."-vel végződő fogalmazást Germain rögtön megmutatja feleségének, Jeanne-nak (Kristin Scott Thomas), aki némileg túlparázva a helyzetet, máris rosszat sejt, de akárcsak a férjét, őt is felcsigázza az izgalmas írás, és innentől kezdve együtt voyeurködnek Rapha családjának további történeteit lesve, amiket Claude szorgalmasan szállít. Germaint felvillanyozza, hogy végre akad egy tehetséges diákja, és különórákat ad Claude-nak írástechnikából, de közben az a nem túl jól leplezett motiváció hajtja, hogy továbbolvashassa Rapháék sztoriját.

Ernst Umhauer és Fabrice Luchini A házban című filmben

Az első probléma, hogy Rapháék életében egyáltalában nincs semmi érdekes, és azért Claude sem egy akkora írózseni, hogy különlegessé tegye őket, így érthetetlen, hogy az értelmiségi Germain házaspár miért kattan rá annyira a sztorira. Egy langyos szappanoperára izgulnak rá, amit következésképpen mi is kénytelenek vagyunk nézni. Aztán Ozon elkezdi bonyolítani a dolgot. A valóság és Claude fantáziálása egyre jobban összecsúszik, elbizonytalanít minket azzal kapcsolatban, hogy mi igaz és mi nem, viszont kit érdekel, hogy Claude tényleg lesmárolta-e Rapha anyját vagy csak elképzelte? Aztán egyre több lehetséges elbeszélő bukkan fel. Az elején még biztosak vagyunk abban, hogy ez Claude sztorija, de Germain egyre jobban belefurakszik, végül pedig a felesége is beleszól az alakulásába.

Fabrice Luchini és Kristin Scott Thomas A házban című filmben

Így persze felmerül az a kérdés is, hogy ki a befogadó? Claude sztoriját Germain és felesége olvassa, amit Ozon lefilmez, amit mi nézünk. A játék az elbeszélő és a befogadó személyével a 21. században már aligha revelációszerű, és Ozon nem mond erről semmi újat, csak esetlenül ide-oda tologatja az orrunk előtt a szereplőit. A színdarab alapján készült film vizuálisan teljesen jellegtelen, így a sekélyes kis játékban még sok filmszerű sincs.

Fabrice Luchini, Emmanuelle Seigner és Ernst Umhauer A házban című filmben

Végül pont azon bukik meg az egész, hogy a figurák az alkotás és a befogadás folyamatáról szóló érdektelen lecke illusztrációivá silányulnak. Nem hisszük el őket, mert kezdettől irracionálisan viselkednek, és nincs tétje annak, hogy mi történik velük, hiszen - mint azt folyton az orrunk alá dörgölik - csak az alkotó fantáziájának termékei. Ezért aztán teljesen értelmezhetetlen és nevetséges, amikor Ozon a legvégén megpróbálja tessék-lássék átmenteni a sztoriját egy gyenge erotikus thrillerbe. Kit érdekel? Mindjárt vége a filmnek, és megyünk haza.