Tavaszi menőzés - a Nu:Logic új lemeze

Amikor először megyek végig az utcán kicipzározott kabátban úgy, hogy még pulóver sincs alatta, akkor érzem meg igazán a tavaszt és kap el a vágy, hogy valami igazán zsigeri liquid funkot hallgassak. A drum and bassnek ez az ága élettel telibbnek tűnik a többinél, köszönhetően annak, hogy lényegében jazz-, funk-, soul- és house-hangmintákra épül; leginkább táncoltatni akar, és olyan, mint egy hűs, nyári koktél.

Nu:LogicHospital2013

Vadul el is kezdem keresgélni a kedvenceimet, melyek nagy része a Hospital Records 2004-2008 közti időszakából valók (Logistics: Thunderchild, Danny Byrd & Brookes Brothers: Gold Rush, Cyantific: Riviera stb.). Számomra ez a pár év a drum and bass egyik legszebb időszaka, amikor érzelemmel teli, izgalmas és játékos, ugyanakkor iszonyatosan menő és baromi slágeres dolgokat hoztak ki a hospitalos előadók. De nagyjából a 2008-as Danny Byrd-lemezzel ez le is zárult. Voltak még jó lemezek, élvezhető számok, de valahogy már mindegyik üres volt, nem tudott semmi pluszt nyújtani, ami miatt ezeken az első tavaszi napokon rögtön rájuk kellene gondolnom.

Ahogy teltek az évek, a Hospital előadóinak nagy része elment egy teljesen gagyi és értékelhetetlen irányba. Szinte törvényszerűen mindenki belenyúlt a dubstepbe - legalábbis abba, amit ők annak gondoltak -, és ennek az lett az eredménye, hogy az amúgy is gyengélkedő kiadót már nem lehetett igazán komolyan venni (elég a legutóbbi, kínosan béna High Contrastra vagy Logistics tavalyi lemezére gondolni). Aztán tavaly a brazil S.P.Y. felcsillantotta a reménysugarat. Bár inkább egy másik irányvonalat követett első nagylemeze, a tavaszi zsongás helyett egy komor disztópia hangulatát idézte meg, de még így is korrektebb anyagot hozott össze, mint az előző években bárki.

Az egykori szerethető "nagyok" közé tartozott Logistics és Nu:Tone is, azaz a Grasham testvérpár, akik már évek óta dolgoztak közös számokon, vendégeskedtek egymás lemezein, de Nu:Logic nevű projektjük első teljes anyagára egészen 2010-ig kellett várni. Az akkori ep-jük nem volt rossz, de nem hagyott mély nyomot. Aztán újra összeültek, aminek az eredménye a What I've Always Waited For lett, amitől meglepően sokat kaptam. Ez a két előadó még képest egy lemezre való frankó dalt összehozni, úgy, hogy az tényleg menő legyen. (A lemez 12 számához készült klip, a honlapon össze vannak gyűjtve.)

A nyitó Morning Light madárcsicsergős kezdése után szépen összefoglalja a Grasham tesók klasszikus hangzásvilágát: feszes, 170-es tempó; könnyed gitározás, vonósok; gondosan kiválasztott, az összképbe tökéletesen beleillő basszus és lágy női ének, de éppen csak annyira, hogy óvatosan megszínezze a dalt. A Brown Shoes is ezt a lendületet viszi tovább, jungle-ös dobjai és hol feszes, hol lazábban csengő zongorázása tök buliparti számmá emeli. Van ám igazi nagybetűs Sláger is, mégpedig a nagyon dögös Everlasting Days, amiben csak úgy tombol az energia, és Lifford a soulos éneke még szenvedélyesebbé teszi. A Shoot Me Down instrumentális része visszafogottabb a többi számhoz képest, Robert Manos éneke is inkább egy csendesebb, melankolikus irányba viszi el az egészet. A Day & Night pedig nagyjából azzal játszik, amivel a Brown Shoes: egyszerű, de fogós zongoratémára támaszkodik, bár itt kicsit bágyadtabb. A tavaszi napok azon részére emlékeztet, mikor a kellemes, meleg délután gyorsan átvált hűvösebb napnyugtára, a szám pedig arra késztet, hogy ezt enyhítve odabújjunk valakihez.

Azért néha le-letérnek erről az útról. A DRS-szel készült We Live There például elég fasza hiphop, amiben az MC nem is kap igazán nagy szerepet: a laza, karakteres basszusjáték és a közepén hallható dallam viszi el az egészet. A Tripping In Space is kicsit más világ. Andalító intrója ellenére merev és agresszív szám, igazán mélyről jövő, öblös basszusokkal, modernebb, robotikus hangzással. Olyan, mintha a tavalyi Calyx & Teebee lemezről maradt volna le, és persze ez is jól áll nekik.

Összességében tehát a What I've Always Waited For egy nagyon jó drum and bass-lemez, tele van élettel, élvezet hallgatni; egyelőre úgy tűnik, a maradandó számok mellett csak egy-két felejthetőbb pillanat van. Bár azért az igazi próbája az lesz, hogy jövőre ilyenkor eszembe jut-e, amikor kicipzározott kabátban sétálok az első, igazi tavaszi napon. A-