Értelmetlen és szép, mint az élet - a Hype Williams mint olyan és koncerten

Már egy ideje adósak vagyunk a Hype Williamsről szóló cikkel, de mint alább kiderül, ezt most kivételesen nemcsak a mi lustaságunk magyarázza, hanem a tárgy különösen nehezen megragadható volta is. A Donaufestivalon láttuk a zenekart - pontosabban a sötét színpadot, ahol felléptek -, úgyhogy most nekifutunk.

A Hype Williams egy duó, akik néha Dean Blunt és Inga Copeland néven is jelentetnek meg zenéket, a Hype Williams nevet a hiphop és R&B egyik leghíresebb kliprendezőjétől kölcsönözték - és nagyjából ez minden, ami biztosan elmondható róluk. Nem azért, mert különösebben titkolóznának: ismerni az arcukat, adnak interjúkat néha, kifejezetten gyakran jelennek meg számaik és lemezeik, tehát voltaképpen ugyanazt csinálják, mint bármelyik zenekar. A trükk az, hogy az ő megfejthetetlenségük nem azokból a dolgokból fakad, amiket elhallgatnak, hanem éppen azokból, amiket mondanak és csinálnak.

Tavalyi lemezük, a Hyperdubnál megjelent, itt végighallgathatóBlack Is Beautiful tökéletesen közvetíti ezt: sokadszori meghallgatás után is a teljes tanácstalanság marad az elsődleges élmény az albummal kapcsolatban, és még csak nem is abban az értelemben, hogy "ez valami nehezen bekategorizálható dolog", hanem a primer reakció képében, hogy "ez tulajdonképpen micsoda?" Első ránézésre a kettő között nem is nagyon látható különbség, pedig valójában van, és ahhoz, hogy legalább hozzávetőlegesen meg tudjuk ragadni azt, amit a Hype Williams csinál, fontos megérteni ezt a különbséget.

Szóval ha valamire azt mondjuk, hogy "nehezen bekategorizálható", azzal el is kezdjük megfejteni az adott dolgot. Miért nehezen bekategorizálható? Mihez képest az? Pontosan milyen kategóriákba nem fér bele? - ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel próbálunk meg közelebb kerülni az értelmezéshez, és bár negatív módon (azaz más dolgokhoz viszonyítva) határozzuk meg, végső soron mégiscsak előállunk valamiféle definícióval. Ezzel szemben a tanácstalanság másik esete nem csak zavarba ejt, de a teljes kiszolgáltatottság érzését hordozza magában. Eltűnnek a viszonyítási pontok, nincs kontextus, nincs hova fordulni. Nem csak arra a kérdésre nem kapunk választ, hogy "mi ez?", de még csak arra sem, hogy "azért körülbelül milyen?"

Amit a Hype Williams zseniálisan csinál, az az, ahogy ebben a tökéletes kiszolgáltatottságban néha elveti az értelem szikráját. Az eddig leírtak alapján ugyanis Dean Blunt és Inga Copeland zenéje lehetne valami kakofón, földöntúli zajongás is, de hát messze nem ez a helyzet, sőt. Néha olyan kristálytiszta, döbbenetesen hatásos dalokat is írnak, mint ez itt.

A Black Is Beautifulon is szerepeltek bárki számára befogadható, dallamos dalocskák, de primitív technohangminták és egy obskúrus 70-es évekbeli soul-pop szám feldolgozása is. Ezek az apró kapaszkodók azonban valami koherens, ám abszurd egésszé állnak össze. A Hype Williams életművét pedig onnantól lehet igazán élvezni, mikor képessé válunk ezt az összefüggő, koherens egészt anélkül szemlélni, hogy narratívát vagy értelmet keresnénk benne. Látjuk a lemez komplexitását, látjuk a dalokat és egyéb részeket önmagukban és azt is, hogy ezek hol kapcsolódnak egymáshoz - de hogy milyen minta alapján történik mindez, hogy milyen logika mentén épül fel az egész, arról már sejtelmünk sincs, és nem azért, mert nehéz megérteni, hanem mert nincs is mögötte értelem. Ez egy rendszer nélküli rendszer, és ezzel egyébként jóval nehezebb bármit is kezdeni, mint azt elsőre gondolnánk.

Ha egy fokkal emelkedettebb hangulatban lennék, azt mondanám: olyan, mint az élet. Így viszont csak annyi az állítás, hogy amint elfogadjuk, hogy nem érthetjük meg az egészet (mert ugyebár nincs mögötte értelem), elkezdjük élvezni az egymást hajszoló ötleteket, és ráérzünk a furán kiszámíthatatlan flow-ra. Hogy a rengeteg általánosítás mellett legyen valami konkrétum is: Leos Carax nagyszerű tavalyi filmje, a Holy Motors ugyanezt az élményt nyújtja.

Fotó: fabonthemoon @ Flickr

A kép nem az általunk látott koncerten készült. Fotó: fabonthemoon

Na és hogy néz ki mindez élőben? Ez alkalommal meglepő módon sokkal visszafogottabban, mint azt vártam - de hallottunk már olyat, hogy egy tízéves fiú nyomta végig a futógépen a teljes koncertet, mármint a színpadon. A Donaufestivalon Dean Blunt és Inga Copeland egy sötét színpadon ácsorgott végig, előbbi különféle kütyük, utóbbi egy mikrofonállvány mögött. (Az alábbi, a Donaufestivalon készült videón ez nem látszik - mert semmi sem -, de néha a közönségre irányított stroboszkóp is villogott.) Ez a felállás csak a koncert első néhány percében változott, amikor egy dobos és egy szaxofonos is beszállt egy nagy közös csörömpölés erejéig; ők röviddel ezután elhagyták a színpadot és többet nem is tértek vissza. Ezután jórészt lecsupaszított elektronikus alapok következtek Copeland egyszerre hűvös és édeskés énekével kiegészülve, néhol dubos kitérővel, felkavaró, zajos lezárással.

De természetesen itt sem az egymás mellé rakosgatott, többé-kevésbé beazonosítható elemek voltak igazán érdekesek, hanem a dolgok folyása, ami hol eseménytelen, hol katartikus pillanatokat eredményezett. Egy ponton például megszólalt ez szám: az egyszerű, komótos tempó, a fel-felszaladó énekdallam és ezek álmoskás összhatása olyan felemelő volt, mint a hajnal egy céltalanul átvirrasztott éjszaka után. A koncert minden perce azért messze nem volt ennyire emlékezetes, de a Hype Williams egyórás fellépése így is érdekesebb volt, mint bármelyik koncert, amit az utóbbi időben láttam.