Hipnotikus zúzás a szülinapi bulin - a Sonic Youth koncertlemeze és a Chelsea Light Moving bemutatko

A Sonic Youth jövőjéről még mindig nem tudni semmit, de a tagok eddigi szokásukhoz híven újabb és újabb zenekarokat és projekteket hoznak létre. Thurston Moore énekes-gitáros például egy indie szupergrupot rakott össze. Mindjárt elmondjuk, milyen lett a bemutatkozó lemez, de előtte a tavaly megjelent, 1985-ben rögzített koncertlemezzel idézzük fel a dicső múltat.

Sonic YouthGoofin'2012

Azok, akiket a kilencvenes évek elején, tizenévesen elkapott az indie-rock- és grunge-láz, mind jól ismerik a Sonic Youthtól a Dirty-t és a Washing Machine-t, és valószínűleg még a Goo-t és a legendás Daydream Nationt is. De csak kevesen ástak még mélyebbre, és hallgatták meg a Sonic Youth ezeket megelőző lemezeit. Pedig talán az volt az együttes legszebb időszaka. (Bővebben írtunk már róla itt.)

Kim Gordon, Thurston Moore, Lee Ranaldo és Steve Shelley már a nyolcvanas évek elején is olyan radikálisan újító rock zenét játszottak, amit úgy lehetne leginkább leírni, hogy ez a tökéletes aláfestő zenéje egy LSD-mámoros éjszakai utazásnak az arizonai sivatagon keresztül. A céltalan bolyongás zenéje, amely egy elsöprő vihar közepe felé visz, de a viharról nem tudod, hogy mikor csap le. Na persze az személyfüggő, hogy a trip hogyan üt be. Ez leginkább a Smart Bar - Chicago 1985 gerincéül szolgáló 1983-as Confusion Is Sex című lemezre, és az élő felvétel évében megjelentetett Bad Moon Risingra igaz.

A nyers és brutálisan sötét Confusion Is Sex olyan, mintha Glenn Branca és a Black Flag készített volna egy közös lemezt, miközben Iggy Pop pumpálja beléjük a heroint. Az eredmény egy nem túl jó minőségű, hátborzongató dalokkal teli "poszt-no wave hardcore-punk" album. Aztán ott a Bad Moon Rising. Ennek dalai azért furcsák, mert úgy agresszívak, úgy nyomasztanak, hogy nem is próbálnak erre törekedni. Nincsenek igazán kemény és zúzós gitártémák, és nincsenek lassan és elnyújtva énekelt depresszív dalszövegek sem. (Érthetetlen számomra, hogy David Lynch miért nem használt ezekről a lemezekről zenéket valamelyik filmjében. ) A Smart Bar - Chicago 1985 koncertfelvételen pedig ott van ennek a két albumnak és a köztes időben megjelent ep-knek a színe-java.

A dalokat nagyjából két csoportra lehet osztani. Vannak a lassan sodródó, minimalista zenék, amelyek szinte észrevétlenül roppantják össze a hallgató elméjét. Ilyen a koncertet nyitó csodálatos Hallowe'en, a visszafogottan építkező, majd vulkánként kitörő I Love Her All The Time. Az élő verzió jóval erőteljesebb, mint a lemezen, és ez a nagy kedvencemre, az Intro / Brave Men Run párosra is igaz. A szinte atonális Flowerben Gordon feminista oldala keveredik a passzív-agresszivitással.

Másrészt van néhány csontig hatolóan erőszakos dal. A klasszikus Death Valley '69-t receptre kéne felírni minden hardcore- és punk-rocker arcnak. A Brother James Gordon egyik legvadabb dala, az ő perfomanszára igaz leginkább, hogy élőben jön ki az ereje. A Kill Yr Idolsban Moore olyan mint egy megláncolt pitbull: még így is félsz tőle, és tudod, ha elszabadul, nagy baj lesz. A Burning Spear itt hallható verziója túl kaotikus, az eredeti vizuális élmény nélkül nem igazán élvezhető.

Zárásnak pedig ott van az Expressway To Your Skull a későbbi EVOLról. Ez a Sonic Youth-dal. Már megvan benne az a fajta popérzékenység, amely csak később lesz igazán jellemző az együttesre, de itt még párosul a sivatagi road movie-hangulattal. Hiába a kaotikus zajongás a dal közepén, az Expressway egy olyan örök klasszikus, amely a rágógumi rockon nevelkedett MTV generációt is meghódíthatta volna, az élő verzió pedig egyszerűen lehengerlő.

A Smart Bar - Chicago 1985 a Sonic Youth kis számú teljesen hivatalosan megjelentetett koncertlemeze. Nem könnyen emészthető album, de erős idegzetűeknek nagyon ajánlott: egy szelet történelem. A-

Chelsea Light MovingMatador / Neon Music2013

Aztán eltelt közel harminc év, Thurston Moore és Kim Gordon válnak - utóbbi az Elle magazinnak (!) mondta el, mi történt: férjének szeretője volt -, az együttes jövője tisztázatlan. Thurston Moore viszont összehozott egy kisebb indie szupergrupot, a Chelsea Light Movingot, csupa olyan arccal, akikkel már zenélt korábban valamilyen formációban. Samara Lubelski basszusgitározik (ő Moore két szólólemezén hegedült), John Moloney dobol (Sunburned Hand Of The Man), Keith Wood (Hush Airbors) "angyalszárnyból faragott pengetővel" nyúzza gitárját.

Kicsit félve közelítettem az együttes első albumához. A Sonic Youth utolsó nagylemezét, bár nem volt rossz, csak nagyon ritkán veszem le a polcról. Lee Ranaldo szólólemeze sem sikeredett túl erősre. Persze Moore Demolished Toughts-ja egy mestermunka, de ott teljesen más oldaláról mutatkozik meg. Mikor új zenekarának első hivatalosan megjelentetett számát hallottam néhány hónapja, pontosan olyan punk-rockos, thurstonösen gitárzúzós zenét kaptam, mint amit várni lehetett. A szimplán csak Chelsea Light Movingra keresztelt album megjelenésekor sem kaptam fel a fejem, csak szép lassan tudatosult bennem, hogy azért meg kéne hallgatnom.

A hangzás első hallásra erősen a késői Sonic Youtht, leginkább a The Eternalt, és Moore első szólólemezét, a Psychic Heartsot idézi. És ez volt a legnagyobb bajom az első hivatalos single-lel, a Borroughszal is. De igazából mindez becsapós, mert a hasonlóság leginkább a zenész gitárjátéka és énekhangja miatt van, és régi Sonic Youth-rajongó lévén nehezen vonatkoztattam el ezektől a dolgoktól. A frontember hangszere annyira egyedi módon van elhangolva, hogy azt bárki azonnal felismerné. Emellett Moore játékstílusára az utóbbi időben jellemző lett, hogy egyetlen számon belül is akár "tizenhat" különböző háromakkordos téma között ugrándozik folyamatosan, és a dalai nem a megszokott módon, egy adott íven építkeznek.

A sok váltás ellenére a Chelsea Light Moving zenéje nagyon monoton, hipnotikusan zúzós rock. És pont ez adja a lemez egyedi hangzását. A legjobb példa erre a talán az Alighted, melynek metálos riffjei egy úthenger erejével törnek előre, sőt, a szám közepén egy grindcore-os zajongás a hab a tortán. Ilyen még a Sleeping Where I Fall, és a korábban már említett Borroughs. De ha már zúzás, akkor ott a nyolcvanas évek hardcore-punk zenéit megidéző energikus Lip, és a gyengébbre sikerült Germs-feldolgozás, Communist Eyes. Az egyetlen bajom ezekkel, és általában az albummal, hogy túlságosan tiszta és modern a hangzás, minden nagyon a helyén van, és ez nem áll jól ennek a stílusnak. A sok kemény riff mellett azért akad néhány lassabb ballada is (Heavenmental, Frank O'Hara Hit); ezekben Moore szokásához híven a hatvanas-hetvenes évek kevésbé ismert művészfigurái előtt rója le tiszteletét, vagy lassú disszonáns gitárfutamokra mormol el egy absztrakt verset (Mohawk).

Összességében a Chelsea Light Moving egy élvezhető és szerethető lemez. Vannak kiemelkedően jó pillanatai, és akad rajta néhány középszerű megoldás is. A világot nem fogja megváltani, de a megfelelő hangerőn eléri a várt hatást. Amúgy az együttes bárkinek a szülinapi buliján szívesen játszik - mármint: tényleg, erről még videók is vannak. Az enyémre jöhetnek, bár ha választhatnék, akkor az 1985-ös felállás mellett döntenék. B-