De hol maradt a félelem? Az Esben And The Witch koncertje

Az Esben And The Witch második lemezét turnéztatja. A Wash The Sins Not Only The Face-re sokat finomodott az indulásakor még főleg fojtogató, borongós, romantikus gót zenét játszó, blog- és kritikuskedvenc brightoni zenekar. Ennek végül nyoma sem volt tegnapi fellépésükön, hiány azonban így is maradt bennünk.

Az Esben And The Witch bemutatkozó lemezén, a Violet Crieson két olyan dal szerepelt csak, amelyek jókor bontották meg az addig sejtelmesen és súlyosan építkező hangszobrászkodást; funkciójukat ugyanakkor nem töltötték be teljesen, nyugalmukkal inkább elvettek, mint hozzáadtak az egészhez. Az idei Wash The Sins Not Only The Face-en már ennél is szélesebb mozgásteret engedtek maguknak: a gyökerektől, vagyis a romantikus góttól kezdve a fémesen súlyos ipari zenén és a poszt-rockon át eljutottak a lebegésszerű könnyedségig, ami valamiért most már nekik is jól áll.

Annak ellenére, hogy egy olyan zenekar lépett fel az A38-on, amelyet a BBC beválasztott a Sounds Of 2011 listájára, bántóan kevesen, alig százan voltak kíváncsiak az Esben And The Witchre. Ez pedig, ha szembeállítjuk azzal, hogy a felsorolásban szintén megtalálható Warpaint koncertjén ugyanitt teltház volt jó egy éve, jól szimbolizálja azt, hogy hiába az új lemez néhol már popos szépsége, az angol trió inkább elzárt - és bezárkózó - rétegzene, amiért le kell ásni.

Lemezbemutató turné lévén a trió nem nagyon nyúlt vissza korábbi kiadványaihoz, de igazából idejük sem lett volna erre, hiszen az alig egyórás koncertbe hosszúra nyúló dalfolyamaikból nehéz is összeválogatni úgy és annyit, hogy az még élvezhető maradjon, és ne váljon unalmassá. A fellépésnek ezzel együtt több tetőpontja is volt, előbb a Marching Songgal, majd az Eumenidesszel jutottak el sötét hangorgiájuk csúcsára. Ez a két dal nem mellesleg pont a Violet Crieson szerepel.

A koncertet Daniel Copeman dobos vitte el a hátán; a lemezek egyértelmű gitárközpontúsága helyett az ütősökön volt a hangsúly. Ezek mellett Copeman gyakran játszadozott kis szintetizátorával, kütyüjeivel, gyakran használt loopokat. Persze nem arról van szó, hogy ne hallottuk volna a gitárorkánokat, vagy Rachel Davies énekesnőt, aki PJ Harvey énekstílusát egyesíti Beth Gibbons kiállásával. Egyszerűen Daniel Copeman cintányérokat felborító intenzitása tudott igazán magával ragadni. Ő volt az, aki miatt a produkciót körbelengte a poszt-indusztriál embertelen, nyers, földbe döngölő hangulata; miközben az ének és a tekervényes gitártémák melankóliája pont az embert próbálta visszaadagolni, kisebb-nagyobb sikerrel.

Viszont az a szorongató félelem, ami eddig társult a zenekarhoz és titokzatossá tette őket, az utolsó dallal együtt végleg kitörlődött, és egy túlzottan kellemes masszává alakult át, amely a lemezekhez hasonlóan képtelen arra, hogy teljesen magába szippantson. B-