A Técsőtől 28 kilométerre, a Tisza jobb partján fekvő település arról híres, hogy a 13. század óta bányásznak ott sót. A balesetveszély miatt 2007-től leállították a kitermelést, az ukrán kormány pedig tavasszal a földfelszín deformációja miatt kialakult életveszély miatt a végleges bezárás mellett döntött.
A baljós előjelek ellenére izgalmas vállalkozásnak tűnt, hogy kárpátaljai kirándulásunkon tegyünk egy kitérőt oda. Elhanyagolt úton, döcögve érkezett a busz a bánya kapujához, majd tovább az ingadozó, rozsdás bányalifthez.
Hárman rögtön bejelentették, ők bizony ebbe be nem szállnak. A bányaőr erősködött: hetente egyszer szokott elromlani, az utolsó két nappal ezelőtt történt, még bírni fogja. Erre még ketten gyorsan visszaléptek.
A lift nyitott volt és ritkán rácsozott. Beálltunk a bejárathoz.
- Védősisak?
- Nincs, hacsak nem hoztak magukkal.
Egyszerre hat embert szorítottak a liftkosárba, én is az elsők közé kerültem. Megindultunk lefelé, őrült csattogás, nyikorgás kísérte az utunkat. 600 méteres mélységbe ereszkedtünk. Néha vájatok mellett haladtunk el, gyengén pislákoló lámpa jelezte a bejáratokat.
Több perces utazás után reccsenés, megérkeztünk. A kilépő mellett sóból faragott padkákra ültünk bevárni a többieket. A munkások itt várják munka után, hogy értük jöjjön a lift. A második csoportból az egyik hölgy ki sem szállt, erősen ölelve a liftkosár egyik deszkáját, inkább visszafordult.
Összeállt a csapat, a vezető eligazított minket: a vájatban lehetőleg a nyomvonalában haladjunk, de soha senki ne előzze őt meg. Aki felkészült volt, az hozott zseblámpát, mi többiek pedig azt néztük, amire ők rávilágítottak. Hosszú folyosókon haladtunk, és - mily meglepő - bárhol nyaltuk a falat, sós volt.
A termekben már volt világítás. Jobbra-balra több elhagyatott kisebb járattal találkoztunk, ezekben azért hagyták félbe a termelést, mert a só színe barna, vagy szürke volt. Csak a fehérre volt kereslet.
A bányászat úgy folyt, hogy egy szinten 4-5 méter magasságban kitermelték, amit csak lehetett. Ezután fúrtak lejjebb új aknát, az aktuális és a következő bányaszint között több méter vastag só réteget hagyva, hogy a stabilitás biztosítva legyen, és elkezdődött az új szinten a kitermelés.
A férfiak gyakorlatiasak voltak, rögtön az érdekelte őket, mivel és hogyan sikerül évente 4-500 ezer tonna sót kibányászni. - Jó, mutatom, menjünk az új járatba - mondta vezetőnk. Huh! Mintha a Csillagok háborújába csöppentünk volna, hatalmas fejtőgép állt a járat végén. Vastagon bevonva csillogó fehér porsóval, elején óriási, kerek marótárcsa. Az egész szerkezetet annak idején darabokban engedték le, és a bányában szerelték össze. Majd mikor új járatot nyitottak, akkor megint darabokra szedték, vitték lejjebb. És nem ez az egyetlen ilyen gép.
Csak minket, nőket érdekelt az a kedves történet, miszerint IV. Bélát, aki lányával, Kunigundával Máramaroson járt, ajándékozási láz fogott el, és gyorsan egy ottani sóbányát adományozott lányának. Kunigunda jelképesen eljegyezte magát a sóbányával, egyik aknájába hajítva a gyűrűjét. És mit tesz Isten, pár év múlva az egyik itteni bányajáratban ezt a gyűrűt fejtették ki a bányászok. Azóta az aknaszlatinai bányászok pártfogójuknak tartják Kunigundát.
Az egyik aknában egy fiatal vájárral találkoztunk, ő zárt utánunk. Kis szatyorba lapátolta a sót, vitte haza a családnak. Páran lemaradtunk beszélgetni vele. Belelkesedett, invitált, mutat valamit, amit nem sokan látnak. Egy járatot hevenyészett deszkasorompó zárt, átbújtunk alatta. Követtük a sötétben, lámpája jelezte az utat.
Hirtelen megállított, lámpával intett, vége az útnak, előttünk a nagy semmi. Lehasaltunk, és kúszva kapaszkodtunk ki a peremre. Bevilágított. Egy hatalmas csarnok tárult fel előttünk, több szinten összekapcsolva a járatokat. Körbe, lefelé és felfelé a fénycsóva a végtelenbe futott. Nem volt semmi csillogás, sötéten, hallgatagon és mélyen állt az óriási csarnok, mi meg megdermedve, görcsös ujjakkal kapaszkodtunk. Kiáltásunk visszaverődött a mélyből.
Hátra csúsztam, csak biztonságos távolban mertem felállni. Eredeti vezetőnk akkor talált ránk, mikor már messze jártunk a peremtől. Tudta mi a dörgés, komoly veszekedés zajlott le előttünk. Ukránul indult, de a cifra káromkodásokat már kizárólag magyarul tudta megfogalmazni. A séta további részében a szeme sarkából figyelt minket. A lift felkínlódta velünk magát, visszafelé mindannyiunk markában lapult egy kis só darab.
Buszba ültünk, és a közeli bányamúzeumot is megnéztük. Régi használati tárgyak, munkagépek, sárgult fotók sorakoztak a két szobában. Annak ellenére, hogy bányamúzeumban jártunk, a legnagyobb érdekessége mégis a közelben talált fekete meteoritkő volt. Visszafelé még láttuk, amint gyerekek gyülekeznek a bányaliftnél, az ő fejüket már védősisak óvta. Légzőszervi problémájukat gyógyították a bánya egyik erre kialakított szintjén.
Az idők folyamán több járat beomlott, fölötte erősen sós tavak alakultak ki. Egyiket olyannyira rendbe rakták, hogy strandként is meg nyitották. Fürdőruhát rántottunk, és megpróbáltunk begyalogolni a tóba. Sorra kudarcot vallottunk, bizonyos vízszint után egyszerűen feldobtuk a talpunkat. Lebegtünk a víz tetején, és nevettük a kitartóan próbálkozókat. A helyiek a hátukon libegve újságot, könyvet olvastak, a nők csacsogtak egymással. A zuhany nem tűnt higiénikusnak, ezért nem használtuk, a buszban ezért mindannyian erősen vakaróztunk hazafelé.
Kárpátalja sok élményt tartogatott még számunkra azon a kiránduláson, de a sóbánya mélye azóta is visszatérő emlék. Pedig az akkor hazahozott sódarab már rég elfogyott.