Most éppen miért halott a rock?

Az elmúlt jó néhány évtizedben számos alkalommal bejelentették a rockzene halálát. Itt a Quarton 2011 elején foglalkoztunk az aktuális gyászjelentésekkel, a magyar és külföldi helyzettel. Azóta is újra meg újra előkerül a téma, egy csomó újságíró és híres zenész nyilatkozott arról, hogy halott-e a rock, ha nem, akkor miért hiszik egyesek azt, és ha igen, akkor feltámadhat-e. Legutóbb Mike Shinoda (Linkin Park) adta elő a maga elméletét.

"Azon keseregni, hogy egy korszak véget ért; azt állítani, hogy az jobb volt, mint ami utána jött; azt kívánni, hogy bárcsak visszatérne - ez az egyik legközhelyesebb, legtipikusabb és legőszintébb dolog, amit csak egy zenerajongó tehet, különösen, ha a rockzenéről van szó" - írja Ernest Baker A rockzene szar és ez tök szomorú című, nemrég megjelent cikkében.

Dave Grohl egy tavalyi interjújában azt mondta: "Minden évben megjelenik legalább egy új zenekar, amelyik azt állítja magáról, hogy megmenti a rockot and rollt. És legalább egy olyan cikket tuti fogsz olvasni, amelyik azt mérlegeli, hogy vajon halott-e a rock."

A Popmatters tavalyi, A rock and roll halott? Már megint? című írása egy 1956-os (!) dalt említ: a Maddox Brothers and Rose, "Amerika legszínesebb hillbilly zenekara" The Death Of Rock And Roll címmel dolgozta át Ray Charles I Gotta Woman című slágerét. Ennél híresebb példa, hogy a Doors 1969-ben Rock Is Dead címmel rögzített egy hosszú jammelést - bár csak 1997-ben jelent meg, kalózfelvétele széles körben terjedt.

Most éppen miért halott?

Ernest Baker elsőként idézett, a Pigeons And Planes című, indie rockkal és hiphoppal foglalkozó blogon nemrég megjelent írása jól összefoglalja a legtöbb hasonló cikk helyzetértékelését, és eredeti gondolatokat is megfogalmaz. Nem arról van szó, hogy ne lennének jó rockzenekarok, hanem arról, hogy "a rock ma egyszerűen nem populáris zene", elmúlt az az idő, amikor a popkultúra meghatározó, megkerülhetetlen szereplője volt. Számos jele van ennek. Hiányzik a slágerlisták éléről, a nagy nézettségű tévés zenei eseményekről (például MTV VMA), a zenei lapok címlapjairól; a botrányokat sem rockerek szállítják, hanem mondjuk Rihanna és Chris Brown; a gyerekek ma már nem rocksztárok akarnak lenni. Napjaink legsikeresebb "rockzenekarai" a Fun. és a Mumford & Sons, és hát egyik sem éppen egy Nirvana vagy Guns N' Roses.

Talán az a baj, hogy a kilencvenes évek végén, amikor a grunge átadta a helyét a teljesen mainstream igényekre szabott rocknak (pl. Matchbox 20), a következő nagy hullámok (pop-punk, rap-rock, emo, posztpunk-revival, indie) nem úgy lázadtak a múlt ellen, hogy azért tisztelték a rockzene hagyományát - sokkal inkább szégyellték azt, ami előttük volt. "Ha azok, akik csinálják, nem hisznek egy műfajban, akkor más miért tenné?" - kérdi Ernest Baker, aki azért tudja, hogy a rock mindig megmarad, és bízik benne, hogy történik majd hamarosan valami nagy dolog.

A kommentelők többsége háborgott (bár volt, aki szerint az írás valójában tényeket közöl, és csak fogalmazásmódja miatt tűnik véleménycikknek). Egyetértő írást küldött viszont szeptember elején a Pigeons and Planesnek Mike Shinoda, a Linkin Park egyik vezetője, énekese, rappere, gitárosa, billentyűse és dalszerzője. Először is gyorsan tisztázta, hogy mennyire különleges vagy felháborító dolog, hogy ő indie-blogot olvas: hát szerinte egyáltalán nem. Az igaz, hogy a Linkin Park rendkívül népszerű zenekar (lemezeladásokban, YouTube-on, Facebookon), ámde ezzel együtt "nem mi vagyunk az igazi, a Kanye West - Taylor Swift - Lady Gaga-i értelemben vett mainstream." A zenekar története szerinte a művészi hitelesség és a lemezeladások közötti egyensúlyozásként írható le, ezek közül amúgy az első szubjektív, a második nem.

Mike Shinoda Forrás: AFP/Getty Images/Marc Andrew Deley

Mike Shinoda ugyan közöl egy hosszú listát arról, hogy Ernest Baker mely nagy, népszerű rockzenekarokat nem említette egyáltalán a cikkében (a Linkin Park mellett a Muse, Arcade Fire, Foo Fighters, Coldplay, Green Day, The Black Keys, Jack White, Fall Out Boy, Of Mice And Men, Nine Inch Nails) - ám aztán a szerzővel egyetértve kijelenti: "akárhány népszerű zenekart felsorolhatsz, mégis, meg kell állapítanod, hogy a korszellemre semmilyen hatásuk nincs, akár külön-külön, akár együttesen tekinted őket." Ennek szerinte három oka van, ebből kettő meglehetősen ismerős lehet hasonló cikkekből. Egyrészt rockzenekart indítani jóval bonyodalmasabb, idő- és pénzigényesebb, mint például elkezdeni rappelni vagy DJ-zni. Másrészt nincs innováció, viszont van elpuhulás.

Ritkábban van szó arról, hogy a rockot "az elzárkózás kultúrája" határozza meg. Mike Shinoda szerint más műfajokban nem jellemző ellenségeskedés megy a színfalak mögött, a rockzenekarok nem akarnak együtt turnézni, pláne nem együtt zenélni. Az pedig még ritkább, hogy más műfajok felé nyitnának. Közben viszont a legtöbb stílusra, tehát az elektronikus zenére, rapre, popra, mi több, a countryra is a folyamatos együttműködés jellemző. Ennek komoly, a rock által nem élvezett hasznai vannak: "a) megsokszorozza az elérhető rajongótábort, b) tök jó móka" - írja Mike Shinoda, aki zenekarával a napokban kiadott egy Steve Aoki DJ-producerrel közös számot, ezt ebben az online játékban lehet meghallgatni. Ehhez kapcsolódott egy kommentelő, akinek a vitában is részt vevő Shinoda válaszolt. A TJ nicknevű olvasó szerint a rockban sokakra, zenészekre és rajongókra is jellemző egyfajta "ideologikus tisztaságra törekvés": a zenészek azt akarják bizonyítani, hogy ők bizony "hiteles" és "művészi" zenét csinálnak, nem azt a vacakot, mint mondjuk Lady Gaga és Kanye West, vagyis hallgatólagosan vagy nyíltan lenéznek más műfajokat. Ennek a bizonyítási vágynak az eredménye az üres, színtelen-szagtalan zene. Shinoda egyetért azzal, hogy a rockerek sokszor szembeállítják a népszerűséget a rendes, művészi zenével, bár nem biztos abban, hogy ezt a kérdést röviden el lehet intézni.

Számos más zenész is megnyilvánult mostanában a Rock Halála-kérdésben; többen társadalmi kontextusba is helyezték a problémát. Bob Geldof nyáron nyilatkozta a következőt: "A rock and roll korszaka halott. A rock elvesztette a jelentőségét, éppen azért, mert megnyerte a kulturális csatákat. Elvis Presley nyert, Little Richard nyert. És miután nyertek, a zene elveszítette azt a kontextusát, ami miatt fontos volt." Éppen ezért Geldof szerint a rock éppenséggel Kínában születhetne újjá. "Egy elnyomó rezsim, ahol mindenkit bezárnak, aki más jövőt álmodik, mint amit a vezetők szánnak neki, alkalmas terep volna erre." Carrie Brownstein (ex-Sleater-Kinney, Wild Flag szupergrup) úgy látja, a rockzene manapság már nem veszélyes - de talán egyetlen más zene sem az. "Nagyon fontos, hogy milyen asszociációk jutnak az emberek eszébe a rockról" - mondta tavaly. "A rockzenéhez általában a káosz, felfordulás idején fordulunk. Ezek azonban manapság technológiai közvetítéssel jutnak el hozzánk. Persze, hogy vannak félelmetes és veszélyes dolgok, háborúk, lázadások, de ezeket a képernyőn nézzük. Lehet, hogy ehhez nincs szükségünk a rockra mint kísérőzenére." Ugyanakkor reméli, hogy azért feltámad még a műfaj, és legyőzi az uralkodó nosztalgikus attitűdöt, mivel nagyon fontos eleme az amerikai identitásnak.

Miért nem halott mégsem?

A legtöbb "elég a károgásból, a rock jól van, köszöni szépen" típusú cikk nem megy tovább annak felsorolásánál, hogy milyen jó és/vagy népszerű zenekarok működnek manapság. Több szempontot megvizsgál viszont a Guardian tavalyi írása. Idézi például a rock egyik gyilkosának tartott George Ergatoudist, aki a BBC Radio 1 és 1Xtra zenei vezetője, így, legalábbis Nagy-Britanniában ő volna az egyik fő felelőse annak, hogy kiszorultak a gitárok a rádióból. Ergatoudist szerint korai temetni a rockot. Ha valaki csak slágerlistákat nézi, sok, a zenei életben zajló folyamatot nem fog észrevenni, például azt, hogy az elektronikus zenében számos népszerű előadó, Skrillex, a Pendulum vagy a Chase & Status elővette a gitárokat. (Más kérdés, hogy egy rocker mit szól az eredményhez.) Cerne Canning, a Franz Ferdinand, a Vaccines és más gitárzenekarok menedzsere szerint míg a lemez- és számeladások terén valóban nagy a visszaesés, addig az élőzenében még mindig a rock a vezető erő. Ez tölti meg a koncerbiznisz gerincének számító, közepes méretű klubokat, olyan zenekarokra tódul a közönsé, amelyek egyáltalán nem kerülnek be a mainstream médiába. Egy fesztiválszervező szerint egyetlen dolog hiányzik: egy olyan vezető erő, amely utat mutat; egy nagy kiadó által felfuttatott erős zenekar, amelyet tucatnyi hasonló követ. Igaz, másfelől pont a másodlagos frisseségű trendkövetők hada miatt ürül ki újra meg újra a rockot megmentő legújabb nagy dolog.

Dave Grohl az említett interjúban perspektívába helyezte a panaszkodást: szerinte valójában csak az Egyesült Államokra és néhány másik országra jellemző, hogy a rockzene manapság kevésbé népszerű, mint volt. "Rengeteget turnézunk a világ körül, és azt látjuk, hogy 40-50 ezres stadionokat tudunk megtölteni." Ugyan belemegy a "rock magasabb rendű, mint a többi zenei stílus" érvelésbe, vagyis szerinte azért lesz mindig rock and roll, mert "az embereknek szükségük van olyan zenére, amit igazi emberek játszanak, és nem számítógépek", azért hoz egy érdekes párhuzamot is: a mai helyzet nagyon hasonlít a Nirvana feltűnése előtti időszakra. Akkor is minden tele volt túlproducerelt poppal, és ritkaság volt az olyan dal, amellyel azonosulni tudott az egyszeri zenerajongó. "Aztán megjelent az MTV-n egy csomó koszos kölyök, és a rock and roll megint nagy volt."

Másfajta, történeti távlatból vizsgálja a rock halálának elméleteit a Popmatters szerzője, Dave Whitaker. Igaz, hogy ma nincs olyan zenekar, amely képes lenne hasonló nagyságú tömegekből hasonló hisztériát kiváltani, mint annak idején Elvis Presley vagy a Beatles, azonban nem szabad elfelejteni, hogy "Elvis azért lehetett a Rock And Roll Királya, mert ő volt az első, aki egyáltalán erre a trónra tört." Egy új stílusban sokkal könnyebb volt az élre kerülni, a világot meghódítani, mint most, amikor "a rock and roll felnőtt. Az, hogy ma nincsenek Elvishez vagy a Beatleshez mérhető szupersztárok, pontosan azt mutatja, hogy a műfaj elterjedt, és hatalmas tömeghatást ért el: így jóval nehezebb kitűnni a tömegből." Amúgy pedig, írja a Popmatters, akárhogy nézzük az - amúgy sokféleképpen értelmezhető - eladási statisztikákat, azt nem fogjuk tudni levezetni belőlük, hogy már nem is jöhet egy új "megmentő", és nem törhet újra az élre a rockzene.

Sajátos módon szólt hozzá a kérdéshez a Fall Out Boy: a hosszabb szünet után tavasszal megjelent lemezének a Save Rock And Roll címet adta. Ezt részben nem is a rock and roll helyzete inspirálta, hanem egyfajta szúrás volt a kritikusok felé: "Elképzeltem, hogy biztos azt fogják írni, hogy 'na, visszatértek, hogy megmentsék a rock and rollt'. Gondoltuk, kimondjuk mi, mielőtt ők leírhatnák" - nyilatkozta Pete Wentz a címről. Másfelől a rock and roll mint életszemlélet megmentése azért mégiscsak motiválja a zenekart. "Nem is tudom, mi lett volna belőlem, ha gyerekkoromban nem hallhatom a Green Day Dookie-ját, de biztos nem az, aki ma vagyok. Ha bármi, hát mi is egy ilyen zenekar akarunk lenni" - mondta Pete Wentz, aki egyébként örül, hogy Gotye és a Fun. visszahozta a gitárt a rádióba. Egy másik interjúban viszont arról beszélt, hogy a rock and rollnak leginkább arra van süksége, hogy provokálják; mondjuk azzal, hogy egy címében a "megmentését" ígérő albumon a szintik kerülnek az előtérbe. Különben is, "a legrockandrollabb dolgot mostanában Skrillex csinálja".