Nincsenek jó koncertek, és a sör is drága!

budapesti koncert, közönség, klub koncert, Deathstars koncert, rajongók
Így rajongjon érted a közönséged, amikor prezentálsz!
Vágólapra másolva!
Jaj, a magyarok mindig mindenre panaszkodnak! Természetesen a koncertéletre is. Évek óta hallgatjuk, hogy a közízléstől a médián át a hangosításig mi mindennel van baj – sőt, mi is kivettük a részünket a siránkozásból –, úgyhogy most összegyűjtöttük a leggyakoribb panaszokat, amelyek akár a közönség, akár a szervezők részéről fel szoktak merülni, és megvizsgáltuk, mi az igazság bennük.
Vágólapra másolva!

A budapesti koncertéletre koncentráltunk, hiszen a vízfejű országban ebben is hatalmas a különbség a főváros és a vidék között. A gyűjtést évek óta folytatjuk. Mostanában a búcsúzó Soundkitchen, illetve az egyetértő posztot közlő Phoenix Music szomorú helyzetértékelése kapott nagyobb nyilvánosságot, de nem korlátoztuk magunkat ezekre.

Nincsenek jó koncertek

Már hogy ne lennének. Elég csak átböngészni a Quart alapos heti programajánlóját, hogy lássuk: jönnek jó zenekarok, nagy számban olyanok is, amelyek a maguk műfajában az élvonalba tartoznak, kritikai sikereket érnek el; hetente több is, a legkülönfélébb műfajokban, a death metaltól és punktól a house-on és dubstepen és hiphopon keresztül a cold wave-ig és free jazzig. Másrészt persze napokig sorolhatnánk olyan előadókat, akiket esélyünk sincs megnézni itthon. Különösen két területen feltűnő a hiány: az itt alternatívnak, nyugaton popnak számító zenekarokból van kevés (mondjuk nemrég a szomszédban járt, a kritikusok által, általunk is körülrajongott How To Dress Well), illetve az olyan kultikus előadókból, amelyek egy-egy műfajban meghatározók, de ezek rajongói körén kívül nem váltak ismertté, legalábbis nálunk (például az egyszer Budapestre meghirdetett, majd elmaradt, megrázóan jó koncerteket adó Shellac). Vagyis azokból, amelyekről a meghatározó(nak tartott) brit és amerikai zenei lapok a legtöbbször szólnak – és ezzel nem mellesleg felverik az árukat, annyira, hogy az már a hazai potenciális közönség számára túl magas lesz. Szokás ezt úgy mondani, hogy nem jönnek "aktuális" előadók, ami azért erősen vitatható megfogalmazás, hiszen láttuk, vannak "aktuális" grindcore-koncertek és technobulik. Azok a lapok, amelyek a szóban forgó zenekarokat hájpolják, lehet, hogy mértékadónak számítanak bizonyos körökben, de úgy is mondhatjuk, hogy egy szubkultúrát alkotnak a többi között, amelynek hazai alulreprezentáltsága szomorú (mi magunk is gyakran bánkódunk miatta), de túlzás emiatt a teljes magyar koncertkínálatot leírni.

Ms Dynamite koncertje, 2012. szeptember, A képek illusztrációk. Fotó: Csatári Gergely

Nagy a lemaradás

Ha ezt úgy értjük, hogy történelmi okokból sok fontos zenekar nem jutott el hozzánk, amikor a csúcson volt (esetleg soha), az kétségtelenül igaz és szomorú. Az viszont már neccesebb, hogy "a magyar közönség le van maradva tíz évvel". Ez mintha azt feltételezné, hogy van a zenének valamiféle egyértelmű, egyenes vonalú fejlődése, és mintha egy (egyetlenegy!) vonalon meg lehetne jelölni, hogy ki hol tart; a viszonyítási pont, ahonnan a "lemaradást" mérjük, valamilyen idealizált brit-amerikai közönség. Az a gyakran hangoztatott felvetés, hogy a magyar zenei életnek talán valami sajáttal, sajátossal kéne előállni a divatmajmolás helyett, éppen ellentétben áll ezzel, és több benne az igazság. (Az egyik koncert, a másik zenélés, de azért a kettő nyilván összefügg. Ha a skandináv országokban mindenki azon szomorkodna, hogy kevés a menő brit klubbuli, akkor vajon lenne-e olyan erős és sajátos skandináv metál, mint amilyen?) Ráadásul mintha sokan azt gondolnák, hogy az "aktuális" zenekaroknak jóval nagyobb a közönsége Nyugaton. Van, akire ez igaz (mondjuk az Arcade Fire) – van, akire pedig egyáltalán nem (Andy Stott zajos technóját egy nappal a budapesti fellépés előtt Ausztriában sem hallgatták sokkal többen). Pusztán gazdasági okokból kint egy arányaiban ugyanakkora közönség sokkal inkább képes eltartani ezeket a zenekarokat és infrastruktúrájukat.

Drágák a jegyek

Elég sok koncertszervezéssel foglalkozó embert, céget ismerünk, kicsiket és nagyobbakat, de olyat nem, aki rettenetesen megszedte volna magát a koncertlátogatókon való aljas nyerészkedésen. Vannak koncertek, amelyek drágák a pénztárcánkhoz képest, de ez leginkább azért van, mert a zenekar gázsijának megállapításakor nem veszik figyelembe a magyar átlagkeresetet. Pluszban ott van még a nemzetközi mezőnyben kifejezetten magas áfa, amelyre már akkor is panaszkodtak nekünk a szervezők, amikor csak húszszázalékos volt (lásd 2008-as nagy körképünk első és második részét), és csak a szabadtéri fesztiválokra vonatkozóan csökkentették tavaly. A kisebb koncertek többsége manapság egy ezresbe kerül, ez pedig kifejezetten kevés, ha mondjuk egy mozijeggyel vetjük össze.

Soeri és Poolek közönsége Forrás: Sallai András

Az emberek nem hajlandóak fizetni a zenéért

Az előző pont másik oldala, és ebben sok igazság van. Kis, nyilvánvalóan nem a gigászi nyereségre hajtó szervezők olcsó koncertjein is mindig találunk embereket, akik be akarják ügyeskedni magukat ingyen, hogy aztán a belépő többszörösét elköltsék sörre. Ez azért műfajoktól, célközönségektől is függ, a szülőket pumpolni képes tinédzserekre, illetve a jól kereső, idősebb középosztálybeliekre jobban számíthatnak a szervezők. Pont a kettő közötti fiatal korosztály a necces, pedig nekik kéne az "ifjúsági zene" motorjának lenniük. Ehhez kapcsolódik egy további probléma: nálunk sokkal inkább "ifjúsági" a popzene, mint tőlünk nyugatabbra: elég Bécsig elmenni, hogy harminc, sőt negyven fölöttieket lássunk nagyobb számban olyan koncerteken, amelyekre nálunk 90 százalékban a harminc alattiak mennének el.

A koncertszervezők nem vállalnak kockázatot

A koncertszervezők a maguk pénzét kockáztatják, könnyű kívülről okosabbnak lenni. Az az igazság, hogy főleg a kisebbek között elég sok kockázatos koncertet látunk (és ezek közül sok bukással is végződik), amelyeket láthatóan nem annyira üzleti tévedésből, mint inkább az ügy szeretetéből csinálnak meg. A nagyok között pedig ott vannak azok, amelyek "technikai okokból" elmaradnak: ezt persze nem szokás kimondani, de sejthetően sokszor az van mögötte, hogy túl nagy kockázatot vállalt a szervező. Ahol valóban érdemes megvitatni azt, hogy vállalnak-e kockázatot a szervezők, az az a terület, ahol nem az egyes előadóknak kell behozniuk az árukat, vagyis egyrészt az államilag támogatott helyek, másrészt a fesztiválok azon kisebb fellépői, akiken nem múlik, hogy a nagy tömegek eljönnek-e, vagy sem, ezért itt nagyobb a játéktér. Az állami pénzekről lásd alább, a fesztiváloknál pedig feltűnő javulás látható az utóbbi években. Így az Animal Collective, amely hosszú évekig a "miért nem jönnek hozzánk, miközben az összes környező országban fellépnek" panaszok visszatérő szereplője volt, eljutott a Balaton Soundra – nyilván nem ez volt az ideális környezet számukra, de legalább voltak.

Kid Koala koncertje, 2013. március Fotó: Brindza Csaba

Mindig ugyanazok jönnek

Tényleg egyszerre vicces és elszomorító, amikor az ember ezredszerre látja a Nouvelle Vague, Boban Markovic, Parov Stelar no meg a Prodigy nevét a külföldi sztárzenekarok között, miközben ez meg az meg amaz egyszer sem jön. De azért azt ne gondoljuk, hogy a Prodigy más, jobb, nálunk még nem járt előadók elől veszi el a helyet. El tudjuk képzelni, hogy egy szervező így gondolkodik: "hozzuk el a Disclosure-t! Á nem, mégis inkább legyen helyettük a Prodigy"?

Direkt egymásra szerveznek hasonló műfajú koncerteket

A koncertszervezők között is vannak ellentétek, miért pont ott ne lennének. Azonban a turnézó külföldi zenekarok meglehetősen szigorú időbeosztása nem engedi meg, hogy aszerint válogathassanak az időpontok között, hogy kivel tudnak kiszúrni – pláne, hogy ezzel a saját kockázatukat növelik, mert a potenciális közönséget csökkentik.

A média nem nyomja eléggé a jó koncerteket

Ha a DJ-k és/vagy a média jobban nyomná az embereknek a jó koncerteket, és többen mennének rájuk, többet és jobbat lehetne szervezni, nem? Inkább nem, mint igen. Az az igazság, hogy hajlamosak vagyunk túlbecsülni azt, hogy az embereket (persze: mindig másokat) mennyire befolyásolja a média; sajnos sokan hajlamosak maguk eldönteni, hogy mit szeretnek. Arról nem is beszélve, hogy a Facebook korában gyakran a médiától függetlenül bír kialakulni olyan (ahogy a szervezők mondani szokták) "buzz", hogy "hú, ezen ott kell lenni" – és önmagában ezt akárhány lapban megjelent lelkes ajánló nem bírja elérni. Van, vagy lehetne ízlésformálás, de az biztos, hogy nem olyan egyszerűen működik, hogy a híres DJ/kereskedelmi rádió szerkesztője megszerettet valamit a mindent passzívan elfogadó közönségével.

A Fucked Up koncertje, 2009. július Fotó: Csatári Gergely

Szűk látókörű a közönség, csak a bejáratott dolgokra megy el

Ebben sok az igazság, bár tapasztalataink (meg a külföldi sajtóban olvasható panaszok) szerint a nyugati közönség sem sokkal jobb ebben a tekintetben. Az nem úgy van, hogy az emberek úgy nyitottak, hogy csak úgy elmennek mindenfélére, amit nem is ismernek; hanem úgy, hogy vannak jó nevű helyek, szervezők, bulisorozatok, amelyekben bíznak, és ha ezen a bizonyos helyen (stb.) olyan zenekar lép fel, amelyet amúgy nem ismernek, akkor is legalább a YouTube-on megnézik, hogy mégis, milyen az. Talán itthon ez kevésbé jellemző, bár több műfajban is vannak erős, saját brandet sikeresen felépítő társaságok, legyen szó az olyan nagyobb, jól bejáratott nevekről, mint a Bladerunnaz a drum and bassben, a Technokunst a technóban, a New Beat az indie-ben, vagy kisebb méretben a garázs-punk-stb. RNR666-ról, az ingyenes hétfői hiphopbulikat szervező Monday Sessionről, az elektronikus zene és hiphop kísérletező oldalával foglalkozó Bounce-ról, vagy a szintis mindenféle wave-re koncentráló Küss Michről – és még lehetne sorolni, ha nem is hosszan.

Nincsenek jó helyek

Valóban, nincs olyan hely, amelyikbe ne tudnánk belekötni, vagyis ahol a hangtól kezdve az atmoszféráig minden tökéletes lenne (speciel a világverő A38-on a halkabb koncerteknél nagyon zavaró az, hogy a koncertteremben van a bárpult). De azért olyan utálatos hely sem sok van, amelyik egy jó koncertet elrontana. Inkább az szokott baj lenni, ha valami rossz helyre kerül, mondjuk a túl nagy teremben nyomasztóan kevésnek tűnik annyi ember, amennyi egy kisebb helyen nem lenne zavaró, vagy jobb hangot kívánna a produkció. Arról sem tudunk, hogy jelentős mennyiségben maradnának el koncertek csak azért, mert nincs hova leszervezni őket. Amiből ténylegesen hiány van, az a nagy helynél kisebb, klubnál nagyobb koncerthely, kb. az a méret, mint a nyáron működő Park. Viszont ennek programját átböngészve látszik, hogy nincs olyan sok produkció – akár magyar, akár külföldi –, amelyik ekkora közönséget tud megmozgatni, így kérdéses, hogy a jelenleginél több ilyen méretű helyet el tudna-e tartani Budapest népe.

Szar a hang

Van, ahol igen, van ahol, nem, és az egyes koncertek között is vannak különbségek. De elmúltak már azok az idők, amikor a nagy koncerthelyszíneket leszámítva csak a rossz és a kevésbé rossz hang között lehetett választani, és amikor minden hangmérnök Stinget rakott be a műsor végén, jelképezve azt, hogy neki aztán mindegy a műfaj, ő jobban tudja, hogy hogyan kell szólnia bárminek (ének elöl!). Sokat elárul, hogy vannak helyek, illetve bulisorozatok, amelyek kifejezetten jelzik, hogy milyen hangrendszer van náluk: egyrészt azt, hogy vannak tehát jók, másrészt azt, hogy ez azért még mindig megkülönböztető jegy.

A Sleep Party People koncertje, 2013. június Fotó: Csatári Gergely

Minden olyan későn van

Külföldi tapasztalataink szerint országa válogatja, hol mikor kezdődnek a koncertek, van, ahol korán, van, ahol későn. Mi speciel nem örülünk annak, hogy ami 10-kor kezdődik, az a valóságban rendszeresen éjfélkor. De hát a közönség is akkoriban kezd el szállingózni, ők meg persze azért akkor jönnek, mert tudják, mire számítsanak. Ha rendszeresen és időben tájékoztatnák a szervezők közönséget a tervezett menetrendről, mondjuk a Facebookon, akkor elviselhetőbb lenne a helyzet. Igaz, hogy a pont a koncertre érkező közönség kevesebbet fogyaszt, mint azok az emberek, akik tíztől éjfélig sörrel a kezükben ütik el a várakozás idejét.

A klubtulajdonosoknak csak a pénz számít

Valóban sok rémtörténet kering a klubtulajdonosokról, és ezek egy része biztos még igaz is. Ugyanakkor mégis, mi számítana a klubtulajdonosnak, ha nem a bevétel? Neki pont ez a funkciója. A direkt átveréseken, lehúzásokon túl gyakori panasz, hogy miközben a koncert viszi be az embereket, pont a szervező részesül a legkevésbé a haszonból. Nehéz eldönteni, mennyi ebben az igazság, de azért ha valóban egyértelműen a koncert vinné be az embereket a helyekre, akkor egy piacgazdaságban úgy kéne lennie, hogy ezek szervezői erős alkupozícióba kerülnek a tulajdonosokkal szemben.

Az állami támogatás nem jó helyre megy

A kultúra és a bevétel közül egyértelműen az elsőnek kell prioritást élveznie akkor, amikor állami támogatású koncertekről, illetve koncerthelyekről van szó. Jól tudjuk, hogy ha zene és állami támogatás, akkor egészen túlnyomó részben komolyzenéről, kisebb részben jazzről, még kisebb részben világzenéről van szó. Ez szerintünk nem jó, de aligha fog megváltozni a közeljövőben – pláne, hogy a PANKKK is megszűnt. Ami ezenkívül van, az kevés (például a Trafóban komoly koncertek vannak, de kevés, nem ez a fő profil), és sok esetben nem igazán vállalnak olyan kockázatokat, amelyeket pedig kellene, ha egyszer a hosszú távú kultúraépítés, és nem a rövid távú nyerészkedés a cél (lásd a Művészetek Palotájának programját, ahol manapság már alig találunk nem befutott, tuti előadókat, legfeljebb itt akusztikusan adják elő legnagyobb slágereiket).

Drága a sör!

Bizony! Legyen olcsóbb a sör!

A Deathstars koncertje, 2010. május Fotó: Csatári Gergely

Összefoglaló

Egy pillanatra sem szeretnénk azt állítani, hogy akár tizedannyira színes és pezsgő a koncertélet Budapesten, mint mondjuk Berlinben. Viszont a helyzet egyáltalán nem olyan rossz, mint ahogy sok panaszból tűnik. Ha elengedjük azt a sok szempontból (mégpedig nem elsősorban a koncertszervezők és a média butasága/gonoszsága miatt, hanem főleg gazdasági okokból, és egyszerűen, mert kicsi az ország) irreális vágyat, hogy mindent lássunk, amiről a külföldi újság azt írja, hogy az a legmenőbb, akkor sokszínű, izgalmas koncertkínálatot találunk Budapesten. A labda leginkább a közönség oldalán pattog: tessék sok koncertre járni, kifizetni a belépőt, és ha valami hiányzik (jobb hang, pontosabb kezdés stb.), akkor azt kikényszeríteni.