Nincs szükség többé színészekre

A Libanoni keringővel híressé vált izraeli rendező, Ari Folman a filmezés jövője miatt aggódik: eljön lassan az idő, amikor színészek nélkül, de mégis az ő főszereplésükkel lehet majd kasszasikereket forgatni. A futurológiai kongresszusban a színészek egyszer csak drogos vízióhoz hasonlító rajzfilmfigurákká változnak, akiket Michael Jackson szolgál ki az étteremben. 

Senki olyan ellenállhatatlan öntörvényűséggel nem keverte még az elszállt képi világú animációt az élőszereplős filmmel, mint Ari Folman A futurológiai kongresszus-ban, ahol a szereplők egy ponton átlépnek az "animált zónába". Ennek saját maga teremtette világát a rendező - a minősítést főszereplője szájába adva - igazán szerényen csak "egy acid-tripen lévő géniusz" alkotásához hasonlítja. Folman eközben a filmipar jövőjéről alkotott véleményét kiabálja szét a világban, egy valóban egyedi filmkészítési módszert használva. Már ez is több, mint sok film minden vállalása; már ez is annyi rokonszenvet kelt az emberben, hogy majdnem megbocsátjuk érte A futurológiai kongresszus számos hibáját.

Robin Wright A futurológiai kongresszusban Forrás: Cirko

A film élőszereplős első fele - amelynek még semmi köze nincs az azonos című Stanisław Lem-regényhez - a Robin Wright nevű hollywoodi színésznőt játszó Robin Wright nevű hollywoodi színésznő utolsó nagy mozis munkájáról szól. A filmstúdió beszkenneli a színészt annak minden arckifejezésével együtt, hogy örökké fiatalnak megtartva a jövőben minden tetszőleges filmben "játszhasson" úgy, hogy ahhoz az emberre és annak hozzájárulására már nincs is szükség. Wrighttól - és az összes többi színésztől is - elveszik a szabad választás jogát, és cserébe teletömik pénzzel. Miközben a művész visszavonultan éldegél, a programozók filmek tucatjait készítik el a főszereplésével.

Ez pedig valóban érdekes felvetés, elnézve az olyan, élőszereplősnek nevezett filmeket, mint a gyakorlatilag egy zöld sufniba zárt színésszel felvett Pi élete, vagy a realisztikus űrbéli környezetet tökéletesen megteremtő Gravitáció. Vagy ott vannak az olyan CGI-manipulációt leleplező werk-videók, mint amely a látszólag teljesen realista környezetben játszódó A Wall Street farkasa effektjeiről is készült. Egy-egy élőszereplős filmben lassan annyi a digitálisan teremtett rész, mint egy Pixar-rajzfilmben.

Robin Wright A futurológiai kongresszusban Forrás: Cirko

Jó, hogy van filmrendező, aki a film nyelvén gondolkodik saját hivatásának jövőjéről, és jó, hogy ezt érvényes gondolatok felvetésével teszi. Mert a film első fele csakis erről szól: hogy például a pénztől a díjakon át a producerek akaratáig ezernyi körülmény által behatároltan létező színészek esetében egyáltalán lehet-e szabad (szerep)választásról beszélni. Egy futurisztikus monológ pedig a még eggyel távolabbi jövő agyhullámokra ható mozijáról vizionál, amellyel majd mindenki előtt a saját tapasztalatai, a saját képzelete révén jön létre az adott film.

Folman emellett a szabadon pofátlan outsider magabiztosságával odamondogat kicsit mindenkinek: producereknek, Harvey Keitel rutinból is profin és kellően összetetten hozott ügynökfiguráján keresztül a színészek zsírján hízó filmiparosoknak, meg az öregedéstől parázó színészeknek is. Nem biztos, hogy minden állítása briliánsan okos, de a film eredetisége és lüktető közlésvágya így is roppant élvezetes.

Harvey Keitel A futurológiai kongresszusban Forrás: Cirko

És csak ezután kezdődik a formai bűvölet: Robin Wrightot húsz év után meghívják egy futurológiai kongresszusra, amelyre az animált zónában kerül sor - így egy határátkelőn áthaladva mind az emberek, mind környezetük rajzfilmmé válik. (Remek az a kép, amelyben a hús-vér Wright a visszapillantó tükörben már animált önmagát látja). És Folman csodálni valóan régimódi, Salvador Dalí és a korai Walt Disney frontális karambolára emlékeztető animációi tényleg kiválóak, ahogy kiváló már pusztán a váltás ténye is.

Csak éppen innentől fogva a film elveszti minden értelmét; csak akkor marad élvezhető, ha az ember szép csendben belefeledkezik a látványba, és nem tesz fel semmilyen kérdést. Már a kongresszus maga sem kapcsolódik különösebben az élőszereplős film-félhez, illetve csak egy mondvacsinált indok köti össze őket a valódi kohézió helyett. A film átmegy egy Stanisław Lem ötleteiből táplálkozó vagy azokból inkább csak ihletet merítő sci-fis antiutópiába - amely blöff marad.

A futurológiai kongresszus Forrás: Cirko

Blöff, mert egy valódi, jó sci-fi nem csak egy újszerű környezetet rajzol meg, de be is mutatja az ábrázolt világ működését. Folman ezt alig-alig teszi meg: felfedez egy új drogot, amely által mindenki azzá válhat, akivé vagy amivé csak akar (görög istentől Buddhán át Michael Jacksonig vagy egyszerűen egy óriásmellű nőig), de erről az így létrejött szép új világról mindössze azt az egy mondatot mondja el, hogy nincs benne se erőszak, se háború, mert így már mindenki elégedett. De például azzal, hogy ez a mesterségesen és hamisan generált elégedettség tartható állapot-e, vagy hogy milyenné teszi nagyobb összefüggéseiben az életet, már nem foglalkozik egy pillanatig sem.

Ehelyett, mintha sehogy sem tudná jól lezárni a hirtelen már túl sok mindenről katyvasz-szerűen szóló filmjét, Folman elkezd más kérdéseket megválaszolni, mint amiket valóban feltett. Az utolsó jó fél óra egyetlen mozgatórugója, hogy rajzfilm-Wrightnak sikerül-e valahogy megtalálnia elhagyott fiát, holott ennek se a filmezéshez, se a kongresszushoz, se a droghoz vagy a drogvilág természetrajzához nincsen semmi köze, így elég izgalmas sem lehet a keresés.

Az újra megjelenő élőszereplős részben pedig meglepő, hogy egy amúgy ilyen különös vizuális világú film nem rajzolt részében ennyire gyatra legyen a látványtervezés, Paul Giamatti kirívóan ügyetlenül felragasztott mikulásszakállától a szűkös, fantáziátlanul kivitelezett és fényképezett külső terekig. A már nem animált fél-apokaliptikus világ megint csak vázlatos, a csattanó a film végén meg ügyetlen és logikailag tökéletesen hiteltelen.

Paul Giamatti A futurológiai kongresszusban Forrás: Cirko

Lehetne azt kívánni, hogy bár fejezte volna be Folman az első felénél A futurológiai kongresszus-t, és érte volna be a filmművészet jövője feletti jogos aggodalommal - de akkor formailag és vizuálisan tökéletesen érdektelen lett volna az egész. Viszont a formailag és vizuálisan maximálisan érdekes részek meg hazavágják a történetet. Akkor már valami olyasmi lett volna jó, ha Folmannak lett volna elég érvényes ötlete két órára, sikerült volna vállalhatóan össze is fűznie a részeket, és létrehozni egy legalább valamicskét koherens történetet. De ez maga lett volna az utópia.