George Clooney rossz filmmel is jöhet

Berlinale 2014, George Clooney
Vágólapra másolva!
George Clooney sármját egyik európai filmfesztivál sem nélkülözheti, így nem csoda, hogy a Berlinalén még egy gyenge rendezésével is szívesen látták. Aki viszont jó angol nyelvű filmet akart látni, annak a mellékszekciók vagy a filmvásár Sundance-t megjárt független gyöngyszemei között kellett keresgélnie: Michael Fassbender, Keira Knightley vagy A guardista rendezőjének új filmje nem okozott csalódást.  
Vágólapra másolva!

A berlini filmfesztiválnak az utóbbi tíz évben egyre nehezebb a dolga, ha minőségi hollywoodi filmeket akar beválogatni a programjába. Amerikai filmek és sztárok márpedig kellenek, hiszen hongkongi vagy brazil kultfilmrendezők újdonságai sehol nem kerülnek címlapra, és a szélesebb publikum megnyeréséhez igenis elengedhetetlen, hogy a vörös szőnyegen megforduljanak Sandra Bullock-, George Clooney- és Brad Pitt-, vagy legalább Anne Hathaway-, Ethan Hawke- és Bradley Cooper-szintű sztárok.

Bill Murray és George Clooney a Műkincsvadászok berlini sajtótájékoztatóján Forrás: AFP

Balszerencséjük az időzítés, ugyanis február Hollywoodban a süllyesztő időszaka, amikor csak B-kategóriás Jason Statham-akciófilmek és horror-remake-ek kerülnek újdonságként a mozikba, és már minden minőségi film lement az októbertől decemberig tartó Oscar-szezonban. Az Oscar-hajrá ráadásul egyre korábbra tevődik, így tíz évvel ezelőtt még be lehetett nyomni a berlini versenybe olyan Oscar-jelölt filmeket (itt volt például a Magnólia, a Szörnyek keringője, a Vérző olaj vagy Az őrület határán európai premierje is), amelyek pár héttel később fontos kategóriákban versenyeztek, és a szavazás idején hasznot húzhattak a berlini fogadtatásból, de ennek most, amikor januárra már mindenki látott minden Oscar-jelöltet, nincs sok értelme.

Az Amerikai botrány német premierjét azért csak betuszkolták a hivatalos programba, de jelzésértékű, hogy a tíz Oscar-díjra jelölt film sajtótájékoztatóján hiába vonult fel Christian Bale, Bradley Cooper és David O. Russell, jó, ha háromnegyed ház volt.

Christian Bale és Bradley Cooper az Amerikai botrány berlini sajtótájékoztatóján Forrás: AFP

Clooney persze más kategória. Őt bármilyen filmmel szívesen látja bármelyik filmfesztivál, bár ő többnyire a velencei Lidót részesíti előnyben. Dieter Kosslick, a Berlinale igazgatója nem is kertelt, amikor azt nyilatkozta, hogy szükségük van George Clooney és Matt Damon jelenlétére a vörös szőnyegen.

Részben szerencséjük volt, ugyanis a Műkincsvadászok-at átpaterolták az Oscar-szezonból februárra (ami már intő jel lehetett volna), és tavaly pont ilyen tájban Berlinben és környékén forgatták, így valószínűleg megvoltak a hollywoodi produkcióhoz közel álló kapcsolataik. Másrészt viszont a Műkincsvadászok amerikai bemutatóját már megtartották, amiről gyorsan repült a hír Európába, miszerint Clooney ötödik rendezése nem véletlenül csúszott ki az Oscar-szezonból, ugyanis egyszerűen egy gyenge film.

Műkincsvadászok Forrás: Berlin Film Festival

A hír sajnos igaz; hiába a parádés szereposztás (Clooney és Matt Damon mellett felvonul Cate Blanchett, John Goodman, Bill Murray és Jean Dujardin), a Műkincsvadászok-ról sosem derül ki, hogy mi szeretne lenni: történelmi dráma, vicces akciókomédia vagy ezek paródiája. Pedig a téma érdekes és igaz; a második háború végnapjaiban a szövetségesek akciócsoportot hoznak létre a nácik által elhurcolt műkincsek felkutatására. Az egyik páros a bruges-i Madonna elrablását próbálja megakadályozni, a másik Gentben akciózik, Matt Damon pedig (a természetesen tökéletes francia akcentussal beszélő) Cate Blanchettből próbálja kihúzni, hogy hova lettek a francia megszállás alatt lefoglalt Cézanne-ok, Monet-k és Picassók.

Az egyes színészek egyes jelenetei között persze akad számos értékelhető pillanat, és élvezetes látni az egyre ritkábban dolgozó Murray és Bob Balaban párosát, vagy a képtelen duónak tűnő John Goodman és Jean Dujardin párbeszédeit, de az epizódok nem állnak össze meggyőző egésszé, és durva a kontraszt a stílusok között. Az egyik pillanatban még Ocean's Eleven-hangulatú "összeáll a nagy csapat" menőzés folyik, a másikban giccses aláfestő zene mellett arany fogtömésekben túrnak meghatódva.

Bill Murray és Bob Balaban a Műkincsvadászokban Forrás: Berlin Film Festival

Ráadásul régen rossz, ha egy filmben vagy ötször mondják ki hangosan a tanulságot. Ez márpedig a rendező hibája, és hiába tartjuk Clooneyt Hollywood egyik legjobb ízlésű szupersztárjának, nehéz elfogadni, hogy ugyanaz az ember, akinek a Good Night, and Good Luck vagy A hatalom árnyékában intelligens és hiteles megvalósítását köszönhettük, jó ötletnek tartotta a Műkincsvadászok giccses prédikálását.

A Műkincsvadászok-at mindenesetre helyén kezelték Berlinben; versenyen kívüli bemutató volt, ami megbízhatóan szállította a sármos sztárokat, a sikoltozó rajongókat és a sajtótájékoztatón magukat szerelmi vallomásokra ragadtató újságíró kollégákat. Jó amerikai filmeket viszont a Panorama és a Forum szekcióban kellett keresgélni, valamint a filmvásár szakmai vetítéseire besurranva is el lehetett csípni olyan újdonságokat, amelyeket látva megállapítottuk, nagy kár, hogy hivatalos vetítésre nem tudta őket megszerezni a Berlinale.

John Goodman, George Clooney, Jean Dujardin és Matt Damon a Műkincsvadászok sajtótájékoztatója előtt Forrás: AFP

Az esetek többségében azért nem kerül versenybe egy-egy új amerikai film, mert már versenyzett a pár héttel korábban megtartott Sundance-en, de a berlini filmfesztivál szervezői nem tartják magukat következetesen a világpremier szabályhoz, hiszen Richard Linklater várva várt Boyhood-ját is beengedték a versenyprogramba, hiába járta már meg Robert Redford függetlenfilm-szemléjét.

A Sundance filmfesztiválon nagy sikerrel vetítették például a Frank című ír filmet, amelyben Michael Fassbender óriási bábufejjel játssza egy alternatív rockbanda frontemberét. A Frank-et a filmvásáron lehetett látni, és simán verte a hivatalos fesztiválprogram angol nyelvű filmjeinek mindegyikét. Domhnall Gleeson a főszereplő, aki egy véletlen folytán bekerül Frank bandájába billentyűsként, és maga is teljesen a karizmatikus bábufejű énekes befolyása alá kerül.

Michael Fassbender és Domhnall Gleeson a Frank című filmben Forrás: Berlin Film Festival

A koncepciójában némileg a Majdnem híres-re emlékeztető, de annál sokkal furcsább zenés dramedy szépen felvonultat minden érzelmi vihart, ami egy rockbanda tündöklése és bukása során felmerülhet (féltékenység, széthúzás, kommercializálódás, hiúság), mégis mindig meglepő fordulatokkal szolgál. Mostanában mindenki Scarlett Johansson hang-alakításáról áradozik A nő-ben, de Fassbender legalább akkora bravúrt hajt végre, hogy arcát végig egy idióta bábfejjel eltakarva is maximálisan érzékeltetni tudja, hogy miért van oda mindenki a karakteréért. A Frank-ből mégis Domhnall Gleeson profitálhat a legtöbbet, mert az Időről időre után még inkább bizonyítja, hogy főszerepekre termett.

Domhnall Gleesonnek persze volt kitől tanulnia a színészetet, és nagy kár, hogy apját, Brendan Gleesont nem fedezték fel hamarabb, mert rég ott lenne a helye a Daniel Day-Lewis és Bill Murray típusú, minden alapanyagot feljavító elismert karakterszínészek között. Karrierje későn jött felívelését a McDonagh testvéreknek köszönheti, akik mindketten briliáns főszerepekkel ajándékozták meg első filmjeikben (Martin McDonagh: Erőszakik, John Michael McDonagh: A guardista).

Brendan Gleeson a Calvary című filmben Forrás: Berlin Film Festival

A két rendező fivér közül most kiderült, hogy a második filmet illetően John Michael vizsgázott jobban, ugyanis a Calvary minden szempontból beváltja A guardista miatt felfokozott elvárásokat, sőt még felül is múlja őket. Gleeson (mármint Brendan, csak azért pontosítom, mert a fia is feltűnik egy kisebb szerepben) ezúttal papi csuhára cseréli a rendőregyenruhát, de legalább olyan kemény arc, mint az előző filmben. A Calvary első öt percében egy férfi közli vele, hogy kiskorában pedofil papok áldozata volt, ezért pontosan egy hét múlva azzal áll bosszút az egyházon, hogy megöli a gyóntató atyát. Főhősünk innentől kezdve hét napon keresztül próbálja kideríteni, hogy ki tör az életére a bámulatosan bizarr falu lakói közül.

A Calvary fergetegesen vicces, de nem komolytalankodja el az alaphelyzetet, és képes rá, hogy drámai magasságokba emelje a történetet. McDonagh ugyan erősködött a bemutató után, hogy filmjének az égvilágon semmi üzenete nincs, csak szórakoztatni akar, de ez az a fajta szórakoztatás, ami azért bemos egy durva gyomrost a végén.

Rinkó Kikucsi a Kumiko, the Treasure Hunter című filmben Forrás: Berlin Film Festival

A berlini Sundance-filmek közül említést érdemel még a Kumiko, the Treasure Hunter (Kumiko, a kincsvadász) című groteszk road movie, amelyben egy totál kattant japán lány a nyakába veszi Minnesotát, hogy megtalálja a Coen testvérek Fargó-jában elásott pénzt. A film pont olyan őrült, mint amilyennek e képtelen alapötlet hallatán tűnik, de hosszú távon eléggé megnehezíti az azonosulást Kumikóval, hogy mennyire makacsul ostoba.

Lényegesen sokoldalúbb a Laggies főhősnője, bár a felnőttkor-fóbiás válsága során ő is hülyeséget hülyeségre halmoz, és ahelyett, hogy normális munkát keresne, és komolyra fordítaná a párkapcsolatát, egy tinilánnyal kezd el lógni. Keira Knightley és Chloe Moretz szokatlan páros, de mindketten remekül játszanak Lynn Shelton vígjátékában. Knightleyra különösen ráfért egy ilyen könnyed, laza főszerep, mielőtt megfullad a folyton ráaggatott fűzőkben és világfájdalomban. Shelton (A legmelegebb nap, Édesnégyes) filmjeivel általában az a probléma, hogy az alaphelyzetük teljességgel irreális, ezért nehezen átélhetők.

Chloe Moretz és Keira Knightley a Laggies című filmben Forrás: Berlin Film Festival

Ez a Laggies esetében sincs másképp, de a harmincas nő és a tinilány barátságáról szerencsére hamar áthelyeződik a hangsúly a kiscsaj apjára (a mindig briliáns Sam Rockwell), így a film romantikus komédiába fordul, de az elcsépelt műfaj popcornfilmes kliséi nélkül. Hasonló kitörés lehet Lynn Shelton számára a Laggies, mint egy másik nagyon tehetséges függetlenfilmes rendezőnő, Nicole Holofcener számára volt tavaly a kiváló Exek és szeretők.

Keira Knightley karaktere egyébként a Laggies-ben azért is szimpatikus, mert a romantikus vígjátékokban a felnövésre képtelen "férfigyermek" mindig csak az erősebb nem sajátja, a nő pedig vagy kamaszkorban leragadt útkereső huszonéves, vagy kétségbeesett, harmincas szingli. A férfigyermek figura atyja egyébként nem más, mint Nick Hornby, akinek szinte minden regényében szerepel ilyen figura, és két könyvéből (Egy fiúról, Pop, csajok, satöbbi) is készült már bravúros filmadaptáció.

Hosszú út lefelé Forrás: Berlin Film Festival

A Hosszú út lefelé filmváltozatának jogait állítólag Johnny Depp vásárolta meg rögtön a regény 2005-ös megjelenése után, de végül csak most készült el, és a feltehetően Deppnek szánt szerep a Totál szívás Aaron Pauljáé lett. A másik férfi főszerepet, a kiégett tévés bájgúnárét, amire én a könyv olvasásakor mindig Hugh Grantet képzeltem el, Pierce Brosnan kapta meg. De Hugh Grant nélkül is eszünkbe juthat az Egy fiúról filmváltozata, ugyanis a depressziós, lepattant anyuka most is (az életben ragyogóan kinéző) Toni Collette.

Itt azonban véget érnek a párhuzamok, a Hosszú út lefelé (The Long Way Down) ugyanis az eddigi legrosszabb Hornby-adaptáció, és szinte hihetetlen, hogy az író maga jegyzi a forgatókönyvet. A történet szerint négy ember találkozik szilveszterkor egy londoni toronyház tetején, ahova mindannyian azzal a szándékkal érkeztek, hogy véget vessenek életüknek. Pascal Chaumeil (Szívrablók) filmjében azonban minden annyira tét nélküli; egy percig sem hisszük el, hogy bármelyik főhős tényleg képes lenne a mélybe vetni magát, az öngyilkosságot márpedig lehet életigenlő drámák témájául választani, de Valentin-napi limonádé háttereként ízléstelen.

Nagy kár a Hosszú út lefelé-ért, mert a szereposztás tökéletes, ám sem Brosnan, sem Collette, sem Paul nem képesek a szirupos helyzetekbe drámaiságot csempészni. Az egyetlen szereplő, aki valamelyest jól jön ki a kínos kalandból, a mostanában egyébként is erős felszálló ágban lévő Imogen Poots, neki jutnak ugyanis a legjobb dumák és a legnagyobb érzelmi kiborulások – már amikor nem nyomják el alakítását giccses zenékkel és képi megoldásokkal.

A Hosszú út lefelé is persze versenyen kívüli bemutató volt Berlinben, de meghívása még annyira sem tűnt indokoltnak, mint Clooney rendezéséé. Az angol nyelvű mozi renoméját a Berlinale fő szekciójában vélhetően Richard Linklater fogja helyreállítani a tizenkét éven keresztül forgatott Boyhood-dal – a szervezők mindenesetre jól kibabráltak a hagyományosan a fesztivál első felét előnyben részesítő újságírókkal, amikor a szemle legvégére időzítették.