A cunamiról már nem szívesen beszélnek

Sri Lanka2
Vágólapra másolva!
Sri Lanka a második hétre is tartogatott meglepetéseket. Körülnézhettem a világ végén, kitérhettem egy elszántan közeledő elefánt útjából, és ahelyett, hogy piócazokniban jártam volna az esőerdőt, inkább a tengerparton ejtőztem, ahol itt-ott még látszottak a cunamikatasztrófa nyomai.
Vágólapra másolva!

Sigiriya mellett a Sri Lanka-i körút másik fénypontja számomra a Világvége kilátó volt. Ide korán kell menni, mert délelőtt tíz után már ködbe borul a tájék. Reggel fél hatos ébresztő után egy órát autóztunk a nemzeti park bejáratához, ahol nagy meglepetésemre bő fél órát álltunk sorban a belépőjegyért. Mint kiderült, ahogy lemegy az európai karácsonyi-újévi hajrá, megjelennek a saját újévüket ünneplő kínaiak (az idei év számukra január 31-én vette kezdetét), és elárasztják az országot.

A park bejáratától négy kilométerre található a Világvége pont, ahol a sziklafal 870 métert zuhan. Mivel nincs védőkorlát, néhány elcsigázott túrázó időnként sajnos áldozatul esik. A túraútvonal ezután egy másik kilátó, illetve egy vízesés érintésével vezet vissza a parkolóba, így a teljes séta hossza 9,5 kilométer.

Túraútvonal a Világvégére (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Úttalan utakon haladtunk tovább Ellába, ahol a szállásom kertjében jákafák (jackfruit) nőttek. A jákafa vicces növény, amíg éretlen, termését zöldségként használják (kókusztejjel curryt készítenek belőle), amikor megérik, gyümölcsként fogyasztják, majd a kicsit túlérett, nagyon édes gyümölcsöt desszertekben hasznosítják.

Ella amolyan hátizsákos paradicsom, remek magánszállásokkal és éttermekkel. Körbesétáltam a falut, ami nem volt nehéz, mivel mindössze két rövidke utcából áll. Egyből nyilvánvaló volt, hogy legalább ötször annyi turista van, mint helyi lakos, ennek megfelelően a település leginkább a külföldiekre utazó éttermekből és úgynevezett ájurvédikus centrumokból áll. Ez utóbbi elnevezés enyhén fellengzősnek tűnik annak fényében, hogy a „centrum” általában néhány viskóból áll, egy-két elfüggönyözött ággyal.

Nem lehet komplett egy Sri Lanka-i körutazás vonatozás nélkül. Bár volt sofőröm és bérelt autóm, mégse akartam kihagyni az élményt, úgyhogy autóval elvitettem magam egy félórányira fekvő városba, majd egy óra alatt visszavonatoztam Ellába. Megérte a bolondnak tűnő ötlet, nagyon élveztem a vonatút minden percét. Imádtam a régi táblát a vonatok menetrendjével, az indulást jelző kolompozást, a régi vasúti kocsik hangulatát, az alagutakban az utasok sikongatását.

Vonatozás Ellába (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Felkerestem még egy nemzeti parkot, a Yalát, mely a leopárdjairól nevezetes. Láttunk ugyan két leopárdot, az egyik nem messze tőlünk suhant át két bokor között, a másik pedig egy távoli faágon lustálkodott, de sajnos egyikről sem készült értékelhető fotó. Mégsem búsultam nagyon, mert rengeteg más állatot láttunk: elefántot, mongúzt, varacskos disznót, őzikéket, hatalmas krokodilt, vízibivalyt, sast, pávát, egy rakás egyéb madarat. Volt egy kis adrenalin-emelkedés is, amikor szembejött velünk az úton egy elefánt, és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy ki akarna térni. Mivel igen határozottan közeledett, a sofőr jobbnak látta letérni az útról, és inkább behajtani az erdőbe – a mögöttünk haladó többi dzsip is követte a példánkat.

Ha magyar vagy, akkor Nokia

A parkhoz közeli szállásomon – mint eddig minden vendégházban – elképesztő vacsorában volt részem: kilenc kis tányérka sorakozott az asztalon, megpakolva finomabbnál finomabb falatokkal. Volt hal és rák zseniális fűszerezéssel, saláta, édesburgonya, kókuszreszelék, barna rizs köretnek. A másik asztalnál a teraszon szimpatikus angol pár ült, kiabálva beszélgettünk, mert esély nem lett volna összeülni egy asztalhoz, egyszerűen nem fértek volna el a tányérjaink.

A háziakkal viszont volt alkalmam kényelmesen eltársalogni. A férjnek ugyan fogalma sem volt, hol van Magyarország, de azt egyből rávágta, hogy nálunk gyártják a Nokia telefont (2012-ben megszüntették gyártást a komáromi üzemben). Ezt vagy egy tucatszor hallottam Sri Lankán, mint ahogy egész Ázsiában ez az első asszociáció, ha meghallják, honnan jöttem. Érdekes, hogy ebben a régióban a Nokiát teljesen Magyarországgal azonosítják. Nem kellett egyébként sokat várni az első Rubik-kocka feltűnésére sem – több mint száz ország bejárása után elmondhatom, hogy ez a legelterjedtebb magyar termék.

A tengerpart felé közeledve álmos halászfalvak, templomok, hatalmas Buddha-szobrok és zöldellő rizsföldek mellett haladtunk el. Ebben a szigetországban nem kell nemzeti parkba menni ahhoz, hogy az ember pávákat, különleges színes madarakat, játékos majmokat és lassan bandukoló varánuszokat lásson. Érdekes volt megfigyelni a helyieket is. A nők mindig vállukat és térdüket takaró ruhákban járnak, a férfiak nadrág helyett néha szarongot viselnek, az iskolások pedig országszerte patyolattiszta hófehér egyenruhát.

Varánusz az út mentén
(Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

A tengerparton két városkában is eltöltöttem két-két éjszakát: Mirissában, majd Unawatunában. Meglehetősen semmittevősre sikeredtek ezek a napok, bár eredetileg úgy terveztem, hogy felkeresek még egy közeli világörökségi helyszínt, a Sinharaja esőerdőt. Otthon a térképet böngészve és sebtében a programot összeállítva úgy láttam, hogy ez Mirissától mindössze 70 kilométerre fekszik, így nem tűnt nehéz feladatnak egy bő félnapos kirándulás kis erdei sétával fűszerezve.

A sofőröm riadt tekintetét látva, és jobban utánaolvasva a dolognak, visszahőköltem a kalandtól. A 70 kilométer ugyanis minimum három órát jelentett volna a rettenetes utakon, vagyis oda-vissza hatórányi zötykölődést. További nehézséget jelentett, hogy vezető nélkül nem szabad elindulni az erdőben, én pedig hirtelen nem tudtam, kihez fordulhatnék. Leginkább azonban az riasztott el, hogy a leírásokban hosszasan ecsetelték, mennyire elkerülhetetlenek a környéken a piócák, így erősen ajánlott speciális védőöltözetben, úgynevezett piócazokniban útra kelni. Ilyesmit azonban a környéken senki sem árult. Így aztán az utolsó napokban átadtam magam a henyélésnek.

A városfal a cunamitól is megvéd

Azért Galle városát, amely szintén szerepel az UNESCO-listán, még meglátogattam. Galle egész Délkelet-Ázsiában a legpompásabb példája az európaiak által épített erődítményeknek, melyekben a dél-ázsiai tradíciók az európai építészettel ötvöződtek. A város hosszú évszázadokon keresztül a szigetország legjelentősebb kikötője volt, a krónikák szerint időszámításunk előtt már Salamon király is innen importált elefántcsontot, pávákat, fahéjat és más értékes árukat.

A jelenleg is álló erődítmény a holland gyarmati uralom alatt, a 18. században épült ki teljes nagyságában. Régi megfigyelésem, miszerint az évszázados utak és épületek általában tartósabbak a moderneknél, itt is megállta a helyét. A tömör bástyákkal erősített masszív városfalak hathatós védelmet jelentettek a 2004-es cunami ellen is. Míg Galléban az újváros szinte teljesen elpusztult, az évszázados régi falakkal övezett óváros gyakorlatilag sértetlen maradt.

Galle városfalai (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

A cunami nyomait csak az utolsó nap láttam, amikor Unawatunából a főváros felé hajtottunk. Ekkor végig a tengerparton vezetett az út, ahol még sok romos ház állt. Úgy vettem észre, a helyiek nem szívesen beszélnek a tragédiáról. Elmondták ugyan egy-két mondatban, hogyan élték meg, de legtöbben hozzátették, hogy szeretnék azt a szörnyű napot mihamarabb elfelejteni.

A fővárosi totális káoszban bizonyosodtam meg róla igazán, hogy jó ötlet volt sofőrt fogadni. Túl azon, hogy a járműpark jobbkormányos, azaz a bal oldalon közlekednek, Sri Lankán a közlekedési szabályok nyomokban sem lelhetők fel. Hirtelen egyáltalán nem tűntek idegesítőnek a budapesti sofőrtársak. A két sáv csak névlegesen kettő, minimum háromban megy a forgalom, miközben hol egy-két tehén bandukol át előttünk, hol pedig a meleg aszfalton alvó kutyákat kell kerülgetni. Az autók között gyalogosok, bicajosok és tuktukok cikáznak, mindenki folyamatosan dudál, és gyakorlatilag nincs autó horzsolás nélkül.

A követési távolság centikben mérhető, és az előzéskor se hagynak túl sok helyet két autó között. Az előzést nem akkor kezdik, amikor a mi fogalmunk szerint alkalom nyílik rá, hanem amikor úgy gondolják, eljött az ideje – akár van hely, akár nincs. A legagresszívebb előzők a buszok. Mivel nincs menetrend, versenyeznek egymással, hiszen aki előbb ér a megállóba, azé az utas. Ilyenkor a szembejövő sávban szabályosan haladó fékez egy nagyot, és számomra meglepő módon egyáltalán nem káromkodik, hanem sztoikus nyugalommal hajt tovább. Én már az első órában sík ideg lettem volna, de itt két hét alatt nem találkoztam ideges sofőrrel.

Összességében remek kis út volt, sok és változatos látnivalóval. Kezdő Ázsia-utazóknak is merem ajánlani, mert viszonylag könnyen körbejárható, biztonságos hely barátságos, vendégszerető emberekkel.