Már nem rab, de ma is a börtönben él

José, a börtöntúra idegenvezetője

José többször visszaesett, nem tudott beilleszkedni a társadalomba. Aztán megtanult angolul, elkezdett írni és színészkedni. Ő vezetett körbe korábbi börtönében a chilei Valparaísóban.

2010 elején kiutaztam Buenos Airesbe, hogy egy hónapot egy árvaházban önkénteskedjek. A terv az volt, hogy utána Valparaísóban és Peruban ugyanígy foglalom el magam, de végül inkább a szabad utazgatás mellett döntöttem. Ettől függetlenül pár napot eltöltöttem a chilei városban.

Valparaíso egy igazán bohém település, amely egy meredek hegyen fekszik, így sok helyre vagy rengeteg lépcsőzés árán, vagy pedig a felvonók segítségével lehet feljutni. A falakat szinte mindenhol graffitik fedik.

A graffiti az egész várost ellepi Forrás: Vigh Bori

Amikor megkérdeztem a hostelben az embereket, hogy mit érdemes itt csinálni, mindenki azt javasolta, látogassam meg a ma már kultúrközpontként működő régi börtönt. Valparaíso a Csendes-óceán partján fekszik, de a tűző napon csak én voltam olyan őrült, hogy ne a strandon süttessem magam. Teljesen egyedül lófráltam hát az ugyancsak graffitikkel telefirkált börtön udvarán.

Ilyen lenne a világ egy zombitámadás után

Az intézet két fallal is körbe volt véve, hogy megnehezítsék a rabok szökési kísérletét. Itt-ott már csak romok álltak, de a főépület még egyben volt. Az ablakokon bekukucskálva apokaliptikus hangulat kerített hatalmába. Olyan volt, mintha a börtönt egy zombitámadás érte volna, és azóta semmit nem mozdítottak volna el a helyéről.

A börtön egyik jelenlegi lakója már csak ez a kutya Forrás: Vigh Bori

Egyszer csak az egyik ajtó mögül valami zörgést hallottam. Kíváncsiságom nagyobb volt a félelmemnél, így megálltam megnézni, mi lehet az. A sötétből egy közel 190 centis, hatvan körüli férfi lépett ki. Atlétája lazán lógott rajta, és ellenzős sapkája hetykén állt a fején. Egy mosolyt villantva felém köszönt egy nagyot, és intett, hogy menjek oda hozzá.

Nem sokat kellett kérdeznem, magától elkezdett mesélni. Először körbemutatta a börtönt. Elmondta, hogy ez egy lazább büntetőintézetnek számított. "Itt Chilében azért nem volt akkora a káosz, mint a San Pedróban. Azt nehezebben viseltem" – utalt Bolívia legnagyobb börtönére, amely arról nevezetes, hogy La Pazban saját kis közösségként működik.

Megköszörültem a torkom, mielőtt a következő kérdést fel mertem volna tenni: Ön ült ebben a börtönben? - Persze! Itt is, meg Paraguayban, Bolíviában és Argentínában is.

A börtön főépülete Forrás: Vigh Bori

José - nevezzük így alkalmi idegenvezetőmet - elmesélte, hogy egészen fiatalon került börtönbe, 16 évesen először. Akkor még itt Chilében, de rögtön betették a felnőtt börtönbe. Pár évet lehúzott, és mire kijött, már fogalma sem volt, hogy hogyan lehet normálisan megélni. Elmondta, hogy rengeteg dolgot tanult bent a börtönben, amit kint tudott hasznosítani. Profi bűnöző lett.

A San Pedróban minden pénzbe kerül

Nem telt bele két hónap, és már megint börtönben találta magát, viszont ez már meredekebb volt, ugyanis a már említett San Pedróba került. Ebben a börtönben (és sok másikban is) a börtönőrök a kapukat őrzik, de ennél többet nem szólnak bele a bent lakók életébe. Nincs senkinek kijelölt cellája, nincs reggeli, ebéd, vacsora. Minden pénzbe kerül. Egy cella egy jobb helyen 800 dollárba is kerülhet, szóval keményen kell dolgozni, ha az ember nem akar bent éhen halni.

José, a börtöntúra idegenvezetője Forrás: Vigh Bori

Gyakorlatilag egy kis várost húztak fel odabent. A tehetősebbeknek a börtön tetején parabola antennával, internettel ellátott kis lakosztálya van, ahol a családjukkal élnek. A gyerekek onnan járnak iskolába, ha az apjuk bekerül. Mivel mindenkinek kell a pénz, mindenki kitalál valamit: valaki éttermet csinál a börtön falain belül, valaki mosodát, más meg fodrászkodik.

José először megtanult angolul, majd idegenvezető lett. Igen, a börtön falain belül. A turisták a hosteleken keresztül léptek kapcsolatba vele, majd megjelentek a körbevezetésre. "Mindig kijavítottam őket, ez nem körbevezetés, ez látogatás. De csak akkor esett le nekik, hogy rab vagyok, amikor a megbeszélt időpontban megérkeztek a bejárathoz."

José harminc éves korára már több börtönben is élt. Mindig csak pár hónapot sikerült neki szabadlábon lennie. Azt mondta, nem tudta, hogyan kell kint élni. Se rehabilitáció, se kilátás nincs ezekben az intézményekben. Harmincas évei is a falakon belül teltek el. Seftelgetett ezzel-azzal.

Még ma is a börtönben lakik Forrás: Vigh Bori

Aztán negyvenes évei elején összetalálkozott valakivel, aki színházi darabokat játszatott el a rabokkal. José elkezdett színészkedni. "A darabokból tanultam meg, milyen lehet kint az élet". Egyre jobban beleszeretett a színészetbe, és eldöntötte, amint lejár az utolsó büntetése megváltozik, és nem tér vissza. Elkezdte írni a könyvét, még bent, de azt akkor még nem adták ki. „Egyszer még visszaestem, de már több éve rendes állampolgár vagyok". Azóta darabokat ír és rendez, amit fiatalokkal játszat el, ott a kultúrközpontban. Azt reméli, sikerül megelőznie, hogy a fiatalok az ő sorsára jussanak. Mégsem tudott igazán elszakadni a börtönléttől, hiszen az exrab az exbörtönben él, továbbra is.

"Meg sem kérdeztem, ön miért ült?" - "Hát, mikor miért...fegyveres rablás, lopás, garázdaság, nemi erőszak..."

Magamra erőltettem egy kedves mosolyt, megköszöntem a beszélgetést, és a biztonság kedvéért, amilyen gyorsan csak lehetett, elhúztam a csíkot.

Valparaísóról korábbi élménybeszámolónk itt olvasható.