Az uruguayi-brazil határon fekszik egy kis település, amelynek egyik fele még Uruguayhoz, a másik fele pedig már Brazíliához tartozik. Spanyolul a Chuy, portugálul a Chui nevet viseli. A település közepén forgalmas, éttermekkel, boltokkal zsúfolt utca található, amelynek elülső oldala Uruguay, a szemközti oldala pedig már Brazília, vagyis kedvünkre sétálgathatunk egyik országból ki, a másikba be. A városban egyébként többnyire a spanyol és portugál keveredéséből létrejött portunyolt beszélik.
A város mindkét részén van egy-egy buszállomás, összesen körülbelül 500 méterre egymástól. Mivel buszos utazásom során az olcsóbbik, vagyis a lábon való határátkelést választottam, ezt az utat kellett megtennem gyalog. A városkép pontosan olyan volt, ahogy egy dél-amerikai határvárost elképzel az ember: viszonylag lepusztult utcák, épületek, sok veszélyesnek kinéző figurával.
Nincs igazi határátkelőhely a városban. Mivel a dél-amerikaiak nagy része viszonylag szabadon, a mi schengeni egyezményünkhöz hasonló megállapodás miatt útlevél-ellenőrzés nélkül utazhat, európai, vagyis vízumköteles utazóként különösen oda kellett figyelnem, hogy ne utazzak át csak úgy egyik országból a másikba.
Az uruguayi határellenőrzés körülbelül húsz percre Chuytól, tehát még bőven az országban található. Nekem kellett figyelmeztetnem a busz sofőrjét, hogy mindenképpen le kell szállnom, és úgymond ki kell csekkolnom Uruguayból, különben később problémáim lehetnek. A vámos értetlenül forgatta az útlevél feliratú dokumentumot, majd végül rájött, hogy Európából jövök. Pár kérdés után kaptam egy újabb pecsétet, amely bizonyítja, hogy elhagytam Uruguayt, és igyekezhettem vissza a buszra, amely elvitt a határváros uruguayi állomására.
Chuyból aztán átsétáltam Chuiba, vagyis Brazíliába, majd felszálltam a továbbinduló buszra, amely fél órával később megállt a brazil határellenőrzésnél. Újabb dokumentumkitöltés, újabb kérdések, újabb három hónapos turistavízumot biztosító pecsét, újabb várakozó busz. Ezúttal csak miattam, a többiek feltehetően mind dél-amerikaiak voltak.
A két ellenőrzőpont körülbelül egy órányi buszútra van egymástól. Ellenőrzés és pecsételgetés nélkül viszonylag könnyen tudna az ember mozogni, mégis muszáj végigjárni a bürokratikus utat, mert ha valamelyik országban később ellenőrzik a dokumentumokat, és kiderül, hogy nincsenek rendben a pecsétek, illetve a ki-belépést igazoló dokumentumok, akkor pár száz dolláros büntetésre és egyéb szankciókra számíthatunk.
Első brazíliai állomásom, a Santa Catarina szigetén fekvő Barra da Lagoa majdnem ezer kilométerre fekszik az uruguayi határtól. A több mint 420 négyzetkilométeres üdülősziget fővárosa Florianópolis, de számos más, kisebb-nagyobb település akad, amelyet a turisták célba vehetnek. Az én figyelmemet az alig négyezerfős Barra da Lagoa keltette fel. A kis halászfalu különleges környezetben, egy nagyobb lagúnát az Atlanti-óceánnal összekötő csatorna két oldalán fekszik.
Történetesen az én szálláshelyem a falu központjától nézve a csatorna túloldalára esett, ami azt jelentette, hogy a hostelt csak a rendelkezésre álló kis csónakok egyikével tudtam elhagyni. Teljesen hétköznapi közlekedési eszköz ez Barra da Lagoában, mindegy, hogy az ember éppen bevásárolni megy vagy az esti bulizásból tér haza. A csatorna különlegessége még, hogy attól függően, az áramlás a lagúna vagy az óceán felől érkezik-e, a víz egyszer kristálytiszta állóvízzé, majd pár órán belül ismét gyors folyammá változik.
A másik népszerű közlekedési eszköz errefelé a szörfdeszka. Még a márciusi holtszezonban is hullámlovasoktól zsongott a strand. Sokan Èszak-Brazíliából, de még az Egyesült Államokból is érkeztek Santa Catarina szigetére, hogy élvezzék a nem ritkán három-négy méteres hullámokat. Barra da Lagoában lakik jelenleg az aktuális szörfvilágbajnok is, ami a szörfözés szerelmeseinek, úgy tűnt, elegendő biztosíték a jó terepre.
Létezik egy Tamar nevezetű, államilag finanszírozott projekt Brazíliában, amelynek keretén belül a tengeri teknősök védelmével, gyógyításával és szaporításával foglalkoznak. Brazília-szerte sokfelé lehet találni ilyen centrumokat, amelyek egyébként kedvelt turistalátványosságok is. Santa Catarinán a Tamar projekt helyszíne Barra da Lagoában található.
A pár száz forintos belépőjegy megvásárlása után két lelkes gondozó vezetett körbe a medenceparkban, ahol az egészen kicsi teknősöktől kezdve a több mint száz kilósokig többféle teknősfajt is megcsodálhattam. A program lényege, hogy az állatokat minél hamarabb visszaengedjék a természetbe, legyen szó akár nemrég született teknősökről, akár idősebb, betegségen átesett állatokról.
„Mivel a tengeri teknősöknek megvan az a jó tulajdonságuk, hogy minden évben tojásrakáskor visszatérnek arra a helyre, ahol születtek, legyenek akármilyen messze is az óceánban, így közvetlenül látjuk a program hatékonyságát és a munkánk értelmét“– mesélte mosolyogva az egyik gondozó, majd a látogatók legnagyobb örömére kollégájával belefogott a napi etetésbe.
Bár később a sziget más látványosságait és nagyobb településeit is meglátogattam, Barra da Lagoa mindenképpen különleges élményként marad meg az emlékeimben, ahová egyszer még biztosan vissza fogok térni.