Jól áll Tom Cruise-nak a halál

Tom Cruise a Feledés után újra űrlényektől menti meg a világot, igaz, közben jó párszor meghal. A holnap határa remekül aknázza ki a különös alaphelyzetet, hogy könnyedén lehessen izgulni a végkifejletig.A holnap határaForrás: InterCommiddle 

Ha egy film főszereplője akárhányszor meghalhat, mert utána mindig automatikusan újra felébred ugyanannak a napnak reggelén, az nem csak a főszereplőnek, de a film készítőinek is rengeteg lehetőséget ad a kezébe. Csomó mindent ki lehet próbálni anélkül, hogy annak következménye kellene, hogy legyen - például nem kell az idő múlásával törődni; bármilyen veszélyes szituációba lehet terelni a főszereplőt még akkor is, ha amúgy nem rendelkezik emberfeletti képességekkel; sőt nem is kell mindig mindent túlélnie. És A holnap határá-t pont az teszi kifejezetten izgalmassá, hogy Doug Liman rendező és a forgatókönyvírók (köztük a Közönséges bűnözők-kel Oscart nyert Christopher McQuarrie) mindezt pontosan felismerik, és maximálisan ki is használják.

Tom Cruise A holnap határa című filmben Forrás: InterCom

A történet szerint a Földet űrlények szállják meg, és miközben a hadsereg beszari marketingeséből közlegénnyé visszaminősített katona, Cage (Tom Cruise) megöli az egyik példányt, a betolakodókhoz hasonlóan ő maga is képes lesz arra, hogy irányítsa az időt. Azaz minden alkalommal, ha meghal, újraindul ugyanaz a nap. Így aztán Cage-nek bőven van ideje egyrészt remek harcossá képeznie magát, másrészt kiderítenie, hogy pontosan hogyan is kell legyőzni az ellenséget.

És ez az alapötlet még akkor is megteremti egy, az átlagosnál nagyságrendekkel jobb akció-sci-fi lehetőségét, ha amúgy minden pontja egészen szemérmetlenül van összelopkodva a filmes paletta legváltozatosabb pontjairól, az Idétlen időkig-től kezdve a Csillagközi invázió-n és a Mátrix-on át Tom Cruise előző inváziós filmjéig, a Feledés-ig, vagy az enyhén szólva is feledhető Next-ig Nicolas Cage-dzsel.

Tom Cruise és Emily Blunt A holnap határa című filmben Forrás: InterCom

Nem is csak azért, mert eleve izgalmas nézni a "végzetes" hibákból és azok kijavításából táplálkozó építkezést, azaz a tökéletes haditerv kidolgozásának lépéseit. De azért is, mert az alapötlet révén A holnap határa megengedheti magának, hogy ne a megszokott akciófilm-dramaturgiát kövesse, és úgy menjen szembe a szabályrendszerrel, hogy még ki is röhögje azt. Így például visszakerül az az izgalomfaktor a gépezetbe, amelyik eredendően hiányzik minden, egy főhős hőstetteire épülő filmből: a hibázás lehetőségéé - hiszen itt megengedhető a főszereplő halála, ráadásul többször is.

És az alkotók ezen szívesen poénkodnak is egy sort, és jól teszik: azok a film legszórakoztatóbb jelenetei, amelyek vagy Cruise karakterének bénázását mutatják be ironikusan ("Ezt meg minek csinálta?" - álmélkodik az őrmester, miután a közlegénynek nem sikerült átbújnia egy mozgó autó kerekei alatt), vagy rájátszanak a halál megszokottságának abszurditására (Cruise nyafog, hogy ne lőjék már megint fejbe, mert akkor kezdheti elölről az egészet). Ilyen szempontból A holnap határa olyan, mint Christopher McQuarrie forgatókönyvíró és Tom Cruise előző közös filmje, a Jack Reacher meg a Feledés összegyúrva: utóbbiból az űrlények működési elvét hasznosítják újra, míg előbbi szintén folyamatosan és szándékosan ment szembe a sablondramaturgia követelményeivel.

Brendan Gleeson A holnap határa című filmben Forrás: InterCom

Amúgy is olyan, mintha az alkotóknak kifejezett célja lett volna szembehelyezkedni az elvárásokkal, akár az olyan apróságokban is, mint hogy itt végre nem Amerikában, hanem Európában van a támadások központja (bár a kidőlt Eiffel-tornyot lassan már több filmben mutatják meg, mint ahányban az épet). Vagy az olyan komolyabb, karakterépítési ügyekben is, mint hogy ez az alapfelállás lehetővé teszi, hogy Tom Cruise világmegmentő figurája is esendővé válhasson. Ugyanis ezúttal nem a kisember válik pusztán a rátermettsége miatt hatalmas hőssé, hanem a szerencsétlen, a csatatéren öt perc alatt kudarcot valló, még a fegyverének működéséhez sem értő lúzer kezd neki a végeérhetetlen kiképzésnek, hogy ezernyi szánalmas próbálkozás után fokozatosan - és ezáltal hihetően - váljon éretté a feladatához.

Liman többször is próbálja érzékeltetni az "élsz - meghalsz - újra élsz" módszer lélektani hatásait. Hogy milyen unalmas minden nap végigcsinálni ugyanazt a rutint, hogy aztán az ember újra belekezdhessen abba, amibe korábban is százszor. Hogy milyen groteszk úgy választani a halált, mint a reset gombot a régi számítógépen. Vagy hogy milyen felfoghatatlanul durva lehet valakit az ismétlődés miatt százszor és százszor újra meghalni látni. Ha nem is lehet azt mondani, hogy erről szólna a film, azért a vájtfülűek számára mindez kihallható belőle. Ugyanakkor kifejtve éppenséggel egyik gondolat sincsen túlzottan: vagy egy-egy szó nélkül hagyott félmondat utal rájuk, vagy Tom Cruise nonverbális gesztusai. Mert Cruise többedszer bizonyítja, hogy igenis jó színész, aki szimpla arcjátékával egész történeteket képes elmesélni fél másodpercben.

Tom Cruise A holnap határa című filmben Forrás: InterCom

Ilyen igényes kivitelezés mellett ugyanakkor zavaró, hogy A holnap határa mégsem tud több lenni, mint egy, az átlagból kimagasló nyári popcornmozi. Pedig a lehetőség adott hozzá: ha például bárki is foglalkozna azzal, hogy tisztességesen kifejtsék az időhurok működését, az ötlet mögötti filozófiát: azon túl, hogy Cage mindig újra ugyanott ébred fel, mit jelent egy nap újraindulása? Milyen síkon léteznek vagy nem léteznek a többiek, és mi lesz velük, miután Cage meghalt? Mert a film annyira sem konzekvens, hogy soha ne mutasson egy kockát sem a katona halála után, ha pedig tehát tovább folynak az események a holtteste mellett is, úgy végeredményben érthetetlen az egész teória. És ha az ember igazán el akar merülni a film vélt vagy valós mélységeiben, arra is rájön, hogy az egész konfliktus egy logikai bukfencen alapul. Az űrlények ugyanis a sztori szerint elpusztíthatatlanok, mert nem csak az idő folyására képesek hatni, de előre is látják, mire készülnek az emberek. Márpedig akkor tényleg elpusztíthatatlanoknak kellene lenniük - csak akkor még el sem kezdődne a film, máris véget kéne érnie.

Liman és a forgatókönyvírók igazán abban jók, ahogy kijátsszák a megszokott akció sci-fi dramaturgiát, a romantikus szállal már kevésbé boldogulnak. Cage-nek egy nő segít a missziójában, akit minden nap felkeres, miután "feltámadva" felébred, hogy minden nap újra elmagyarázza a nőnek, ki ő, és eddig mit értek el együtt, ha arra a nő nem is emlékezhet. Rita Vrataski (Emily Blunt) karaktere valóban erős női szerep, mégis bokájánál fogva előráncigáltnak tűnik a bimbózó románc. Már csak azért is, mert az alkotók láthatóan nem tudtak mit kezdeni azzal a másik logikai bukfenccel, hogy míg Cage napról napra jobban megkedveli a nőt, addig a nő számára minden áldott reggel vadidegenként tűnik fel a katona - a legutolsó jelenet egy lezáratlan utalás erre, de nagyjából ennyi. Máskor pedig akad egy-két giccses jelenet - mint amikor Rita egyik haláltusája alatt romantikus gesztusként elárulja Cage-nek a harmadik nevét -, de ezekkel végül nem kezdenek semmit, így aztán a végül kötelezően elcsattanó csók is megalapozatlan.

Tom Cruise és Emily Blunt A holnap határa című filmben Forrás: InterCom

A holnap határa rengeteg dologban szembemegy mindazzal, ami miatt a legtöbb nyári szuperprodukció unalomba vagy jobb esetben is rutinba fullad, de mindent a legapróbb részletig sziruposan szépre varázsoló finálé pont annyira komolyan vehetetlen, mintha Miki egér adta volna ki a parancsot a leforgatására. És az ilyen jelenetek miatt mégsem lesz az idei blockbusterek közül messze kiemelkedő mérföldkő. Csak egy nagyon jól kivitelezett, izgalmas és sok részletében rendkívüli munkadarab.