Hamarosan nyílik az ajtó, újabb és újabb gyerekek érkeznek, akik csillogó szemmel és tátott szájjal hallgatják a magyar Mikulást. Márpedig akármilyen keserűek is a Mikulás felnőtteknek mondott szavai, a gyerekeknek nem lehet csalódást okozni.
Nagykarácsonyban vagyunk, Fejér megye déli csücskében, pár lépésre Tolnától, kevesebb, mint 100 kilométerre Budapesttől. Ez az egyetlen magyar település, amelynek nevében szerepel a karácsony szó. Sokan nem is hinnék, micsoda lehetőség rejlik, azaz rejlene ebben, ha képesek lennénk kiaknázni. Csak hát a nagy magyar vidéki valóság általában nem a lehetőségek kiaknázásáról szól.
Tibenszky Monika Lisát hívom telefonon, miközben az egyik lábamról a másikra állok Nagykarácsony közepén. Mellettem kicsiny mozdony, a Thomas gőzös húzta miniatűr vasút pöfög körbe-körbe, miközben az egyik lelkes szervező egy megafonnal kiáltja világgá, hogy hamarosan befut a vonat.
Az eső szakad, nagy a sár, de a lelkesedés töretlen. Borzalmas az idő egy nappal Miklós neve napja után. A szürke fellegek szinte a földig lógnak, az eső vigasztalanul szemetel, a hideg nedvesség arcul csapja az embert. Ez az, amikor a kutyát is a szobában tartanánk.
A főszervező, egész Mikulásfalva szíve-lelke és motorja, Tibenszky Monika Lisa vidám nevetéssel érkezik. Egy pillanat alatt elmúlik a rossz hangulatom, miközben a hihetetlenül lelkes fiatalasszonnyal elindulunk a játszóház felé. Odabent nagy a vendégsereg és tetőfokán a hangulat.
Készülnek a gyermekrajzok, az angyalok, van, aki csak sakkozik, mások mesét olvasnak. Egy világon kívüli világ ez, amire az év minden napjában szüksége lenne valamennyi gyermeknek. Nagykarácsonyban – ha csak öt héten keresztül – de megkaphatja mindezt, aki idelátogat.
Persze a helyzet cseppet sem könnyű. Nagykarácsonyban az infrastruktúra szinte teljesen hiányzik ahhoz, hogy ez a falu mondjuk a finnországi Rovaniemi kistestvére legyen. Bár a településnek két vasúti megállóhelye is van, egyik sem alkalmas nagyobb tömegek fogadására. Arról nem is beszélve, hogy Budapestről vonattal (vagy autóbusszal) eljutni Nagykarácsonyba felér egy kalandtúrával.
Bár a távolság nem nagy, mégis négy óráig (!) is eltarthat az út, és ebben semmi vicc nincsen. A budapesti Déli pályaudvarról 8:55-kor induló személyvonat 9:55-kor érkezik Pusztaszabolcsra. Onnan 10:02-kor indul egy másik személy, amely 10:35-kor fut be Rétszilasra. Itt majdnem két órás tétlenséget követően 12:22-kor startol egy harmadik személyvonat, amely 12:38-kor teszi le Nagykarácsonyban azt az utast, aki e megpróbáltatások ellenére a vonatot választja. (A busz sem sokkal jobb, mert Dunaújvárosban, vagy Dunaföldváron kell átszállni és a menetrend itt sem utas barát.)
Pedig lelki szemeim előtt máris megjelent egy-egy különvonat vagy busz, amely az ország minden részéről idehozza a kicsiket és szüleiket. A zenélő manók már a vonaton műsorral szórakoztathatnák a gyermekeket, de hamar visszacsöppenek a nagy valóságba, miután kis híján elcsúszom a sárban.
Pedig ez a rendezvény jövőre lesz húsz esztendős, így akár valami nagy durranás is történhetne Nagykarácsonyban. A település legnagyobb attrakciója a Mikulás Fesztivál, amelyet őszinte kedvességgel valósítanak meg, s jól is van ez. A rendezvényre minden pillanatban felügyelő Tibenszky Monika Lisa még azt is megsúgja, hogy valójában ki a Mikulás, de azonnal a lelkemre köti, hogy ezt az információt meg kell tartanom magamnak. Így teszek, s miközben a Mikulás háza felé haladunk, megtudok még pár dolgot Mikulásfalváról.
Az például kifejezetten elismerésre méltó dolog, hogy öt hét alatt tizenötezer gyerek fordul meg erre. Kalaplengetést érdemel Bori Mami. Az idős asszony a rendezvény kezdete óta, azaz tizennyolc éve tartja szóval, akarom mondani, mesével a gyereket. Talán a legfontosabb feladat az övé. Neki akkor kell szerepelnie, mikor a kicsik már a legizgatottabbak.
Ott állnak a Mikulás előszobájában, még nem mehetnek be, mert előbb meg kell hallgassák Bori Mami meséjét. Elnézve a bűbájos idős hölgyet, az jut eszembe, hogy őt ez tarthatja életben. S nem is tévedek, neki ez az 5 hét valóban a lételeme. Nem is tudna e nélkül élni.
A Mikulásház a nagykarácsonyi mesefalu központi helyszíne. Szépen rendben tartott piros kockaház, amelynek lakója, a nagy szakállú saját szobájában fogadja a gyerekeket. Négy gyermek és három szülő társaságában én is besurranok. Becsukódik mögöttem az ajtó, a kicsik megilletődötten állnak a hatalmas és tényleg nagy szakállú Mikulás előtt, aki azonnal ajándékcsomagokkal oldja a feszültséget.
A gyerekek pillanatok alatt megnyugszanak, és kezdetét veszi a beszélgetés, amely többnyire abból áll, hogy a Mikulás beszél, a kisfiúk és kislányok pedig hallgatnak. Egy-egy „menet” 10-12 percig tart, sietni kell, mert a következő gyermekhad már türelmetlenül várja odakint a bebocsátást.
Most azonban megakad a menet, mert amikor kettesben maradok a Mikulással, olyan diskurzust folytatunk, amely után kicsit szomorúan távozom. A bevezetőben már említettem azt a közel nyolcvanezer levelet, amelyet a Mikulás szobájában az egyik szekrényben őriznek. „Egy-egy borítékban olyan élettörténetek lapulnak, amelyeket mi el sem tudunk képzelni” – mondja a szakállas ember.
„Képzelje el, hogy az a gyermek, aki 1996-ban mondjuk 6 éves volt, mára 24 éves felnőtt lett, a szülei pedig – akik ezeket a leveleket írták – lassan nyugdíjasok. Vajon mi történt velük? Élnek-e még? Hogyan alakult a sorsuk?” – teszi fel szinte csak önmagának a kérdést a magyar Mikulás. Válasz nincs. Én csak bólogatok, s közben arra gondolok, tényleg el kellene olvasni a leveleket. De hát nyolcvanezret? Ha mindegyikre csak öt percet szánnánk, az 400 ezer perc lenne. Az 6666 óra, ami 277 nap.
Ha januárban kezdenénk, szeptemberre végeznénk is vele. És persze öt perc persze semmire sem lenne elég. Ehhez nagyobb odafigyelés, türelem és elhivatottság kellene, amelyek hiánycikkek a mai világban. Nem csoda, hogy a Mikulás kevés perspektívát lát a levelek rendszerezésében. Ő a személyes találkozás 15 percében igyekszik megadni az odafigyelést minden látogatónak, láthatóan sikerrel.
Kicsit rosszkedvűen lépek ki a házból, és haladok el a Jóság kútja mellett. Ide súghatják bele az apróságok minden csínytevésüket, hogy mindezeket otthagyva igazán jó gyerekként léphessenek a Mikulás elé. Egy falnak álcázott ajtón belépve a Mesekuckóban olyan kis mozit látok, ahol gyermekkorom kedvenc diafilmjei elevenednek meg.
Egy lépéssel odébb, a fűtött sátorban egy gyerekzenekar köti le a lurkókat, az egyik sarokban pedig középkorú asszony saját szörpjeit árulja. Vele hosszabban is elbeszélgetek, miközben saját kezűleg készített szörpjeit kóstolgatom. A fahéjas ringlónak egyszerűen nem lehet ellenállni. Már az első pillanatban tudom, hogy ebből venni kell egy üveggel. Az üzlet megköttetett, miközben az asszony arról beszél, hogy a Pápa melletti Nagygyimótról érkezett ide. Hogy miként jut haza, azt még nem tudja, mert a kocsija elromlott.
„Csak lelkesedésből ezt a rendezvényt sem lehetne fenntartani.” –ezt már a főszervező, Tibenszky Monika Lisa mondja. „Vannak támogatóink, belépőt is szedünk, de összességében az a közel negyven kollégám, aki ebben az időszakban éjjel-nappal velünk van, tudja garantálni, hogy a gyerekeknek az itt töltött pár óra tényleg felejthetetlen legyen. Nekünk ugyanis ez a legfontosabb. Hiszem, hogy évről évre szebb és jobb szolgáltatásokkal válthatjuk valóra a mesét gyerekek és felnőttek számára egyaránt itt, Mikulásfalván.”
Lassan sötétedik, búcsúzom Nagykarácsonytól, ahol legutóbb 1995-ben jártam. Akkor még a helyi postahivatalban történő levélbélyegzés volt a nagy szenzáció. 19 évvel később Mikulásfalva rendezvényeibe belecsöppenve, s ott pár órát eltöltve csupa boldog és mosolygós gyermekkel találkoztam. A mai világban ez utóbbi tény sem lebecsülendő dolog.
Rovaniemi, a professzionalista nagy testvér