Nincs már olyan, hogy angol meg olasz foci
Menthetetlenül globalizálódik az elitfutball: a nemzeti karakterek egyre inkább kivesznek a játékból, és nem véletlenül. Ez a sport az eredményességet tekintve a nyugat-európaiak játéka, mindenki tőlük tanul, őket majmolja, rájuk akar hasonlítani a győzelem érdekében.
A magyar válogatottal és számos európai topcsapattal is dolgozó Instat Football nemrég a Nagyhalász–Ibrány (1-5) Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei I. osztályú mérkőzést elemezte, az eredmény most is megnézhető az MLSZ honlapján.
Adódik a kérdés:
Statisztikailag miben különbözik a megye I, mondjuk, a Premier League-től?
Leginkább három dologban:
- Sokkal jobban érvényesülnek az egyéni képességek, és a játékosoknak nagy terület áll rendelkezésükre, ezért kiugróan magas a cselek száma.
- A technikai képzettség és a játékszervezés hagy némi kívánnivalót maga után, ezért rengeteg a szabad labda és a labdavesztés.
- Sokkal lassúbb a játék, így jóval kevesebb a támadás és a párharc, emiatt érezzük "lötyögésnek" a megyefocit.
Még a magyar NB I is jól elhelyezhető ebben a sémában. Az alábbi ábra, egy-egy önkényesen kiválasztott meccs segítségével, jól illusztrálja mindezt.
Ugyanakkor sokban nagyon is hasonlít egymásra a három liga. Látszik, hogy nagyjából ugyanannyi a kapura lövés, a bedobás, a tiszta játékidő, a rögzített játékhelyzetek száma, sőt, ami a legmeglepőbb, még a passzpontosság is.
A számok tehát jól szemléltetik, hogy miben van eltérés a topliga és a megyei foci között. De mi van, ha csak a topligákat vizsgáljuk? Vajon megjelenik a statisztikákban az a különbség, amit a Serie A és a Premier League vagy a Bundesliga és a Primera División között látnak a szurkolók?
Egyik liga nem érti a másikat
Amikor 2011-ben Frank Arnesen, a Chelsea korábbi technikai igazgatója a Hamburger SV-hez szerződve magával hozta Lee Congertont és Steven Houstont, a Chelsea egykori játékosmegfigyelőit, azzal vádolták őket, hogy nem értik a Bundesligát.
Houston és Congerton kinevezése valóban érdekes húzás volt.
Houston, aki korábban biztosítási elemző volt, a sporttal pedig az NBA-ben szereplő Houston Rockets csapatánál ismerkedett meg, a futball egyik első "technikai típusú" megfigyelője volt, aki adatok segítségével értékelte az ellenfelet, a potenciális új játékosokat és a saját focistáit.
Új módszer a dinoszaurusznak
Érkezésükkor azt mondták, hogy új analitikus módszert akarnak meghonosítani Európa egyik legrégebbi intézményében, egy veretes klubnál, amely Németország dinoszauruszai közé tartozik. (A Hamburg a Bundesliga egyetlen klubja, amely az eddigi összes szezonban az élvonalban szerepelt.)
A 2011–2012-es idény nem volt könnyű számukra. A pályán nem ment a csapatnak, és a Chelsea-től szerződtetett szakértőket azzal vádolták, hogy
oda nem illő koncepciókat akarnak ráerőltetni a bajnokságra.
A németek szerint Németország másmilyen, mint ahogyan az angolok is különlegesnek tartják a Premier League-et, és a spanyolok meg az olaszok is meg vannak győződve arról, hogy sehol sem játsszák úgy a futballt, mint náluk.
Bizonyos szempontból talán így is van. Változik a stílus, a játékvezető sem ugyanolyan szigorú. Az igazán lényeges dolgokban azonban egyáltalán nem különböznek egymástól a topligák.
A foci ugyanis a legmagasabb szinten már teljesen uniformizálódott.
Nem számít, melyik országban rendezik a mérkőzést, vagy hogy a játékosok honnan származnak: a játék legfontosabb elemei – a gólszerzés, illetve ennek megakadályozása – mindenütt egyformák. A különbségek alacsonyabb szinteken felerősödnek, a játék csúcsán azonban minden nagyon hasonló.
A kultúra változik, a statisztika nem
"A topligákban a mérkőzésenkénti gólátlag kevéssel három alatt marad, és viszonylag kicsik az eltérések. Az adatok rendkívül kiegyensúlyozottak – főként annak fényében, hogy évtizedes távlatban beszélünk különböző országokról és bajnokságokról –, és nehéz bármilyen trendet felfedezni bennük. Gyakorlatilag a négy legszínvonalasabb európai fociliga nézői átlagosan 2,5-nél több, 3-nál kevesebb gólt láthattak mérkőzésenként az elmúlt egy évtizedben, függetlenül attól, melyik stadionba látogattak ki" – írja a magyarul is megjelent, futballstatisztikai érdekességeken alapuló Számháború.
Pedig nem erre tanítottak bennünket: Olaszországban védekezőbb focit játszanak, Spanyolországban elegánsabbat, a Premier League-ben hangsúlyosabb a fizikum, a meccsek pedig a Bundesligában a legizgalmasabbak. A focikultúra országról országra változik.
A világ elitligáiban ugyanazt a játékot játsszák
És ha azt vizsgáljuk, hogy milyen körülmények között születnek a gólok? "Mondd meg, hogyan játszol, és megmondom, ki vagy" – írta Eduardo Galeano, dél-amerikai egyik legkiemelkedőbb szakírója. Angliában, ugye, a gólok többsége szélről jövő beadások után születik, Spanyolországban hosszan tartó passzolgatás után, Olaszországban pedig gyors ellentámadásokból.
A helyzet azonban az, hogy a játék objektív mutatói – például a passzok és a lövések száma – rendkívül hasonlóak ezekben a ligákban. Az Opta szerint a 2010–2011-es szezonban Európa négy topligájában átlagosan 425 (Bundesliga) és 449 (Serie A) közötti sikeres passzt hajtott végre egy csapat. Olaszországban ezek közül csak 54 passz volt hosszú, míg Németországban 59. Rövid passzokból szintén ez a két ország produkálta a szélső értékeket: Németország meccsenként 332-t, Olaszország 356-ot.
Ezek a különbségek nyilvánvalóan elhanyagolhatók.
A világ elitligáiban tehát ugyanazt a játékot játsszák. Ha nem lennének a mezek, meg sem lehetne különböztetni egymástól a klubokat.
Mindez más kulcsfontosságú területeken is megfigyelhető. A csapatok nagyjából ugyanannyiszor lőnek kapura (14), és nagyjából ugyanannyiszor találják el a kaput (4,7), közel azonos számú szögletet végeznek el (5), és durván ugyanannyi büntető is van mérkőzésenként (0,14). A szabadrúgások, beadások és fejesgólok számát vizsgálva is nagyjából ugyanezt látjuk.
Csak a látszat
Tehát hiába igaz, hogy a játékvezetők Spanyolországban gyakrabban sípolnak, és sűrűbben veszik elő a lapokat a zsebükből; hogy Angliában a játék sokkal gyorsabb, mint Olaszországban – ezek a különbségek a gyakorlatban sokkal kisebb jelentőséggel bírnak, mint gondolnánk. Éves szinten gyakorlatilag kimutathatatlanok.
De miért uniformizálódott a futball?
A válasz egyszerű: azért, mert mindenki nyerni akar, azt pedig, hogy hogyan lehet nyerni, a nyugat-európai futballkultúrák tudják, emiatt őket másolja mindenki.
A futball titkát Nyugat-Európában fedezték fel.
Még pontosabban abban az öt-hat országban, amely 1957-ben megalapította az Európai Gazdasági Közösséget, az Európai Unió elődjét (nem számítva a futball szempontjából is törpeállamnak minősülő Luxemburgot). Németország, Franciaország, Olaszország, Hollandia és Belgium természetesen messze nem ugyanabban a stílusban futballozik. De mindannyiuknak tevékeny részük volt a nyugat-európai futball elvei kialakításában.
Néhány eredmény az 1968–2006 közötti időszakból:
• A magot alkotó öt ország 12 Európa- és világbajnokságot nyert.
• Európa földrajzi perifériája – Nagy-Britannia, az Ibériai-félsziget, a Balkán, a volt Szovjetunió, Skandinávia és a Baltikum – összességében egyetlen Európa-bajnoki címet tudott szerezni: Görögország 2004-ben, de akkor is egy német edző ült a kispadon.
• Két trófea akadt, amit nem a periféria vitt el, és nem is a mag: Dánia és Csehszlovákia nyert egy-egy Eb-t. Tegyük hozzá, Dánia földrajzilag és gazdaságilag is közel van a maghoz, tehát az egyetlen igazi kivétel Csehszlovákia, amely egyben az egyetlen kelet-európai ország, amelyik nyerni tudott valamit.
"Az EU magjától gazdaságilag vagy területileg elszeparálódott vagy leszakadó országok általában a labdarúgásban is alulteljesítenek. Portugáliától Németországig haladva minden legalább kétmillió lakosú ország kvalifikálta magát a 2014-es világbajnokságra, hozzájuk csatlakozott az Olaszországtól nem messze eső Horvátország és Bosznia.
A periféria megint pórul járt: a skótok, az írek, a skandinávok, Wales, Törökország és Kelet-Európa tv-n nézte az eseményt.
A magtól földrajzilag vagy gazdaságilag távol eső országok a legtöbb esetben nemcsak ezen tényezők miatt vannak hátrányban, hanem azért is, mert indokolatlanul erőltetik a saját stílusukat: távlatokban nézve a görögök túl sokat cseleztek, a skandinávok folyton ívelgettek, a britek meg ész nélkül nyomták a kick-and-rush-t" – fogalmaz az angol szakíró, Simon Kuper Soccernomics című könyve, amelyet a sportközgazdász Stefan Szymanskival közösen írt.
Nyugat-Európa labdarúgás feletti uralma a 2006-os világbajnokságon tetőzött.
A régiónak mindössze 400 millió lakosa van, ez a világ össznépességének 6 százaléka, mégis mindössze egyetlen alkalommal fordult elő a torna során, hogy egy nyugat-európai válogatott kikapott egy nem nyugat-európai ellenféltől. Ez a meccs pedig nem volt más, mint az emberi civilizáció történetének legunalmasabb 120 perce, amelynek végén Ukrajna tizenegyesekkel kiejtette Svájcot.
A világbajnokságokon is tarol a Nyugat
2006-ban még Brazília sem kelhetett versenyre Nyugat-Európával. Argentína is folytatta azt az 1986-os döntő óta tartó rossz sorozatát, hogy rendes játékidőben Nyugat-Európa egyetlen csapatát sem képes legyőzni a világbajnokságokon.
2010-ben is nyugat-európai válogatott állt a dobogó mindhárom fokán (Spanyolország, Hollandia, Németország), 2014-ben pedig hiába rendezték Dél-Amerikában a vb-t, akkor is csak egy dobogósuk akadt (Németország, Argentína, Hollandia).