Ilyen lenne a jégbe fagyott Indonézia

A szigetek által szétszabdalt, jéggé fagyott karéliai tóvidék

Bár Finnország egyes részeit már úgy ismerem, mint a tenyeremet, az ország keleti fele eddig teljesen kimaradt az utazásaimból. Éppen ezért választottam kiindulópontként a Helsinkitől csaknem négyszáz kilométerre fekvő Kuopiót, a régió legfontosabb városát. A finn kelet felfedezése olyan élményzuhatagként ért, amellyel csak a nyakamba zúduló hó vetekedhetett volna. Ám az utóbbi – vagyis a hó – ezúttal teljesen hiányzott a finnországi kirándulásból. Évváltás Finnországban, második rész.

A finn fővárosból röpke négy óra alatt vitt el a vonat Kuopióba. A tömött vasúti kocsikból ítélve egyértelmű sikert aratott a finn vasúttársaság téli jegyvásárlási akciója. Az amúgy csaknem 80 eurós (25 ezer forintos) egyirányú vonatjegy árát egy merész húzással 25 eurósra (azaz 7900 forintosra) csökkentették, és ez már elég volt a népnek, hogy megtöltse a szerelvényeket.

A körülöttem ülők hozzám hasonlóan mind-mind a kedvezményes tikettet szorongatták. De

a téli iskolai szünetben amúgy is egész Finnország útra kel.

Ezt különösen a szállodai reggeliknél tapasztaltam, ahol leginkább finn szavak ütötték meg a fülemet, némi orosszal keveredve. Az ebédlőkben rengeteg volt a gyerek, a családok láthatóan kihasználták az ország kiváló természeti adottságait, na meg azt, hogy karácsony és újév között voltunk.

Az év első napján Karélia fölött

Kuopióból két előre megtervezett csillagtúrára indultam el. Az egyik célpontja a város felett magasodó hegyen lévő Puijo-torony, a másiké pedig Savonlinna volt. Mindkét kirándulás nagyszerű élményekkel ajándékozott meg.

A Puijo-torony, amire még a sah is szemet vetett Forrás: Lantos Gábor

A Puijo-torony például január elsején is kinyitott. Azért választottam ezt a szokatlan időpontot, mert abban bíztam, hogy a petárdadurrogtatós szilveszteri éjszakát követően kevesen mennek fel a hegyre. Tippem bevált, mert

a torony tetején alig volt néhány látogató.

Fellapoztam a vendégkönyvet, és találtam egy-két magyar bejegyzést. A legutóbbi 2015 karácsonya előtt készült, és arról szólt, hogy honfitársaim megtekintették a gomolygó ködöt. Nekik tehát nem volt szerencséjük, én viszont háborítatlanul élvezhettem a kilátást, hiszen egyetlen felhő sem volt az égen.

Az előttem itt járó magyarok csak a ködöt élvezhették Forrás: Lantos Gábor

A téli időszak miatt a külső teraszt ugyan lezárták, de egy szinttel lejjebb, a büfé ablakain keresztül is megkapó látványt nyújtott az érintetlen karéliai táj. A szigetekkel szabdalt tóvidék egészen különleges. Mintha Indonézia érintetlen vidéke jégbe fagyott volna. Ha ránéznek erre a képre, talán megértik, miért ez jutott eszembe róla.

A szigetek által szétszabdalt, jéggé fagyott karéliai tóvidék Forrás: Lantos Gábor

A perzsa sah is megvette volna a tornyot

Sok mindent gondoltam volna, de azt semmiképpen, hogy a perzsa sah is szemet vetett a toronyra. Nem magának szánta, hanem a feleségének, de a finnek nem estek hanyatt a minden bizonnyal szédítő összeg hallatán, hanem közölték, hogy

a torony nem eladó.

Szerencsére, hiszen így a hat eurós (1900 forintos) belépőjegy megfizetése után bárki felliftezhet a lassan körbeforgó étterembe vagy az egy szinttel feljebb lévő büfébe.

A 75 méter magas tornyot 1963-ban nyitották meg.

Akkoriban óriási szenzációnak számított a forgó étterem,

mert ilyet korábban az északi országokban nem lehetett látni. Különben a hegy tetején először 1856-ban épült torony. Ezt követte az 1906-os második kiadás, majd az 1963-as Puijo, amely máig az ország büszkesége.

Torony árnyéka a karéliai erdőkön Forrás: Lantos Gábor

A finneknek meg se kottyan egy kiadós séta

A torony annyira közel van a városhoz, hogy a főtérről kényelmes tempóban negyven perc alatt fel lehet sétálni a bejáratig. Jellemző a finnekre, hogy tömegközlekedéssel alig lehet ezt az utat megtenni. Hétköznaponként mindössze két buszjárat viszi fel ide az utasokat. Többre nincs is szükség, mert az itt élő emberek nagy többségének meg sem kottyan a kiadós, tüdőtisztító séta.

Az csak természetes, hogy a gyalogosok nem az úton, hanem az erdei sétányon mennek, és mikor felérnek, a torony mellett egyből szemük elé tárul a kuopiói síugrósánc fenséges látványa. Tényleg csak a nagy hó hiányzott, de

a mínusz 10 fokos hidegben egészségügyi kezelésnek hatott a szabad levegőn töltött idő.

Magam például az itthoni szottyogós-nedves enyhe télből érkeztem a finnekhez, és pár nap alatt teljesen elmúlt az odacipelt náthám.

Azt persze nem állítom, hogy a délután egyre erősebben feltámadó szélben és a folyamatosan csökkenő hőmérsékletben túlságosan hosszú időt lehetett kint tölteni, de arra még jutott idő, hogy Kuopio meseszép templomát, illetve a városszéli, nyírfákkal körbeölelt kis tó közepébe benyúló földnyelvet megcsodálhassam.

A kuopiói templom ragyogó napsütésben Forrás: Lantos Gábor

Mire délután három óra lett, és a nap lebukott a látóhatár mögött, már csak arra vágytam, hogy visszaérjek a szállodába, és beülhessek a szaunába. Mondanom sem kell, ezen az estén nem kellett hosszan altatni.

A buszvezető eljött velem a bankba

Január második napjára ennél nagyobb lélegzetű kirándulást terveztem, mert szerettem volna eljutni Finnország egyetlen épen megmaradt középkori várába, Savonlinnába.

Északi rokonainknál az utazás tervezése egyszerű is meg nem is.

Azt már előre tudtam, hogy Kuopióból autóbusszal kell utaznom, mert az lényegesen rövidebb idő alatt visz el a várostól 168 kilométerre fekvő kelet-finn városba.

Oda és vissza is egyszeri átszállással mentem, az egész utat könnyedén megtervezhettem az interneten. Eddig minden egyszerűen és nagyszerűen alakult. Az első buszon (Kuopio-Varkaus) csak kártyával lehetett fizetni, a másodikon azonban, amely Savonlinnába vitt, csak készpénzzel. Az viszont nem volt nálam, legalábbis nem annyi, amennyibe a jegy került.

Ha nincs a rendes buszvezető, ez a fénykép sem készül el Forrás: Lantos Gábor

A buszvezetőnek szeme sem rebbent. Szálljak fel, mondta, lesz majd egy megálló, ahol van egy bank, ott ki tudom venni a pénzt. A szóban forgó megállónál a sofőr leszállt velem, elvezetett a bankhoz, megmutatta, hogy nyílik az ajtó és a chipes kártyát melyik lyukba dugjam. (Mert az sem mindegy, hova teszed a chipest, illetve a nem chipest.)

A sikeres pénzfelvétel után visszaszálltunk a buszra, a vezető kinyomtatta a jegyet, és folytattuk az utazást.

Ezúton is köszönöm neki a segítséget, nélküle ez az írás nem készülhetett volna el.

A finn néni nem engedte el a kezem

Savonlinnában ragyogó napsütésben és mínusz 13 fokos hidegben meneteltem a vár felé. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a tájékoztató táblák özöne mutatta az irányt, de szerencsémre

egy idős finn asszony összeszedte minden angol tudását, plusz kézen fogott, és a vár felé fordított.

Egészen addig nem engedte el a kezem, míg világossá nem vált számomra a menetirány.

Hogy is próbáljam meg leírni, milyen érzés volt a csillogó, félig befagyott tó közepén álló várat megpillantani a csontig hatoló hidegben és szűrt napsütésben? Talán a képek segítenek megérteni, miért is jó januárban Finnországba utazni. Tudom, lehetett volna köd is, és akkor lőttek volna az egésznek, de inkább én lőttem rengeteg fényképet az építmény körül.

Nekem ez a kedvenc fotóm a savonlinniai várról Forrás: Lantos Gábor

Vár állott, és most is áll

Olavinlinna várának egyik különlegessége, hogy vízre épült. A másik az, hogy bár falai 1475-ben (a mi derék Hunyadi Mátyásunk uralkodásának fénykorában) emelkedtek, még mindig büszkén és érintetlenül állnak. A vár feladata volt visszaverni a keletről jövő oroszok támadásait, és így biztosítani, hogy a tartomány a svédek fennhatósága alatt maradjon. Az Olavinlinna elnevezés az 1800-as évek végén vált véglegessé. Addig az erődítmény Savonlinna vagy Uusilinna (Új vár) néven szerepelt.

Az építmény Finnország, de talán az egész Skandináv-félsziget legszebb középkori erődítménye.

A vezetett séták finn, angol és orosz nyelven zajlanak. Mivel Savonlinnától nincs messze az orosz határ, rengetegen érkeznek ide a szomszédos országból.

A várban akár esküvőt is lehet tartani, vagy csak csendesen szemlélődni, elmerengeni a régi századok történelmi emlékein. Azon is, hogy bár a város a II. világháború második évében, azaz 1940-ben komoly károkat szenvedett, a helyiek a világégés befejezése után három évvel, 1948-ban már az újjáépített templomuk átadását ünnepelhették. De akad errefelé más látnivaló is.

A vár belső udvara, ahol nyáron az operafesztivál zajlik Forrás: Lantos Gábor

Minden év nyarán operafesztivált rendeznek itt, melynek legfontosabb előadásait a vár udvarán felállított színpadon tartják. Mikor ott jártunk, már olvasható volt az idei, 2016-os program. Az első operafesztivált 1912-ben rendezték Olavinlinnában. Az ötletgazda egy finn énekesnő, Aino Ackté volt.

Az első fesztiválon négy finn opera mellett Charles Gounod Faust című művét mutatták be, melyben Margaretát Aino Ackté alakította.

Az első világháború, majd a finn polgárháború miatt a fesztivál hamarosan megszűnt.

Csak évtizedekkel később, 1967-ben elevenítették fel a hagyományt, azóta viszont egyetlen rendezvény sem maradt el.

A finn hamburgeresnél olvadtam ki

Kifelé jövet a várból szinte már elnyelt a sötétség. Közben még hidegebb lett, mínusz 15 is volt már, a nyugati égbolton pedig egyre rózsaszínűbb lesz az ég. A feltámadó szélben az életmentő finn hamburgereshez igyekeztem, ahol a következő másfél órában volt időm kiolvadni.

Rózsaszín búcsú Savonlinnától Forrás: Lantos Gábor

Háromnegyed ötkor jött a busz, percre pontosan érkezett a megállóba. Ezt csak azért írom, mert pár pillanatig eltöprengtem rajta, tényleg jön-e autóbusz ezen a szombat estén, meg egyáltalán, ki utazik ilyenkor Mikkelibe? Északon azonban felesleges ilyesmin aggódni. Négy óra alatt, ezúttal Mikkeli érintésével, visszaértem Kuopióba.

Másnap már csak egy búcsúreggelire futotta, meg egy fájó pillantásra a tóra. Aztán felszálltam az Intercityre, amely visszavitt Helsinkibe, majd a repülőre, amely hazahozott Budapestre. De bevallom, most, ahogy ezeket a sorokat írom, magam előtt látok mindent, és ha tehetném, visszamennék. Még ma.