Jólesne egy-egy vállveregetés az államtól is

Láng Annamária, színész, rendező. Origo interjú 2016.03.08.

Sosem költözött külföldre, itthon mégis megszűnt létezni a Krétakör egykori színésznője, Schilling Árpád állandó munkatársa, akinek muszáj rengeteget játszania más országokban, hogy itthon is lehessenek bemutatói. Láng Annamária pályája során a világ legnagyobb művészeivel dolgozott együtt. Azt próbáltuk megtudni tőle, mi kell az igazán jó színházi előadások létrejöttéhez, és vajon mi állhatja útját a minőségnek. És járkál egy nagy fa körül, hogy ihletet merítsen belőle.

• Az ellehetetlenítés számtalan formája, amivel találkoznak, negatívan hat a generációja tagjainak önbecsülésére.
• Nagyon szorongó rezsim az, amelyik nem engedi meg a kritikát: ott biztosan van takargatnivaló.
• Nem hisz a tehetségtelenségben.
• Nem dolgozott még olyan társulatvezetővel, aki ne vágyott volna saját színházra.

Sajnos külföldön játszom a legtöbbet Fotó: Marton Szilvia - Origo

A Krétakör és egy rövid vígszínházas periódus után már öt éve szabadúszóként dolgozol. Milyen hatással van ez az életforma egy színészre?

Az ember ilyenkor teljesen bizonytalan helyzetbe kerül – szokták mondani azok a színészek, akik vágynak a szabadságra, de nem tesznek érte. Nekem más a tapasztalatom: sajnos külföldön játszom a legtöbbet, ezért minden tervezhető, látom az anyagiakat is, nem érzem magam kiszolgáltatottaknak, szinte még azt is meg tudom mondani, egy év múlva lesz-e előadásom ezen a napon.

Néha utána kell mennem a munkáknak, de valami mindig van. Így szélesebb hálót tart fent az ember, és inkább virtuális társulatoknak tagja – de én ezeket is társulatoknak nevezem, bár saját döntésünk alapján vagyunk együtt.

Folyamatosan az új helyzeteket kerestük - a Krétakör A harag napja című előadásában Forrás: Molnár Ágnes Éva

Befolyásolja a szabadúszás a színész fejlődését?

Az én szakmai életem olyan sokat nem változott ezáltal. Csak egy kis ideig voltam zárt, nagy kőszínházi társulatban, azelőtt a Krétakörrel is folyamatosan az új helyzeteket kerestük. Most tulajdonképpen csak folytatom, amit akkor csináltam. A korom miatt már inkább változnak a dolgok:

felelősséggel jár, hogy miben veszek részt.

Mindennapos gondolkodás tárgya, hogy merre menjek és merre ne, mit vállaljak és mit ne, és hogyan csináljam, amit csinálok.

Ez összefügg a koroddal?

Lehet, hogy inkább a tapasztalatokkal. A felelősségemnek tartom, hogy abból a sok progresszív dologból, amivel a pályám során találkoztam, mit tudok továbbadni.

Ha nem hinnék ebben, nem is csinálnám Fotó: Marton Szilvia - Origo

Mit értesz felelősség alatt?

Minőséget. Hogy minden egyes napnak, minden egyes próbának, beszélgetésnek, előadásnak legyen tétje.

Ez megfogható a befogadói oldalról is? Ha megfelelő minőséget képviselsz, akkor attól az előadástól jobb lesz a nézők élete?

Igen. Ha nem hinnék ebben, nem is csinálnám. Sőt a színház még rám is ilyen hatással van: én is tapasztalom a gyógyító, tisztító erejét. Van, hogy egy előadáson keresztül értem meg, mi zajlik a világban.

^{Láng Annamária saját, egyszemélyes zenés estjén Sydonie Raawiya Koumbát, a fiktív afrikai soulénekest személyesítette meg. A klip az előadás egyik dalából készült}

Ha a felelősség az, hogy minden előadásnak tétje van, akkor azok a színészek, akik elvállalják az üres, tét nélküli előadásokat, felelőtlenek?

Azért erre tudok felmentést találni. Nem érzem annyira bonyolultnak ezt a szakmát: sokszor nincs is szükség annál többre, mint hogy két ember üljön egy asztalnál vagy álljon egy térben, és nagyon figyeljen egymásra. De ehhez kell valaki, aki megengedi nekik, hogy ezt megtegyék, és sok színésznek ez nem adatik meg.

Sokkal több jó színész van annál, mint ahányan jó helyzetben vannak.

Nem igazán hiszek a tehetségtelenségben, sokan inkább csak nem tudják magukat jó pozícióba hozni. Úgyhogy a színészeket nem bántanám.

De felelőtlen rendezőkről vagy igazgatókról beszélhetünk?

Igen.

Ha az ember nem tudja pontosan, mit miért csinál, az szorongást szül - a Dollár Papa Gyermekei társulat "A Tágra zárt szemek című előadás próbája" című előadásában Forrás: Ligetvári Csenge

Mi az, amitől egy előadás tét nélkülivé válik?

Talán attól, ha nem világos a cél, a mondanivaló, ha nincs igazi kíváncsiság. Ha az ember nem tudja pontosan, mit miért csinál, az szorongást szül, abból pedig általános megoldások következnek.

Schilling Árpád előadásai – amelyekben te is játszol, például a Lúzer vagy A harag napja – talán a legkevésbé áthallásokat használó, a leginkább konkrétan aktuális, aktuálpolitikai előadások ma Magyarországon. A te értékrendedhez ez az irány áll közelebb vagy a metaforikusság? Hogy a bohózatokat és az operetteket ne is említsem.

Árpádot kategorikusan napjaink világa érdekli, de ez is csak egy keret ahhoz, hogy emberi történeteket meséljen el. Más alkotók más kereten szűrik át a valóságot, és így hoznak létre fantasztikus előadásokat. A lényeg nem a keret.

Hogy az operettek és a bohózatok frontján mi zajlik, azt nem tudom. Engem ez nem érdekel, mert nem ez szórakoztat. Engem az szórakoztat, ami nem annyira szórakoztató.

Olyat tesz elém, amit magamtól nem gondoltam volna Fotó: Marton Szilvia - Origo

Akkor mit értesz szórakoztatás alatt?

Engem az szórakoztat, amikor belátok valakik fejébe, és ott egy aránylag bonyolult gondolatfolyamot tudok végigkövetni, és ez olyat tesz elém, amit magamtól nem gondoltam volna, ami meglep. Ha ezt kifelejtik egy előadásból,

ha azt hiszik, hogy szórakoztatni kell ahhoz, hogy én mindent elfelejtsek, annak nem látom értelmét.

De mi a színház értelme? Nemes egyszerűséggel a világ megváltása?

Biztos van, aki megváltó szándékkal áll neki, de én ennél sokkal kisebb eredményekkel is elégedett vagyok. Engem lenyűgöz, ha valaki arra szánja az idejét, hogy megfogalmazzon valamit, ami megfogalmazhatatlan, kimondhatatlan. Ezzel lehetőséget kapok valaminek a megismerésére, mint régen az iskolában egy jobb órán. Beleláthatok egy világba, amit nem ismertem azelőtt. Nagyon hálás vagyok, ha ilyennel találkozom, vagy ha egy színésznél látok ilyen önfeláldozó munkát: ha valaki magát ajánlja fel a megismerésre.

Hogy maga a színész megnyílhasson - a Krétakör Lúzer című előadásában Forrás: Fegyverneky Sándor

Ez lehetséges akár klasszikus drámákat előadva is?

Persze, hiszen az is csak egy keret ahhoz, hogy maga a színész megnyílhasson. Annyi a lényeg, hogy a színész nagyon pontosan tudja, miről beszél.

Mi kell ahhoz, hogy ez így legyen? Hosszabb próbaidőszak?

Szerintem még az sem, csak tudni kell, hogy mit akarunk. Szerepeltem olyan előadásban is, ami két hét alatt jött létre, és egyáltalán nem gondolom, hogy az felszínesebb lett volna, csak nagyon pontosan meg tudtuk fogalmazni, mit szeretnénk elmondani. És nem árt az sem, ha a rendező bízik a színészben.

Nem lehet meglenni a világra való kíváncsiság nélkül Fotó: Marton Szilvia - Origo

A pályád során találkoztál a legnagyobb mai színházi alkotókkal, köztük Peter Brookkal, Ariane Mnouchkine-nal, Eimuntas Nekrošiusszal, Oskaras Koršunovasszal. Láttál valamit, ami minden zseniben közös, vagy ami nélkül talán lehetetlen elérni azt, amit ők elértek a színházban?

A megszállottság, a kockáztatás, a kérlelhetetlenség, a színházban és a művészetben való mélységes hit persze mind közös bennük. Hogy ezeken kívül esetleg milyen nevetséges manírjaik vannak – ahogyan Nekrošius egy fa körül járkál, mert abból merít ihletet, és nem lehet hozzászólni, vagy ahogyan Koršunovas őrjöng –, az már teljesen mellékes kérdés.

Közös bennük a különleges érzékenység, a másmilyen idegrendszer a hajszálvékony bőr alatt. És nem lehet meglenni a világra való kíváncsiság nélkül sem. Ők az egész életüket annak szentelik, hogy kérdéseket tegyenek fel, és ez nem tud lezárulni, sőt egyre több a kérdésük.

^{A Krétakör A harag napja című előadásának trailere}

Gonosz kérdés: Magyarországon látsz olyan alkotókat, akikben mindez megvan?

Erre én is csak gonosz választ tudok adni: nem sokat. De nem tudom, mennyire kell belőlük soknak lennie. Talán rettenetesen nagy dolog, hogy az én generációmban van egy-két ilyen alkotó, és nem is várhatunk el ennél többet. Ráadásul ezt az egészet nehezíti a politikai helyzet is, ami nem kedvez a tehetséges embereknek.

Nem azt mondják, hogy az igazi tehetséget nem tudja elnyomni a politika sem?

De igen. Persze, Recsken is születtek fantasztikus versek, és akinek igénye van rá, úgyis megtalálja az önkifejezés módját. Lehet vécépapírra is írni, sőt bizonyos értelemben mi is ezt csináljuk. Csak egy példa: nekem Magyarországon a színházban évek óta nem volt új vagy varratott ruhám, mert vagy a saját ruháimban játszom, vagy a turkálóban vásárolunk „jelmezt”. Ez nem nagy dolog, de azért elárul valamit egy rendszerről.

Az anyagiak nehézzé tesznek mindent Fotó: Marton Szilvia - Origo

Münchenben csak az volt egy óra, amíg a méreteimet levették. Hát itthon most nem ez a helyzet. De ettől még teljesen egyetértek veled: ha a mondanivaló megvan, a körülmények nem számítanak.

Itt van például Bodó Viktor társulata, a Szputnyik, amely tavaly a fenntarthatatlan hazai körülmények miatt megszűnt. Úgy látod, egy-egy ilyen helyzet miatt lehet, hogy a tehetségek végül nem tudnak olyan nagyokká válni, mint amilyenek amúgy lehetnének?

Azért Viktorról tudni kell, hogy külföldön azóta is jobbnál jobb lehetőségeket kap, és folyamatosan nagyon jó színházakban dolgozik. Persze az anyagiak nagyon nehézzé tesznek mindent, nekem is volt, hogy ráment az idegrendszerem arra, hogy valamiféle körülményeket teremtsünk egy produkciónak. De ha Viktoron múlik, ő nem fog elkallódni.

Sok fiatal színházi alkotó elmondta, soha nem pályázna meg egy igazgatói posztot, egyrészt, mert az nemcsak művészi, hanem politikai állás is, másrészt mert úgyis le vannak osztva a lapok. Mit gondolsz, ez hátrányosan érinti a hazai színház helyzetét, minőségét, vagy ez nem számít, hiszen a tehetségek így vagy úgy, de úgyis alkotnak valahol?

Ez biztosan befolyásolja a színházi életet.

Az én generációm tagjainak önbecsülésére negatívan hat az ellehetetlenítés számtalan formája, amivel találkoznak.

Nem dolgoztam olyan társulatvezetővel, aki ne vágyott volna saját színházra, és nem azért, hogy kényelmesebb legyen a helyzetük, hanem mert volt ötletük, hogy mivel töltsék meg azt a helyet. És ezek európai szintű gondolatok voltak. De egyiküknek sem sikerült. És ez rohadtul nyomasztó.

Ezek európai szintű gondolatok voltak - Sárosdi Lillával a Krétakör A harag napja című előadásában Forrás: Molnár Ágnes Éva

Vagy ha a színészi sorsokat nézzük: nekem még szerencsém volt, mert megkaptam azokat az elismeréséket, amelyek fontosak egy színésznek. De akik eddig ezeket nem kapták meg, azok mellett mindez már teljesen elment. És nem igaz, hogy nem fontosak az ilyen szakmai elismerések. Bár az kérdés, hogy aki ma kap díjat, tud-e neki őszintén örülni, hiszen mind tudjuk, ezek rég nem objektívek.

Korábban úgy fogalmaztál, „sajnos” külföldön játszol a legtöbbet. Ezt tényleg sajnálatosnak tartod?

Ha lenne itt egy színház, ahol otthonom van, többet játszhatnék Magyarországon. Egy előadás létrejöttéhez most az kell, hogy legyen legalább 6-10 külföldi koprodukciós partner a magyar fél mellett, különben az az előadás nem fog létrejönni.

Így itthon csak akkor játszhatunk, ha vállaljuk a külföldi turnékat.

És persze világot látni jó, és vannak nagyon komoly fesztiválok is, ahol fellépünk. De azokat az estéket, amikor csak a kötelezettségek miatt játszunk külföldön, szívesebben tölteném itthon.

És az nagyon fáj, amikor színházba járó emberek kérdezik meg tőlem, mikor költözöm haza – pedig én sosem mentem el. De itthon megszűntem létezni.

Olyan szerepet tudok játszani, amiben nem kell annyit beszélni Fotó: Marton Szilvia - Origo

Azért is kérdezem, mert ha nem színházról beszélnénk, hanem mondjuk programozásról, és valaki azt mesélné, sikerült az Apple központjában munkát kapnia, valószínűleg senki nem sajnálkozna, hanem gratulálnának a hihetetlen sikerhez.

A színházban az ilyesminek nem lehet hosszú távú folytatása. Elenyésző számban vannak olyanok, akik új karriert tudtak kezdeni külföldön. Ilyen szinte nem is létezik, és mivel ennyire a nyelvben élek, számomra ez nem is ambíció. Ebben nincs perspektíva: én más kultúrában nem tudok elhelyezkedni. Nem ismerem a közeget, nem tudom, milyen közönségnek játszom. Ha egy külföldi társulatban van feladatom, azt tanulmányútként fogom fel, és szeretném hazahozni azt a tudást, amit összeszedek.

Nem kínáltak szerződést például Münchenben sem?

Nem. Ennek nincs realitása, de engem sem érdekelne. Nem is beszélek úgy németül: akcentusos magyar nőt tudok játszani, vagy olyan szerepet, amiben nem kell annyit beszélni.

^{A Krétakör Lúzer című előadásának trailere}

Visszatérve a magyar színházra: miért jönnek létre azok az előadások, amiket korábban „nem felelősségteljesnek” vagy értelmetlennek neveztünk? Kényelemből? Gyávaságból? A politika miatt?

A politika biztosan komolyan befolyásolja az előadások élességét vagy óvatosságát. Nagyon szorongó rezsim az, amelyik nem engedi meg a kritikát: ott biztosan van takargatnivaló. És végül a saját farkába harap a kígyó, mert minél jobban tiltják, hogy őszintén meg lehessen nyilvánulni, annál jobban érzi az ember, hogy baj van.

De állandó kérdés számomra, vajon volt-e valaha jobb a helyzet?

Vajon tényleg olyan korszakban élünk, amikor kevesebb a jó előadás,

vagy mindig ugyanennyi volt, csak szeretnénk, hogy több legyen? Az biztos, hogy egy társulatban sok mindenhez kell alkalmazkodni, akár szereposztás, akár darabválasztás tekintetében, akár a színház elfogadott esztétikája miatt. És most csak a jó színházakról beszélek, még csak nem is azokról, ahol csak annyi a kérdés, melyik bohózatban melyik celeb szerepeljen.

Meg kell mutatni, hogy ott is én vagyok a legjobb színész Fotó: Marton Szilvia - Origo

Úgy gondolod, a Magyarországon megszokott társulati működés nincs jó hatással a színházak általános minőségére, felelősségvállalására?

Német nyelvterületen ötévente igazgatót váltanak, így a színészeknek öt évük van a bizonyításra. És ezt folyamatosan meg is teszik. Ettől könyöklősebb is az egész, van benne valami kegyetlenség, viszont mindenki mindig élesre van állítva. Mert ha az igazgató öt évet eltöltött Münchenben, és aztán Hamburgban folytatja, akkor Münchenben bizonyítani kell, hogy magával vigyen, utána az ország másik felén is meg kell mutatni, hogy ott is én vagyok a legjobb színész. Ez folyamatos versenyhelyzetet teremt.

Itt ez nincs meg. A korosztályomból, ha valaki főiskolásként leszerződött egy színházhoz, akár haláláig egy helyen maradhat. Ez biztosan talajt ad az elkényelmesedésnek. A másik véglet például Franciaország, ahol egyáltalán nincsenek társulatok, és folyamatosan nyomulni kell. Ez is másmilyen idegállapotot követel meg, de elkényelmesedésre biztosan nem teremt alkalmat.

Eddig csak egy nagyobb tisztogatás történt - a Dollár Papa Gyermekei társulat "A Tágra zárt szemek című előadás próbája" című előadásában Forrás: Ligetvári Csenge

Akkor az, hogy Magyarországon mára szinte egyértelművé vált a politikai hatalomváltásokkal egyidejű igazgatócsere, akár még javíthat is a színházon?

Ebben még nincs nagy tapasztalatunk, mert eddig csak egy nagyobb tisztogatás történt, és ma még azt lehet hinni, minden így marad még sokáig – még ha van is egy kis remény, hogy talán mégsem. Így ez a fajta működés még nincs benne az idegrendszerünkben, a történelem a szemünk előtt íródik.

A nem politikai alapon választott igazgatókban mindig van egy kis para, vajon újra megkapják-e a kinevezést, és bennük talán érzékelni is egy komolyabb készenlétet. De ez azért egy szorongást keltő, nem pedig felszabadító helyzet.

Ugyanakkor Kaposvárra vagy a Katona József Színházra azt szokták mondani, azért tudnak vagy tudtak olyan kiemelkedőek lenni, mert nem váltogatták folyton az igazgatóikat.

Ezeken a helyeken – és előtte Szolnokon – talán inkább arról lehetett szó, hogy olyan tehetségek kerülhettek a színházak élére, amilyenekről korábban beszéltünk: akikből generációnként csak néhány születik.

Hatással van a mentális állapotunkra Fotó: Marton Szilvia - Origo

Vajon tényleg olyan nagy hatással van a politikai alapú megosztottság a magyar színházra, mint mondják? Nem lehet, hogy akkor sem lenne kevesebb a gond a minőséggel, felelősségvállalással, ha ezt a tényezőt kivennénk a képletből?

Bármennyire szeretném, nem tudom bagatellizálni a politika szerepét. Hatással van a mentális állapotunkra is. A színházi szakma érzékeny, nem feltétlenül megfontolt emberekből áll, akár sértődősek is vagyunk, de ezen a téren szerintem nem csak hisztériáról van szó.

A politika lehetőségeket vesz el az ereje teljében lévő generációktól. Persze, a beton közt is kinő a fű, de azért általános a kapálózás. Ennél lehetne támogatóbb a közeg, vagy értékelhetné jobban ezt a munkát.

Egyes produkciókat úgysem támogatnak majd - Sárosdi Lillával és Rába Rolanddal a Krétakör A harag napja című előadásában Forrás: Molnár Ágnes Éva

De a közeg a rendszer alapvető működése miatt eleve jobban támogatja a kényelemre hajlamosabb működést, hiszen a kőszínházak támogatása normatív alapú, míg a függetleneknek minden évben, minden produkció előtt újra és újra pályázniuk kell a támogatásért.

Ráadásul sokszor haszontalanul, mert lehet tudni, hogy egyes produkciókat úgysem támogatnak majd. Viszont a normatív támogatás nemcsak produkciók létrehozásáról szól, hanem épületek fenntartásáról és a számtalan beosztott fizetéséről is. Ez azért nem annyira elképesztő gondolat. Azt tényleg nem kell ugyanilyen szinten támogatni, hogy összejöjjünk itt a lakásban, és próbáljunk.

Más kérdés, hogy miért a lakásban próbálunk. De nem tudom, Magyarország van-e olyan állapotban, van-e annyi pénze, hogy jobb rendszert mutasson fel. Bár ha anyagilag nem is akar vagy tud többet adni az állam, morálisan azért odaállhatna egy-egy törekvés mögé. Jólesne és sokat segítene egy-egy vállveregetés.

Nem szabad félni Fotó: Marton Szilvia - Origo

Kell ma Magyarországon tartania a hatalomtól egy kritikus művésznek?

Elvileg kell, gyakorlatilag meg nem szabad. Ha egy művész nem tudja megőrizni a szellemi szabadságát, akkor értelmét veszti az egész.