Ha ön szexista vagy homofób, ezt a sorozatot nézze

Mozart in the Jungle
Vágólapra másolva!
Mindig is szeretett volna egy olyan sorozatot, amiben benne van minden olyan társadalmi probléma, amiről beszélni kellene? De aztán bánta, mert az ilyen filmek többnyire unalmasak és szájbarágósak? Pedig van egy, ami okos és haladó, mégsem fárasztó. Öt ok, amiért mindenkinek néznie kellene a Mozart in the Jungle-t, a zseniális Gael García Bernalon kívül.
Vágólapra másolva!

Eddig két évad futott le a Mozart in the Jungle-ból, rosszat pedig lehetetlen olvasni róla. A készítők között olyan nevek vannak, mint Roman Coppola, Jason Schwartzman, a főszerepben pedig a mexikói különc, aktivista, egyébként kiváló színész, Gael García Bernal. A kritikusok szerint a végeredmény bájos, különleges, a történetvezetés szokatlan.

Ki gondolta volna, hogy klasszikus zenéről lehet forgatni egy olyan sorozatot, ami nem csak a klasszikus zenészeket fogja majd érdekelni? Az egésznek azonban mégsem a fentiek a legnagyobb erősségei.

Ha a szociális érzékenység szűrőjén keresztül nézünk rá, a Mozartban az a legjobb, hogy nem akar egyetlen problémára koncentrálni és a végtelenségig szajkózni azt. Gondoljunk például a Szívek szállodája demokrata őrületére, ami sok apró dologban jelen volt: Rory Gilmore az összes házi dolgozatát Hillary Clintonról írta, ha tehette.

Ehhez képest a Mozartban lényegesen több probléma kerül szóba, ráadásul sokkal árnyaltabban, és ami a legjobb, természetesen. A tolerancia és a nyitottság nincs túlhangsúlyozva, csak egyszerűen ott van, mintha ez lenne a világ rendje. Ki is válogattuk azokat az alapelveket, melyek miatt szerintünk a Mozart in the Jungle-nek hatása lehet a világbékére:

Erős, önálló, érdekes női karakterek

Ebben a sorozatban a nők nem csak oldalbordák. Erősek és gyöngék, pontosan olyan mértékben, mint a férfi karakterek. Eleget beszéltetik őket, van véleményük, humoruk és hatalmuk. Nem okvetlenül mások, hanem főképp a saját életük felett. Szomorú, de 2016-ban egy félórás szitkomban ez még mindig nagy dolog.

A csellista Cynthia (Saffron Burrows) rosszabb esetben a sorozat kvótabombázója lenne, de itt az események egyik fő mozgatója lesz. A főszereplő Haileyt (Lola Kirke) sem engedik, hogy a karmester vagy a csinos barátja árnyékában mozogjon. A történet során több alkalma is nyílik arra, hogy mások – jellemzőn férfiak – hatására rossz döntést hozzon, de végül mindig a maga feje után megy. Néha fejjel a falnak, de mindenkinek joga van a saját hibáiból tanulni.

A homoszexualitás nem a normalitás hiánya

A filmben van egy meleg pár: a történet szempontjából nem különösen fontosak, nem kerül rájuk túl nagy hangsúly, így a sorozat nem is válik melegjogi manifesztummá. Ami a célnak is jót tesz, ugyanis pontosan olyanok, mint a többi heteró mellékszereplő, és tulajdonképpen ez teszi őket és életüket teljesen természetessé. Kis dolog, de szép üzenete van annak, hogy egyetlen szereplő sem rökönyödik meg/csodálkozik azon, hogy gyereket fogadnak örökbe. Egy kettejük között elcsattanó csóknak sincs se nagyobb, se kisebb súlya, mint egy férfi-női összeborulásnak.

A főszereplő egy mexikói bevándorló

A bevándorlókkal kapcsolatos sztereotípiákat, amerikai parákat finoman és okosan rombolja le a sorozat, de akárcsak a melegek esetében, megint nem ez lesz a fő konfliktus, ami viszi a sztorit. Különösen klassz most erről írni Donald Trump kampánya alatt, aki nyíltan gyűlöli a mexikóiakat.

A Mozartban Rodrigo de Souza (Gael García Bernal) a felelős idegen, aki kulturális másságával elég érdekes ahhoz, hogy az ember hirtelen ki akarja próbálni a maté teát, de mégsem lesz egy túlstilizált, giccses figura, akibe mindent belesűrítettek, ami Mexikó. Sokszor különös látásmódját egyáltalán nem nehéz magunkévá tenni, a nagy tanulság pedig pofonegyszerű, de fontos: ha nem zárkózunk el az idegentől, sok dolgot tanulhatunk, amihez a saját kultúránkon keresztül nem okvetlen lenne hozzáférésünk.

A munkásember becsülete

Nyilván nem ez fog tömegérdeklődést kiváltani, de tudni kell, hogy a Mozart egyik alapkonfliktusa a nem megbecsült munka. Mert bár a klasszikus zene művelőiről azt gondolnánk, hogy velük nem próbál kitolni a rendszer, hiszen az országok nagy kulturális intézményeiben dolgoznak, végül mégis kiderül, hogy ők is csak melósok, csavarok ugyanabban a gépezetben, mint bárki más. Szakszervezeti tárgyalások, nyugdíj, társadalombiztosítás – ilyen szavak hangzanak el egy tulajdonképpen még mindig könnyed és könnyen fogyasztható sorozatban.

A művészet nem árucikk és mégis

A napi darálóban, két sikertelen szakszervezetis tárgyalás után hogyan maradjon inspiratív és ihletett a művész? A karmester mecénásokat toborzó estekre jár ahelyett, hogy Mozart hagyatékát böngészné egy eldugott könyvtárban. Egy gátlástalan üzletembernek több hatalma van, mint neki, közben távolról sem érti, mi van egy jól sikerült előadás hátterében. És végül, a zenész is csak ember, a klasszikus zene pedig nem okvetlenül az elefántcsonttoronyban, hanem New York-i padokon füvet szívva, vagy füstös bárokban, játékgépek mellett is születik.

Ha ezek után bárki azt hinné, hogy a sorozat nézése felér egy szakkollégium nyári táborával, nem kell félni, nem erről van szó. A társadalmi érzékenyítés úgy mászik majd a bőrük alá, hogy észre sem veszik, és közben még jól is szórakoznak.