Kellemetlen zúzós metál után bendzsózni a Nagyszínpadon

Lumineers koncert - Sziget 2016 utolsó nap 2016 augusztus 17-én

Kicsit sajnáltuk a szegény The Lumineerst. Azért, mert ez nem rajtuk múlt, megtettek mindent, amit tudtak. Tényleg. De nem a megfelelő banda után léptek fel, és nem a megfelelő színpadon.

Nem igazán volt semmiféle elvárásunk a The Lumineers koncertjével kapcsolatban – szeretjük őket, jó kis banda, de igazából nem sokat hallottuk még őket élőben, hiszen, ahogyan ők is mondták, most először voltak Magyarországon. Nem is csináltak rossz koncertet igazából, talán ott vesztek el, hogy egy hardcore banda után léptek fel a Nagyszínpadon, egy fáradt közönség előtt, a Sziget utolsó napján.

Volt egy kis pörgés a The Lumineers koncertjén, de ez még kevés volt a döngöléshez szokott közönségnek Fotó: Szabó Gábor - Origo

Békebeli folkbanda rossz helyen

A The Lumineers egy békebeli, bendzsós, brácsás, akusztikus gitáros folkzenét játszik. New York-iak, csak azért költöztek Coloradóba, mert a nagyvárosiak nem voltak vevők a muzsikájukra, ami olyan lányokról szól, akik nem csókolóznak bárokban.

Mi lesz ezekkel a Nagyszínpadon?

– kérdeztük magunkban, mert azért lássuk be: a Nagyszínpad valahogy nem az ilyen stílusú bandákról szól.

A hangzással nem volt baj, megkockáztatjuk, hogy ez volt a legjobban szóló koncert az egész fesztiválon. A frontember, Wesley Schultz hangja tisztán és szépen kijött, a hangszerelés is tökéletes volt. Ennél többet tényleg

nem kívánhat egy zeneszerető ember füle.

Még a kollégáktól is csak annyit kaptunk üzenetben, ahogy megszólalt az első dal, hogy „gyerekek, ez azért hatalmasat szól" – és tényleg, a legjobban akkor járt az ember, ha megállt a színpad előtt, becsukta a szemét, és csak élvezte a zenét.

Szép számok, hálás együttes, kevés kurázsi

Mert ez a koncert tulajdonképpen erről szólt: csodás hangzásról, szép számokról és egy nagyon hálás együttesről, akik tényleg örültek, hogy itt lehetnek a Nagyszínpadon, még akkor is, ha a délutáni, háromnegyed hatos idősávot kapták meg.

Akadt azért, aki eksztázisban bulizott Fotó: Szabó Gábor - Origo

A baj az, hogy a The Lumineersnek nem igazán vannak olyan dalai, amelyek Nagyszínpadra illőek lennének – nem azért, mert nem jók, hanem azért, mert annyira más stílusúak, mint ami egy ekkora téren működni tud, hogy a bandatagoknak egyszerűen vért kell izzadniuk, ha hangulatot akarnak csinálni a közönségnek.

Ez a zene akkor jó, ha az ember leül, és csak élvezi,

nem akkor, ha megpróbál rá úgy tombolni, mint mondjuk egy Parov Stelarra vagy akár a korábban emlegetett Parkway Drive-ra. Az énekes gyönyörű, kicsit rekedtes, álomszerű hangja, a nagybőgő szomorú búgása vagy

a zongoraszólók akkor hatnak igazán, ha a zenére figyelünk, és nem arra, hogy most akkor buli van, és ugrálni kell.

Persze a The Lumineers tagjai sem hülyék. Nyilván tudták, hogy más a Nagyszínpad, mint egy folksátor. A háromfős folkcsapat egy sor háttérzenésszel érkezett hát (köztük egy Maisie Williams-hasonmás csellóssal), dobot és basszusgitárt toltak a jól megszokott hangszerek alá, Schultz pedig elektroakusztikusra cserélte az akusztikus gitárját.

És működött is a dopping.

Új lendületet adott a daloknak. Rockosabbak, dögösebbek voltak, és csak nagyon néha tolták túl a dolgot. Nem volt szerencsés például pont a Slow it Downt szétverni a lábdobbal.

Az elején nem húzták a dalokat túl hosszúra, mindenbe csak egy fél szám erejéig engedtek kóstolót, így egy kicsit begyorsították a koncert elejét. Több a közelben álló embertől hallottuk, hogy „jé, ezt ők éneklik?".

Bárki megtapogathatta a frontembert

A show-nak egyébként két csúcspontja volt: az egyik, amikor Schultz lemászott a közönség közé, és fel-alá mászkálva, pacsizgatva énekelt. Mármint tényleg lemászott, nem csak a fotósárokban sétálgatott – belegázolt az embertömegbe, és mindenki teljesen megőrült tőle, hogy megtapogathatja a srácot. A másik csúcspont az volt, amikor Schultz odaült az ódon bádogzongorához, amit mintha egy westernfilm díszletei közül nyúltak volna le, és játszani kezdett.

De valahogy ez sem volt elég.

Nagy show nem volt a színpadon, de igazából, aki tudja, mi az a The Lumineers, nem is várt Hardwell-féle tűzcsóvákat és epilepsziarohamokat kiváltó villódzást, mert ez nem az a banda, amelyik a látványból akar megélni.

Elöl állt egy vaskos keménymag, akik persze eksztázisban láláztak, de a Nagyszínpad előtti préri nagy részén karba tett kézzel álldogáltak az emberek, és a koncert helyett inkább a beszélgetésre vagy a sörre koncentráltak.

Talán egy pörgősebb albummal, egy kicsit több csinnadrattával eljuthatnak odáig, hogy elérik a Nagyszínpad ingerküszöbét, de így, ahogy most léteznek, biztosan nem.

Pláne akkor nem, ha mindezt egy Parkway Drive nevű úthenger után kell végrehajtaniuk.

Az igazi kérdés viszont az, hogy akarjuk-e egyáltalán, hogy megváltozzanak – mert szerintünk azért a The Lumineers így jó, ahogy van, csak meg kell találni a megfelelő helyet nekik.

A rajongók nagyon élvezték, a többiek nem annyira.