Tom Hanks vízen landolt, de unalomba fulladt

Sully
Vágólapra másolva!
Most ki kell ábrándítanunk azokat, akik – hozzánk hasonlóan – Clint Eastwoodot korunk egyik legnagyobb formátumú rendezőjének tartják, akinek általában fontos mondanivalója van számunkra, és azt a legprofibb módon tudja elmesélni: a Sullyval alaposan mellényúlt az idős mester. Mélyen a saját színvonala alatt, sok erőfeszítéssel és némi szemfényvesztéssel egy középszerű tévéfilmet sikerült alkotnia. Tom Hanks megint eljátssza a makulátlan amerikai hőst, de ezt a történetet ő sem tudja érdekessé varázsolni. 
Vágólapra másolva!

Nincsenek tévedhetetlen emberek, még a nagy Clint Eastwood sem az. Csak eddig azért nem tűnt fel, mert a magyar mozikba csak a legjobban sikerült filmjei jutottak el, és ha nem is volt mind remekmű, néhány feltétlenül akadt közöttük, és a többi is magasan verte az átlag hollywoodi színvonalat.

Úgy tűnik, a Sully-nál kell rádöbbennünk, hogy a mester is mellényúl olykor.

Bombabiztosnak hitt szimata, amivel témát választ, és sok évtizedes szakmai tudása, kikezdhetetlen profizmusa is cserben hagyhatja – mint mindenkit. A Sully látványos kudarc.

Tom Hanks a Sully című filmben Forrás: InterCom

A spoilerezéstől már csak azért sem kell tartani, hiszen a film jól ismert, valós eseményeken alapul: Chesley Sullenberg pilóta (alias Sully) 2009. január 15-én délután fél négykor kényszerleszállást hajtott végre a New Yorkot átszelő Hudson folyón egy 155 főt szállító Airbus A320-as repülőgéppel, mivel nem sokkal a felszállás után madarak repültek a gép mindkét hajtóművébe, és azok felmondták a szolgálatot.

A vízen landolásból mindenki (még két csecsemő is) sértetlenül került ki, ezért Sullyt azonnal hősként ünnepelték, a repülőtársaság és annak biztosítója azonban vizsgálatot rendelt el, hogy kiderítse: nem lett volna-e lehetősége visszafordítani a gépet egy repülőtérre, ahol biztonságosabban landolhatott volna, és a gépet is jobb állapotban menti meg.

A film központi, kínzónak szánt dilemmája ez: valóban hős-e Sully?

Lehet-e egyáltalán hinni abban, hogy valódi hősök márpedig léteznek? És mit gondolnak, mi a válasz?

Tom Hanks a Sully című filmben Forrás: InterCom

Eastwoodtól megszoktuk, hogy morális szempontból feddhetetlen filmeket készít, hősei szinte sohasem egydimenziósak, dilemmákkal és lelki terhekkel gyötört kisemberek, akik elszántak és erősek, mert hisznek valamiben, ezért kemény harcok árán végül legyőzik azt (akár saját magukban), ami eltéríti őket a helyes útról, és ami által aztán nagy emberré válhatnak.

Gyakran előjön nála az a jelenség is, hogy akár a média, akár a közvélemény torzításában minden milyen másnak látszik, és hogy muszáj elszakadni a külső megítéléstől ahhoz, hogy az ember a valódi, belső hangját kövesse. Ilyen értelemben

Eastwood újra meg újra ugyanazt a sztorit meséli el, csak mindig más környezetben, más szereplőkkel,

de mivel vérbeli amerikai, szinte mindig hősökben és küldetésekben gondolkozik – szerencsére sokkal árnyaltabban, mint legtöbb hollywoodi kollégája, és velük szemben mély emberséggel.

A Sully tulajdonképpen tökéletesen passzol a képbe: adott a hős, csak mivel a körülmények úgy hozták, hogy a hőstettét mindössze pár perc alatt, váratlanul hajtotta végre – azt megelőzően pedig nem volt több egy korrekt iparosnál –, neki utólag kell a dilemmákkal és a külvilággal megküzdenie.

Igen ám, de ez a szerkezet hibás, nem működik filmen, ugyanis ha valakiről az első percben kiderül, hogy jót cselekedett – hiszen emberi életeket mentett meg, és ezt nem lehet megkérdőjelezni –, akkor mi lehet a tétje a sztorinak? Hogy másképp is megmenthette volna őket? Vagy hogy a repülőgépet jobb állapotban is megőrizhette volna? Kit érdekel? Egyik sem hoz izgalomba, több kérdés pedig nincs, itt kimerült a téma.

Tom Hanks a Sully című filmben Forrás: InterCom

Akkor már eggyel csavarosabb volt Robert Zemeckis pár évvel ezelőtti, hasonló témájú filmje, a Kényszerleszállás, mert abban legalább egy alkohollal és droggal feltankolt pilóta vált hőssé, majd került vizsgálóbizottság elé, és mivel a hőstett során négyen mégis meghaltak, maradt benne erkölcsi dilemma is.

Elhiszem persze, hogy Chesley Sullenberg memoárját olvasva Eastwood azt érezte, mekkora megpróbáltatás volt ez így is neki. Meg kellett küzdenie a poszttraumás stressz szindrómával, és hogy a szindrómákat halmozzuk, rövid ideig még az imposztor szindrómával is, hiszen sikerült elbizonytalanítani abban, hogy valódi teljesítmény áll mögötte.

Tom Hanks és Aaron Eckhart a Sully című filmben Forrás: InterCom

De mindezeket egy-egy jelenetben ki lehet végezni, csak arra jók, hogy árnyaljanak egy történetet, arra nem, hogy rájuk épüljön a sztori.

Egyszerűen nincs a filmben elég muníció, félre lett kalkulálva.

Nem véletlenül élcelődik a sajtó azon, hogy ez Eastwood eddigi legrövidebb rendezői munkája (általában nem adja alább két óránál), de még ennyi sem volt benne. Ez a másfél óra is rosszul épül fel.

Az eleje még hatásos, hiszen ha a néző egy kényszerleszállásra készül, és helyette a pilóta belezuhan gépével a manhattani felhőkarcoló-rengetegbe, akkor sikerült meglepni. Örömmel konstatálhatjuk, hogy a jól ismert esemény rekonstruálását minél későbbre halasztja a rendező, mert előbb a főszereplőket (nemcsak Sullyt, hanem a másodpilótát, Jeff Skilest is) akarja közel hozni. Aztán máris belekezd a konfliktus felvázolásába, és megismerkedünk az aljas ellenoldallal, akik megkérdőjelezik ennek a szent embernek a kivételes tettét. Itt az első bökkenő.

Tom Hanks és Aaron Eckhart a Sully című filmben Forrás: InterCom

A film az első pillanattól kezdve makulátlan hősként ábrázolja Sullyt, akin nem lehet fogást találni. Nemcsak azért, mert Tom Hanks alakítja – aki még véletlenül sem játszik simlis, álszent, esetleg romlott figurákat, mindig csak talpig becsületeseket, akiknek hétköznapi külsejük sziklaszilárd jellemet takar –, hanem mert a jelenetek is mind azt sugallják, hogy

Sully egyszerű képlet: jó apa, jó férj, tisztességes amerikai, százszázalékig profi és felkészült pilóta.

A vizsgálóbizottság tagjait – akik álnokul meg akarják szorongatni – csakis a rosszindulat vagy aljas üzleti érdekek vezérelhetik. És máris olyan fekete-fehér, jó-rossz felállásba merevedünk, mint a leggagyibb szuperhősös franchise-okban.

Az meg végképp a legegyszerűbb, húszéves tévéfilmeket idézi, ahogy a mellékalakok beszivárognak a képbe, vagyis mindazok, akik véletlenül ezen a repülőn utaztak, vagy az irányítótoronyból követték az eseményeket. Az utasok – mint a legelcsépeltebb katasztrófafilmekben – mind széles mosollyal, boldogan, esetleg vicceskedő hétköznapi évődés közepette szállnak a fedélzetre, természetesen azért, hogy annál nagyobb legyen a kontraszt, amikor majd halálra rémülnek.

Tom Hanks és az utasok a Sully című filmben Forrás: InterCom

Pedig teljesen felesleges külön életképekben ábrázolni őket, így se válnak hús-vér emberekké, és igazából nem is vagyunk kíváncsiak rájuk.

Az egyetlen funkciójuk, hogy emlékeztessenek rá: emberi életek forogtak kockán, akár mi is lehettünk volna azok.

Szintén nem Eastwoodhoz méltó, ahogy beköszönnek a flashback-jelenetek. Ahogy Sully egy tévéinterjú kérdésére felidézi magában (és persze a képen), hogyan is kezdődött pilóta-pályafutása, milyen rég is van a szakmában. Romantikusra fényképezett, közhelyes snittekben találkozhatunk pelyhes állú énjével, aztán kapunk még egy elszínezett, dögunalmas epizódot a vadászpilóta-időszakából is.

Tom Hanks a Sully című filmben Forrás: InterCom

Ezek a jelenetek olyan öncélúak és feleslegesek, mintha a rendező csak az időt akarná húzni vele, hogy meglegyen az a másfél óra, és az egész úgy nézzen ki, mint egy kerek sztori. De a karakterrajzhoz nem tesznek hozzá, a cselekményt kimondottan lassítják, és még ócska ízlésűek is.

Végül a film egyetlen érdemi részlete, a kényszerleszállás is flashbackben elevenedik meg – ezt viszont korrektül feldolgozták. Van benne érzelem – ami a minimum, lássuk be –, feszültség, izgalom, példásan működik. Szép, ahogy az esemény szerencsés lezajlása után Sully nem hagyja el a fedélzetet, amíg meg nem győződött arról, hogy mindenki más távozott, és hogy a szemével még sokáig követi a gépet, mert nem tud elszakadni a helyzettől.

Tom Hanks és Aaron Eckhart a Sully című filmben Forrás: InterCom

Ez az epizód kétségkívül a film csúcspontja, sőt, egyetlen értelme. Mert a vizsgálóbizottság szőrözése egyre komolytalanabbá válik, mígnem váratlanul ők is belátják: paródia az egész. Ehhez még egyszer végig kell néznünk a folyóra szállást, mialatt ők elvileg csak a hangszalagot hallgatják, és hip-hop behódolnak Sully-nak.

Hát, ezért nem volt érdemes egy órán keresztül túráztatni minket.

Nem tudták volna hamarabb meghallgatni azt a szalagot?

De hogy valami többről is szóljon a film, ne csak egy kivételes emberi teljesítményről, az idős mester (természetesen szócsövén, a szintén deres hajú Sullyn keresztül) még belénk sulykolja, hogy a gépek nem pótolhatják az embert. Ez tehát a végső üzenet, de egyrészről olyan komolytalanul igazolják azok a jelenetek, hogy csak mosolyogni lehet rajtuk, másrészt egy Eastwood-filmhez képest nagyon soványka, leegyszerűsített mondanivaló, ráadásul kínosan szájba rágva.

Aaron Eckhart és Tom Hanks a Sully című filmben Forrás: InterCom

Mivel azonban itt már nyilvánvaló, hogy ebből a filmből nem lehetett többet kihozni, végül nem bánjuk, ha véget ér. Még jobb lett volna, ha alaposan megkurtítva és a fölösleges kitérőket elhagyva, maximum negyvenperces hosszúságban egy ismeretterjesztő csatornán csíptük volna el hajnali kettő és három között, félálomban, körülbelül az ötvenötödik ismétlést. Akkor inkább azon csodálkoztunk volna, hogyan került ilyen méltatlan helyzetbe ez a sok nagyszerű, A listás filmkészítő.