A nő, aki sosem lehet igazán a tiéd

Woody Allen nem lankad. Az idén két újdonsággal is jelentkezett, amelyek közül a végre a magyar mozikban is látható Café Society a jobbik: istenien néz ki, sztárszereposztást vonultat fel, Hollywood aranykorába repít, és egyszerre mutat a múltba és a jövőbe. Kristen Stewartra közelítve bepárásodik a nyolcvanéves mester kamerája, a keserédes romantika pedig még mindig nagyon megy neki.

A nyolcvanéves Woody Allen éves rendszerességgel bemutatott munkái egyre hullámzóbb minőségűek. Nagyjából minden harmadik nagyon jó, de becsúszik néha egy-egy katasztrófa, mint a Káprázatos holdvilág, az Abszurd alak, vagy a szeptemberben bemutatott Crisis in Six Scenes című Amazon-minisorozat.

Woody Allen a Café Society díszbemutatóján az idei cannes-i filmfesztiválon Forrás: AFP/Valery Hache

Míg utóbbi komoly aggodalomra ad okot a mester további karrierjét illetően, szerencsére közben megérkezett a magyar mozikba is a májusban a cannes-i filmfesztivál nyitófilmjeként bemutatott Café Society, amely ha a Blue Jasmine szintjét nem is üti meg, az Éjfélkor Párizsban kedves, játékosan bölcselkedő hangulatát simán hozza.

Új karriercsúcsról tehát nem beszélhetünk, de az fontos háttér-információ a filmmel kapcsolatban, hogy ez Allen és az Amazon első együttműködése, és a filmpiac meghódítására készülő webáruház nem sajnálta a pénzt a Mestertől.

Az évi egy filmet magabiztosan szállító veterán nem éppen egy bombabiztos befektetés, bár a 2005-ös Match Point óta több filmje volt gazdaságilag sikeres, mint amennyi nem, az Éjfélkor Párizsban pedig kiugróan jól teljesített (a költségvetése kilencszeresét hozta vissza). Amikor azonban nem fizet Barcelona vagy Párizs a városimázsért, akkor Allen filmjei inkább csak pár helyszínen játszódó, alacsony költségvetésű kamaradarabok.

Jesse Eisenberg és Kristen Stewart a Café Society című filmben Forrás: Cinetel

A Café Society viszont pompás fényűzés. Vittorio Storaro, az Apokalipszis most és az Utolsó tangó Párizsban háromszoros Oscar-díjas operatőrének képei álomszerű, buja Hollywoodot, majd New Yorkot varázsolnak a vászonra, amit öröm nézni, benne a színészeket nemkülönben.

Jesse Eisenberg a tökéletes Woody Allen-klón, Steve Carell és Jeannie Berlin igazi jelenettolvajok, a díszletcsajoknak szánt Blake Lively és Anna Camp pedig pár pillanatra egész sokat kihoznak a nem túl hálás szerepükből.

Jesse Eisenberg és Blake Lively a Café Society című filmben Forrás: Cinetel

A film sztárja viszont nem más, mint Kristen Stewart, aki a Sils Maria felhői, a Megmaradt Alice-nek és a Camp X-Ray után most már végre igazán felnőtt színésznek számít, és úgy tűnik, Scarlett Johansson, Penélope Cruz és Emma Stone nyomdokain haladva most Woody Allent is magába bolondította.

Ahogy Allen nyilatkozta is, klasszikus hollywoodi istennők örökösét látta meg az eddig inkább félszeg kamaszlányként megismert színésznőben, és a kamera szinte bepárásodik, amikor ráközelít. A történet egy viszonylag egyszerű szerelmi háromszög, de Stewartnak sikerül elhitetnie a nézővel, hogy valóban ő lehet az a nő, akit a főhős egész életében bánni fog, hogy futni hagyott.

Jesse Eisenberg és Kristen Stewart a Café Society című filmben Forrás: Cinetel

Ja, hogy az Annie Hall is erről szólt? Sebaj. Woody Allen most sem fárasztja magát különösebben új utak keresésével. Sőt a Café Society igazán emlékezetes, helyenként varázslatos pillanatai mind a Kristen Stewart–Jesse Eisenberg románchoz (összeszokott páros; az Adventureland és a BeSZERvezve után harmadjára alakítanak szerelmespárt) kapcsolódnak, de mivel ez nem töltött volna ki egy egész estés filmet, Woody fogott egy másik félkész ötletet a fiókjából, és hozzácsapta.

Legyen a főhős bátyja (Corey Stoll zseniális volt az Éjfélkor Párizsban Hemingwayeként, itt inkább felejthető) valami maffiózó, aki megöl valakiket, és ez majd kalamajkába keveri a tipikus New York-i zsidó családot.

Corey Stoll és Don Stark a Café Society című filmben Forrás: Cinetel

Ez a szál is tartogat ugyan pár mókás pillanatot és idézhető aranyköpést (főleg Jeannie Berlin sziporkázik az anyuka szerepében, például amikor azt mondja: „Nem elég, hogy gyilkos lett, most még áttért a keresztény hitre is!”), de összességében semmit nem ad a fő szerelmi történethez, és lehetett volna belőle inkább Woody Allen soron következő, kevésbé sikerült gengszterkomédiája.

Itt most leginkább arra kíváncsi a néző, hogy nyolcvan év, negyvenhét rendezés, három házasság, számtalan múzsa és egy viharoktól és botrányoktól hemzsegő magánélet fényében ki lehetett az a nő, aki ezt a keserédes visszatekintést inspirálta.

Ez a kritika a cannes-i filmfesztivál idején megjelent írás átdolgozott változata.