Kilencven év alatt tíz szövetségi kapitány? Nem rossz. A német válogatott kispadján 1926 óta mindössze ennyien váltották egymást, és ha Erich Ribbeck és Jürgen Klinsmann nem csak két évig melegíti a padot, akkor ez a szám akár még kisebb is lehetne – csak viszonyításként: nálunk ugyanennyi idő alatt Bernd Storck a 41. kapitány.
Magyarán, ez egy olyan állás, aminél jól megnézik a német szövetség (DFB) illetékesei, hogy kit neveznek ki, elvégre az elvárások – finoman szólva – nem kicsik. A válogatottnak minden tornára az aranyéremért kell utaznia,
az edző pedig olyan kvalitású szakember kell legyen, mint Sepp Herberger, Helmut Schön vagy Franz Beckenbauer
– valamennyiük irányításával világbajnokságot nyert a német válogatott. Világos. De akkor hogy jön a képbe Joachim Löw, aki 2006 óta ül a csapat kispadján, és ha csak földindulás nem lesz, akkor 2020 előtt nem is fog onnan felállni?
Az 1960-ban a Freiburg közelében lévő Schönauban született Löw játékos-pályafutását a Bundesliga 2 és az SC Freiburg határozta meg. Ott tündökölt támadó középpályásként, amikor azonban egy osztállyal feljebb próbálkozott (Vfb Stuttgart, Eintracht Frankfurt, Karlsruher SC), mindig leverte a lécet. Freiburgban viszont
252 bajnokin 81 gólt szerzett, amivel mai napig a klub történetének legeredményesebb játékosa.
A klub a mai napig a szíve csücske, amit legutóbb a 2014-es vb-trófeával tett látogatás alkalmával erősített meg. Másodosztályú focista volt, annak azonban kiváló. És Esterházy Pétertől tudjuk, hogy minden játékost azon osztály alapján kell megítélni, ahol játszik – Löw tehát egy nagyszerű másodosztályú focista volt, olyannyira, hogy négyszer még a német U21-es válogatottban is pályára léphetett.
A rendszerváltással egy időben Löw is váltott: 1989-ben áttette a székhelyét Svájcba, hogy ott vezessen le. Winterthurban már ő edzette az ifiket, majd 1994-ben megkapta első vezetőedzői munkáját a Frauenfeldnél. A következő év már a Bundesligában érte, Rolf Fringer ugyanis felkérte, hogy legyen a másodedzője az akkoriban éppen egész jó formát mutató (1992-ben bajnok és kupagyőztes) Stuttgartnál. Löw ment, hogy az 1996–97-es szezonban már vezetőedzőként (Fringer átült a svájci válogatott kispadjára) kormányozza a klubot
a bajnokság 4. helyére, a német kupa elődöntőjébe és a KEK-döntőbe,
ahol 1-0-ra kikaptak a Chelsea-től.
Ez akkor is inkább siker:
1998 tavaszán 50 százalékos mérleggel (46 győzelem, 20 döntetlen, 23 vereség) hagyta el Stuttgartot, hogy egy hároméves Fenerbahce–Karlsruher SC–Adanaspor túrával kis híján derékba törje a karrierjét. A Fenerrel még harmadik lett a török bajnokságban,
a másik két csapattól viszont úgy jött el, hogy kieső helyen adta át őket az utódainak,
akik nem is tudták bent tartani a két együttest.
Ausztriában került újra egyenesbe, ahol még az előtt nyert bajnokságot (2001–2002) a Tirol Innsbruckkal, mielőtt a klub csődbe ment volna. Egy év munkanélküliség után már az Austria Wien kispadján ült, amit az első helyen adott át utódjának 2004 márciusában. Júliusban pedig a válogatottnál dolgozott, ugyanis a német válogatott élére a 2004-es Eb-égés (a csapat három meccsen két pontot szerezve nem jutott tovább a csoportból) után kinevezett Jürgen Klinsmann őt kérte fel segítőjének.
Klinsmann és Löw egy edzői továbbképzésen találkoztak évekkel korábban, és gyorsan kiderült, hogy nagyjából ugyanazt gondolják a labdarúgásról – gyors, kreatív, gólra törő focit kell játszani, egy olyan csapattal, amelyikben bárki képes a gólszerzésre, és nincs kiszolgáltatva egyetlen sztár aktuális formájának.
A 2004-es Eb-csapatban nem is volt igazi sztár (talán csak Michael Ballack tekinthető annak), cserébe viszont volt kilenc 30 éves vagy idősebb játékos, míg a 25 alattiak csak hatan voltak a 23 fős keretben. Két évvel később, a hazai rendezésű vébén a Klinsmann–Löw páros irányítása mellett ez az arány megfordult, és a csapat többnyire jól játszva,
11 gólt rúgva – a legtöbbet a tornán,
ahogy az előző évi Konföderációs Kupán is – jutott el az elődöntőig, ahol 2-0-ra kikaptak az olaszoktól. A fiatalok egy része már ekkor rutinosnak számított, hiszen Bastian Schweinsteiger, Philipp Lahm vagy Lukas Podolski ekkorra már túl voltak egy nagy tornán, azaz nem remegő lábakkal léptek pályára.
Ami a nemzetnek és Klinsmann-nak kudarc volt, az Löwnek új állást jelentett – a világbajnok csatár helyét ugyanis ő vette át a kispadon. Ekkorra már a keze alá dolgozott a közösen összerakott stáb, amelyből azóta is mellette van Oliver Bierhoff, a válogatott menedzsere – az 1996-os Eb-döntőt két góljával eldöntő csatár intéz minden olyan ügyet a Mannschaft körül, ami nem edzői feladat – és dr. Hans-Dieter Hermann, pszichológus, coach, aki a játékosok mentális felkészítéséért felel.
Löw egy 2015-ös, amerikaiak elleni barátságos mérkőzés előtt nem is volt rest elismerni elődje munkáját:
Amikor a világot járom, és a német csapat nagyszerűségét dicsérik, én minden alkalommal hangsúlyozom, hogy ennek a csapatnak az alapjait Jürgen tette le. Nélküle nem tartanánk itt”
– mondta már világbajnokként Löw. Kritikusai gyakran meg is jegyzik, hogy a DFB átalakítása, az utánpótlásrendszer tökélyre fejlesztése és a csapat alapvető stílusának megteremtése mind Klinsmann érdeme, amihez Löw az elmúlt tíz évben jószerivel semmit nem tett hozzá.
Ugyanakkor 2011-ben, amikor a legnagyobb sportlap, a Kicker az év emberének választotta, Sir Alex Ferguson úgy méltatta, hogy „nagy eredmény tőle, hogy volt bátorsága fiatal játékosoknak lehetőséget adni”. Ez mondjuk igaz. Löw csapataiban tornáról tornára feltűnnek később igazi karriert befutó tehetséges fiatalok, mint Manuel Neuer, Sami Khedira, Mesut Özil, Mario Götze, Holger Badstuber, Thomas Müller, Andre Schürrle, Toni Kroos – és a sor hosszan folytatható. Persze, ez csak részben Löw érdeme,
ha nem ő lenne a kapitány, a német utánpótlásképzés akkor is ontaná magából a tehetségeket,
akiket nem lehet nem meghívni, ha egyszer remekelnek a Bundesligában.
Az elmúlt években számos kitüntetést kapott, és kimondottan népszerűnek számít hazájában, de ez sem változtat azon, hogy szakmai téren sokan megkérdőjelezik a teljesítményét. A nyári Európa-bajnokság idején a Neue Zürcher Zeitung (NZZ) egy hosszú cikkben elemezte Löw kapitányi munkáját. Megjegyzik, hogy tíz éve ül ugyan a padon, de egyrészt a csapaton is alig látszik a keze munkája, másrészt pedig folyton úgy viselkedik, mintha ő ezt az egészet nem is akarná annyira.
Nem úgy tűnik, mintha ez a munka lenne élete célja.”
Látszólagos visszafogottságát még hazájában sem sokan értik, és emiatt sokan nem is szeretik.
Térden állva kellene az országnak köszönetet mondania Joachim Löwnek az eredményekért. Eközben a saját hazájában nem szeretik, és nem is értik”
– írt a Der Spiegel a megnyert 2014-es vb után.
Az említett NZZ-cikkben ugyanakkor sok jót is leírnak a kapitányról. Például azt, hogy ugyan nem egy tündöklő stratéga, de remekül tud szintetizálni. Nagyszerűen válogat játékosokat, és ugyancsak remekül húzza rá a válogatottra a kluboknál uralkodó stílust.
Nem kötelezi el magát egyetlen ideológia mellett sem, mindig a helyzet függvényében dönt, és rendkívül pragmatikus. Éppen ez predesztinálja őt egy válogatott élére.”
Ha Löwről van szó, nem lehet kikerülni azokat a viselkedési defektusokat, amelyek miatt a foci történelmének egyik legsikeresebb szövetségi kapitányaként is nevetség és gúny tárgyává vált. Miután az eredményeit többre tartjuk annál, hogy csak úgy belerúgjunk, nem részletezzük itt hosszasan a nagy tornákra időzített furcsaságait a 2010-es vb-n elkövetett orrtúrástól az idén nyári nadrágba nyúlkálásig – stressz, kényszerbetegség vagy bármi más állhat a hátterében. Legyen ez az ő dolga, a DFB-nél sem foglalkoznak vele.
És miközben ilyeneket csinál, ő a sportág egyik stílusikonja. A múzeumi darabbá nemesedett kék kasmírpulóvertől a fekete ingekig – Löw valóban olyan, mint aki a kifutóról ugrott be a kispadra. Amíg el nem indul a keze.
