Tompos Kátya: Nagy lecke volt az utcazenélés

Annyira rossznak érezte a felvételijét a színművészeti egyetemre Tompos Kátya, hogy fricskának élte meg, hogy felvették. A Nemzeti Színház színésznője az Origónak adott interjújában erről is beszélt, és arról, hogy szerinte a színház akkor jó, ha meg tud újulni, ha szerves tud lenni, ha lélegezni tud. Ahogy mondja, a cél nem a tökély, hanem maga az út. Azt is mondta: szeret láthatatlan lenni, és nem törekszik arra, hogy magára vonja a figyelmet.

Nagyon elfoglalt mostanában, legalábbis erre következtetek abból, hogy hosszas egyeztetés után végül két próba közé tudta az interjúnkat beszorítani.

Ez egy ilyen hét. Főpróbánk, aztán fotós próbánk volt, ebben a pillanatban lett vége, ezért vagyok még a jelmezemben. Most mentünk először egyben. Majd a megbeszélésen kiderül... Voltak kisebb technikai zűrjeink, de azokat este majd kijavítjuk.

Tompos Kátya Fotó: Polyák Attila - Origo

Hisz az ilyenekben? Például abban, ha rossz a főpróba, jó lesz a premier?

Igen, van ilyen.

Ha a főpróbán úgy érezte az ember, hogy nem jött át minden, akkor a premieren biztos, hogy jobb lesz. De én akkor már inkább szeretek mindent elengedni,

olyankor már nem tesz jót a túlzott agyalás. Maga a darab Michel de Ghelderode művéből íródott. Az Úr komédiásai – mondjuk így – rendhagyó módon mutatja be Assisi Szent Ferenc életét. Bozsik Yvette rendezi, nagyon szép, különleges előadás. Sok mozgással egészül ki, és elképesztően látványos.

Ha jól számolom, ez az ötödik darab, amiben a Nemzeti Színházban játszik.

Lehet, még nem számoltam össze...

Akkor sorolom: Az Úr komédiásai, A miniszter felesége, Éden földön, Szentivánéji álom, Boldogságlabirintus.

Igen, akkor igen. (mosoly)

Ez és a rengeteg korábbi szerepe megnyugtatja abban, hogy a színház vezetése bízik önben?

Ez helyzetfüggő. Vannak olyan periódusok, amikor érzem a bizalmat, és van, amikor kevésbé. De ez nyilván rajtam is múlik. Ha sok mindent vállalok máshol, akkor azok az időszakok kiesnek az itteni színházi életemből.

Nagyon fontos önnek a zene. Szokott az alapján szerepet vállalni, hogy megmutathassa az énektudását?

Igazából nem ezen múlik.

Ha egy színházi előadásban éppen nincs zene, tehát inkább prózai feladatról vagy mozgásszínházról van szó, az is izgalmas feladat számomra,

mert a határaimat feszegetem általa. Egy zenés darab is akkor érdekes, ha kihívás van benne. Olyan műfaj, amely közel áll hozzám, el tudom képzelni magamat benne, de még nem volt szerencsém kipróbálni. Akkor vagyok gondban, ha olyan feladatot kapok, ami alulmúlja a képességeimet. Akkor úgy érzem, több energiát veszítek, mint egy olyan szereppel, amellyel estéről estére keményen meg kell küzdenem.

Néhány éve jelent meg a lemeze, amely a Keresztül Európán címet kapta. Igaz az, hogy a lemezt megelőzte egy európai túra, ami alatt utcazenélt?

Évekkel korábban volt ilyen, igen. Amikor tizenévesen elkezdtem nyilvánosan énekelni, akkor még nem képeztem a hangom, csak később lett „hivatalosan” énekmesterem Bagó Gizella személyében, amikor már a Színművészeti Egyetemre jártam. Pedzegették a tanárok a zeneiskolában, hogy „érdemes lenne énekeltetni a gyereket”, meg kórusba járatni. Végül a gimnáziumi franciatanárom, Kántor Gábor (akinek nagyon sokat köszönhetek, mert fantasztikus tanárunk volt) elküldött egy sanzonversenyre. Elmentem, és elénekeltem egy Edith Piaf-dalt. Nem is igazán ismertem akkor még a sanzonokat. Nyilván érzelmileg még semmi közöm nem volt hozzá, a mondanivalójával mentálisan nem tudtam mit kezdeni, de éreztem azt, hogy a sanzon mint műfaj ki tud nyitni előttem egy olyan világot, amely ének és próza egyben. Ahol az előadásmód néha felülírja a hangjegyek pontosságát, és olyan hangterjedelmet igényel, amit akkor már biztonsággal tudtam használni professzionális hangképzés nélkül is. Csak később, az egyetemen történt számottevő változás, amikor már Bagó Gizella tudatosan, rengeteg munkával, de nem drasztikusan kimozdított a sanzonos komfortzónámból, és elhitette velem, hogy már képes vagyok klasszikusabb műfajokat is magamévá tenni.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Nagyon elkanyarodtunk az utcazenéléstől...

Ja igen! Az egy hosszabb utazás volt. Franciaországban rendeztek 2001-ben egy MagyART elnevezésű rendezvényt, ahol a magyar kultúrát mutatták be a francia közönségnek. Egy hétre mentem oda énekelni, Orosz Zoltán kísért harmonikán, és a magyar dalok mellett francia sanzonokat énekeltem. Ezt előzte meg az utcazene, mert

nekem nem volt természetes az, hogy kiállok emberek elé énekelni. Gyakoroltam otthon a fürdőszobában, meg a szobámban, ahol más nem lát-hall, de az, hogy kiállok emberek elé, és előadok valamit egyedül, még szokatlan volt számomra.

Meg kellett tapasztalnom különösebb felelősségvállalás nélkül a közönséggel való közvetlen kommunikációt.

Ez az időszak hozzásegítette ahhoz, hogy ma természetesebben tudjon a színpadon viselkedni?

Biztosan hozzásegített sok mindenhez. Az nagy lecke volt. Néha úgy érzem nagyobb, mint a Színház és Filmművészeti Egyetem falain belül egy mesterséges környezetben tanulni. Én az utcazenélés során mindent el tudtam engedni. Azt is láttam, hogy van, akit nem érdekel a személyem, de azt is, hogy van, aki megáll és figyel. És eleve

látni azt a hatást, amit kivált egy énekes, vagy az én személyiségem valakiből, nagyon érdekes volt. Ezt akkor tapasztaltam meg először. Akkor tudtam először felmérni, hogy mire lehetek képes, és hogy hogyan tudok elindulni.

Ez még nagyon az elején volt, akkor nem nagyon volt közöm a színházhoz vagy a színpadi léthez. Jártam én mindenféle dráma- és színjátszó körökbe, de nem gondoltam volna hogy ez lesz a szakmám. Hobbiként fogtam fel, mégis éreztem, hogy ennek ellenére csak akkor működik – a humoros része is –, ha teljes komolysággal és odaadással csinálom.

Sokat hezitáltam, hogy felvételizzek-e az egyetemre, és azt láttam, hogy akik komolyan gondolják körülöttem, azok mind naprakészek a magyar színházi élet történéseiből. Én nem ismertem magyar rendezőket személyesen, és nem jártam el premierbulikra.

Volt egyfajta saját elképzelésem arról, hogy én hogyan szeretném csinálni. Édesanyámnak köszönhetően orosz filmekből és színházi előadásokból tájékozódtam, de hiányzott a rutin, ami megerősített volna. Sokáig nem hittem el, hogy ez a szakma rólam is szólhat. Nagyon távoli álomnak tűnt. Később lassan a tapasztalat és a rutin megszerzésével – azáltal, hogy elkezdtem sokat játszani, énekelni – valahogy evidenssé vált az egész. De nekem ehhez rengeteg időre volt szükségem.

A távolság annak is köszönhető, hogy a szülei valami egészen mással foglalkoztak?

Hát persze. Édesapám villamosmérnök, édesanyám kereskedelmi előadó volt az Ikarus vállalatnál.

A család hogyan fogadta, hogy ön ezt az utat választotta?

Édesapám akkor már nem élt. Az egész kiváltó oka egyébként édesanyám volt, mert őt nagyon érdekelte a színház, az irodalom és a képzőművészet , de neki nem volt lehetősége arra, hogy valamilyen művészeti ágban szerepeljen. Cserébe belém plántálta ezt a fajta érdeklődést és gondolkodásmódot, és bár biztos voltam abban, hogy nem vesznek fel, végül mégis megpróbáltam a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés szakát.

Visszagondolva a felvételire, meggyőző teljesítményt nyújtott?

Az első rostát nagyon rosszul éltem meg.

Úgy tudom, a második rosta volt a cél.

Igen, az hogy eljussak odáig. Végül, amikor felolvasták a továbbjutottak nevét, köztük voltam.

Tudom, hogy furán hangzik, de annyira rossznak éreztem az első felvételimet, hogy fricskának éltem meg a továbbjuttatásomat is.

Mit kell itt fárasztgatni az amúgy is alkalmatlant...? (nevet) Azt gondoltam, hogy engem egy épeszű ember az akkori életszakaszomban nem vesz fel. A tapasztalatlanságnak köszönhetően mindenféle furcsa képzelgéseim voltak a színészetről, azt gondoltam, hogy aki felvételizik a Színművészetire, annak mindenben egyből meg kell felelnie, tökéletesnek és magabiztosnak kell lennie. Én úgy éreztem, körülöttem mindenki képes erre, egyedül én nem. Közben pedig a cél nem a tökély, hanem maga az út, csak ez akkor még nem volt számomra világos.

Most úgy gondolja, hogy az út a legfontosabb, nem pedig az, hogy a produkció tökéletes legyen?

Nem tud az lenni. És az is olyan megfoghatatlan, hogy mi a tökéletes. Én azt látom, érzékelem, hogy valami akkor van hatással az emberekre, ha benne van az az élvezet, amit a felkészülés, a próbák során átéltem. Egy színházi előadásnál például akkor tudom igazán vezetni a nézőt, ha a rendező is jól vezetett engem.

Több kollégája is azt mondta nekem, hogy a film és a színház között a legnagyobb különbség az, hogy a színházban egy szerepet minden este lehet egy kicsit jobban előadni, míg egy filmben ott marad, amit letett. Ennek tükrében az előbb megfogalmazott út hogyan jelenik egyikben, illetve másikban?

A színház akkor jó, ha meg tud újulni, ha szerves tud lenni, ha lélegezni tud.

Kell, szükség van változtatásra, vérfrissítésre. Az ember nem tud mindig ugyanolyan lelkiállapotban lenni. Mindennap másképp indul el, máshol tart, minden nappal változunk, és szerintem ezt a változást érdemes megjeleníteni a színpadon is. Azt ahol éppen tartunk.

Első filmjében, A gyertyák csonkig égnek-ben szerintem a leginkább arról szólt, hogy a szépségét, a báját megmutassa. Vitatkozna ezzel?

Nem, ott szükség volt egy fiatal lányra, akit néha bevágnak úgy, mint egy emlékképet. Én alakítottam Krisztinát fiatalon, aki akkor már nem él, de a két főhős végig róla beszélget. Kellett egy finom női alak, és ezt próbáltuk megjeleníteni. Nyilván ez nem egy nagyszabású színészi feladat, de nagyon jóleső érzés volt. A film egyik főszereplője, Agárdy Gábor már nem élt, amikor bemutatták a filmet. Korábban több előadásban is láttam, de akkor találkoztam vele először és utoljára személyesen. Avar István azonban a beszédtanárom volt. Sajnos már ő sincs közöttük.

Nekem nagyon jólesik, hogy van egy olyan munka, amelyben bár közös jelenetünk nem volt, együtt lehettünk, hogy összeértek a szálak.

Az, hogy egy filmben, egy darabban megmutassa a szépségét, mennyire fontos?

A szépség relatív, mindenkinek mást jelent.

Ha a szerep azt igényli, hogy szép legyek, akkor fontos, de szerintem ez inkább rendezői koncepció kérdése, hogy mitől lesz szép egy karakter. Általában az olyan színésznőket, akik túl sokszor mutatkoznak meg a „szép” szerepében, elég hamar beskatulyázzák.

Ez pedig sok esetben azt váltja ki belőlük, hogy teljesen ellentétes karakter megformálását is vállalják, ha már elegük van a rózsás naivákból. A megoldás talán ott lehet, hogy a szépséget a rendezőre, a jelmeztervezőre és a sminkesre kell bízni, az én munkám pedig a szerep megformálásában rejlik.

Fotó: Polyák Attila - Origo

A Poligamy című filmben már főszerepet kapott. A film elsősorban azt mutatja be, hogy egy férfiban mi zajlik le az után, hogy megtudja, hogy gyereke fog születni. Mennyire tudott azonosulni a szerepével, a kisbabát váró nővel, aki mindezt elmondja a párjának?

Nyilván a filmnek az mondanivalója, hogy egy férfi fejében hogyan változnak meg bizonyos dolgok az után, hogy kiderül, hogy apa lesz, de nekem akkor az volt a legfontosabb, hogy a szövegemet hitelesen mondjam el. (mosoly) Az volt a második nagyjátékfilm, amiben szerepeltem.

A Poligamy, illetve a Coming out azok a filmek, amik miatt megállítják az utcán, vagy legalábbis összesúgnak, ha meglátják?

Nem tudom.

Szereti, ha megismerik?

Nem reagálom túl.

Szeretek láthatatlan lenni az utcán, nem törekszem arra, hogy magamra vonzzam az emberek tekintetét.

Egy vagyok közülük.

Nem szokott szebb zöldséget kapni az üzletekben?

De, előfordul néha. Inkább azt tapasztalom, hogy ismerős vagyok valahonnan, mintha már találkoztunk volna... Én ezt az állapotot kedvelem a leginkább.

Általában akkor kedvesek velem az emberek, ha én is az vagyok velük. Néha felismernek az arcomról, a beszédhangomról, ha be kell diktálnom a nevemet valahová. Ilyenkor a filmes szerepeimet említik, vagy a dalokat, amiket énekelek.

De volt már olyan is, hogy színházi darabot dicsértek.

Különbséget tesz? Jobban esik, ha egy színházi szerepe miatt ismerik meg?

Ha színházi előadás kapcsán dicsérnek, az nagyon jólesik, mert tudom, hogy az kevesebb emberhez jut el. Abba több munkát kell fektetni, ahhoz meg kell venni egy jegyet, ahhoz látogatni kell a színházakat, ami manapság nem tudom, mennyire populáris. Azt hallom, hogy egyre kevesebben járnak színházba. Ha ez így van, akkor pláne örülök annak, hogy színházi előadás alapján ismernek meg.

Az előbb említett két filmnél jóval alacsonyabb költségvetésből készült, mégis több díjat kapott A Köntörfalak című alkotás. Hogyan emlékszik a forgatásra?

Ez egy nagyon érdekes történet volt. Négy napot forgattunk először a rendezővel, Dyga Zsomborral és film másik főszereplőjével, Elek Ferivel. Aztán kiderült, hogy nincs meg rá a pénz, és le kellett állnunk. Ebből a négynapos forgatásból készült egy trailer, Dyga Zsombor megígérte, hogy egy év múlva folytatjuk, és megkérdezte, hogy addig van-e kedvünk próbálni a film jeleneteit. Mondtuk, hogy persze. A Katona József Színház öltözőjébe jártunk Ferihez, vagy hozzám jöttek a Nemzetibe, elkezdtük olvasgatni a forgatókönyvet, elemeztük a helyzeteket, és annyira sokat próbáltunk az egy év alatt, hogy a próbák során megtanultuk a szöveget. A forgatás 14-15 éjszakát vett igénybe, elég gyorsan kellett dolgoznunk, a kis költségvetés miatt is, meg azért is, mert nappal mindannyian dolgoztunk.

Én reggel próbáltam a János vitézt, délután volt egy kis szünetem, tudtam aludni talán egy-másfél órát, este előadás volt, vagy próba, éjszaka pedig mentünk forgatni. Éjszaka voltam ébren, nappal pedig nyitott szemmel aludtam, és próbáltam mindent megcsinálni, amire még képes voltam abban az állapotban.

De a film olyan fontos volt, és annyi energiát tett bele az egész stáb, hogy ettől valahogy mindannyian éberek voltunk. Nagyon élvezetes volt az egész.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Térjünk vissza egy kicsit a zenei karrierjére. Többek között Goran Bregoviccsal is színpadra léphetett. Hogyan emlékszik a produkcióra?

Egy magyar színésznőt kerestek egy szerb monodrámához, amelyhez Goran Bregovic és zenekara adta a zenei aláfestést. A darab egy fiatal özvegy története, aki egyedül marad a balkáni háború után, és elmeséli, hogyan ölték meg a férjét, és milyen szerelmesek és boldogok voltak előtte. Azt a fajta kétségbeesést és borzalmat dolgozza fel, amit a különböző vallású és etnikumú emberek éltek át a balkáni háború idején. A monodráma szerb nyelven íródott, lefordították többek közt franciára, magyarra, és több országban turnéztak vele. Magyarországon nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy ebben részt vehettem. Goran arra is megkért, hogy énekeljek benne oroszul egy dalt annak ellenére, hogy csak prózai feladatom lett volna, Milosevits Péter szerb író, egyetemi tanár pedig felkészített a színmű történelmi hátteréből.

Dolgozott a Budapest Klezmer Banddel is. Velük hogy került kapcsolatba?

Jávori Fegyával főiskolásként dolgoztam a Hegedűs a háztetőn-ben. Az osztályfőnököm, Kerényi Imre rendezte és a Budapest Klezmer Bandet kérte fel kísérőzenekarnak az előadáshoz. Fegya itt hallott először énekelni, kicsit beszélgettünk, majd hamarosan kiderült, hogy mindketten beszélünk oroszul. Évekkel később megkérdezte, hogy van-e kedvem orosz és zsidó dalokat énekelni. És persze volt, örömmel vállaltam.