Ez a hollywoodi filmkészítés csúcsa jelenleg

A sötét lovag, A tökéletes trükk és az Eredet után ismét egy remekművet készített Christopher Nolan. A második világháború egyik sorsfordító ütközetéről szóló Dunkirk székbe szögez, megrendít és elérzékenyít, átélhetjük általa a légi csatározások izgalmát és a parton várakozó katonák kiszolgáltottságát. 

Hajlamosak vagyunk az elmúlt idők háborúit a hadvezérek nézőpontjából, a terepasztal mellől szemlélni, és emberek helyett hadosztályokban és stratégiákban gondolkodni. Christopher Nolan azonban a Dunkirk végéig elzárkózik ettől a mindent látó, személytelen perspektívától: hiába volt a dunkerque-i csata egy logisztikai csoda, az átfogó kép csak késleltetve, a film végén áll össze. A brit rendező inkább néhány katonára, tisztre és civilre koncentrál, és megrázó, szinte már tapintható közelségbe hozza a háború borzalmait.

Fionn Whitehead a Dunkirk című filmben Forrás: InterCom

Az egész filmre jellemző az a snitt, amelyben a tengerparton bolyongó Fionn Whitehead a homokba veti magát és a földre szorított fejjel várja, hogy abbamaradjon a bombázás. Mindezt a feje magasságából látjuk, úgy, hogy a háttérben egyre közelebb és közelebb robbannak fel a repülőgép által kidobott bombák. Hiányos perspektíva, de annál szuggesztívebb: megérezhető belőle valami a hajókra váró katonák védtelenségéből és kiszolgáltatottságából.

A Ryan közlegény megmentése óta persze alapvető elvárás egy háborús filmtől, hogy bedobja a harcok közepére a nézőt. Sokszor átélhettük már a moziban, hogy golyók süvítenek el a fejünk mellett, de nem hiába Christopher Nolan az igényes közönségfilmek királya, ő ezt technikai szempontból a tökéletességet súroló szinten valósította meg.

A Dunkirk forgatásakor mindent megtett a minél nagyobb valósághűség érdekében: eredeti helyszíneken rögzítette a jelenetek egy részét, korabeli hajókat és repülőket kutatott fel, például igazi Spitfire-öket is felküldött az égbe. Próbált minél több dolgot a forgatáson megoldani, hogy aztán az utómunka során minél kevesebb CGI-ra legyen szükség.

Képkocka a Dunkirk című filmből Forrás: InterCom

Ennek többek között az lett az eredménye, hogy a Dunkirk-ben a mostani látványfilmektől eltérően nem szitakötőként fickándoznak, hanem teljesen hihető módon manővereznek a világháborús repülőgépek. Nolan kivette a hollywoodi túlzásokat a légi csatákból, és ezzel elérte, hogy ugyanazzal az elánnal tapadjak a képernyőre, ahogy a pilóta harc közben figyeli a célkeresztet.

A Dunkirk nem csupán a légi felvételeknél, hanem az elejétől a végéig magához láncolja és nagy nyomás alatt tartja a nézőjét. A fülünkben cseng az óra ketyegése, Rögtön az első percekben átélhetővé válik a tétlen várakozás idegölő hatása. Később pedig újabb és újabb, székbe szögező példáját hozza fel a film annak, hogy a túlélési ösztön mire készteti az egyes embereket.

Harry Styles, Aneurin Barnard és Fionn Whitehead a Dunkirk című filmből Forrás: InterCom

A teljesen ismeretlen, vézna Fionn Whitehead jár ahhoz a legközelebb, hogy a Dunkirk főszereplőjének nevezhessük. Ő az, akiből a legjobbat hozza ki a folyamatos életveszély: rendíthetetlenül küzd, újabb és újabb módjait találja ki annak, hogy maga mögött hagyhassa a francia partokat, és ha van rá lehetősége, még másokon is segít.

A másik végletet Cillian Murphy idegsokkot kapott karaktere képviseli: önmagából kifordulva mindent megtesz azért, hogy az őt kimentő hajó másokon már ne segítsen, hanem minél előbb visszatérjen Angliába.

Cillian Murphy a Dunkirk című filmben Forrás: InterCom

Ahogy több korábbi rendezésében, úgy most is ügyesen játszik az idővel Nolan: nem időrendben bontja ki az egyes emberi sorsokat, hanem egy sajátos, csak a film vége fele megfejthető logika szerint vegyíti össze a Dunkirk három fő nézőpontját, a szárazföldit, a légit és a tengerit.

Az önkényes időkezelés remekül vezeti fel a film végén összeálló nagyképet. A jobbára különálló emberi történetek pár perces időtartamra összetalálkoznak, megrendítő bizonyságát adva annak, hogy milyen sok ember összehangolt munkája, akár önfeláldozása kellett a dunkerque-i evakuáció sikeréhez.

A csata a németek győzelmével ért véget, a tengerig visszanyomott, harapófogóba került szövetséges haderő azonban megúszta a teljes megsemmisülést. 1940. mákus 26. és június 4. között a parton rekedt négyszázezer katonából több mint 330 ezret sikerült visszavinni Angliába. Ahogy a filmben is elhangzik, itt most a túlélés volt a lényeg.

James D'Arcy és Kenneth Branagh a Dunkirk című filmben Forrás: InterCom

Ugyan már emiatt is nyugodtan lehetne lelkendezni, de a Dunkirk jóval több egy szemkápráztató tűzijátéknál, egy ámulatba ejtő filmnyelvi bemutatónál. Lecsupaszított stílusa, szűkszavúsága és a szereplők közötti gyakori ugrándozás miatt nem lett volna meglepő, ha csodálatot tud ugyan ébreszteni bennem, de érzelmileg hidegen hagy. Ehhez képest a könnyeimmel küszködtem a fináléját nézve.

A Csillagok között túlságosan is érzelmesre sikerült, a Dunkirk lezárásában viszont pont megfelelő mértékben jelenik meg a pátosz. Nolan jól érezte, hogy Tom Hardy még azt is elbírja, ha belőle faragja ki az ellenállás szobrát, és azt is eltalálta, hogyan tudja ízlésesen és szimpatikus módon filmre vinni a saját hazaszeretetét.

Tom Hardy a Dunkirk című filmben Forrás: InterCom

A britek büszkék lehetnek Nolanra, mivel méltó módon örökítette meg történelmük egyik fontos darabkáját, mi pedig kezdhetünk azon morfondírozni, hogy vajon egy újabb alapművel bővült-e a zsáner. Én úgy gondolom, hogy igen: a két film ugyan teljesen máshogy működik, de Az őrület határán óta egyetlen háborús film sem volt rám akkora hatással, mint most a Dunkirk.