Ilyen egy jó kombi: kényelmes, tágas, és egyedülálló technikai megoldásokat is kínál. Az új Citroën C5 Break kívül keveset, belül sokat változott, a fogyasztást leszámítva jól vizsgázott a kétliteres dízellel.

Volt idő, amikor odavoltam a Citroënért. 14-15 éves koromban történhetett, hogy egy reggel arra ébredtem, nekem kell egy Xantia, mindenáron le akartam cseréltetni a családi Tipónkat. Tetszett mindene, de különösen hátsó lámpájáért voltam oda, a számat azonban hiába jártattam, nem váltottunk autót. Pedig nagyon próbálkoztam.

Aztán telt-múlt az idő, a Tipóból Punto lett, a franciák meg kihozták a Xantia és az XM utódjának szánt C5-öt. Nem tetszett. Egy semmilyen, tök átlagos, a többi közé szürkülő autót láttam benne, ami ráadásul még csúnya is, szerintem. Sokáig egyetlen Citroënnek sem fordultam utána, érdeklődésemet csupán a C5-ös faceliftjéről szóló hírnek sikerült felkeltenie.

Annak viszont alaposan, hiszen az új generációba a mérnökök igyekeztek minden földi jót belepréselni, különösen a sávelhagyásra figyelmeztető elektronika indított be. Milyen kegyetlen az élet, tesztautónkban éppen ez a feláras extra nem volt benne, pedig nagyon készültem rá, hogy kipróbáljam. Na majd egyszer.

A C5-ösön semmi radikálisat nem változtattak a derék franciák, ám kis beavatkozásaikkal is sikerült sokkal jobbá varázsolniuk az összképet. Ez a megállapítás elsősorban a lépcsőshátú változatra igaz, hiszen az általunk nyúzott kombi farához egyáltalán nem nyúltak hozzá; ennek ellenére sem érezheti azonban senki, hogy nem történt semmi.

Mert ott van az orr, ami az új, embléma-integrált hűtőráccsal egyszerre varázsolja lazává és elegánssá az autót - olyannal még nem sikerült találkoznom, akinek ne tetszett volna az új nózi. Jók az átdolgozott első fényszórók is, újrarajzolásukkal a bamba C5-ösből egycsapásra kacérabb gép lett. Oldalról nézve a maradt a kicsit ormótlan (bálna)forma, de mivel ebben a műfajban nehéz igazán maradandót alkotni, ez bocsánatos bűnnek számít.

Az első beszállás örök élmény marad. Na nem azért, mert a belső tér olyan lenyűgöző lett volna, éppen ellenkezőleg: az SX felszereltséghez olyan ronda, szürke velúrkárpitot sikerült párosítani, amivel inkább macska-kaparófát kellene burkolni - hadd pusztuljon. Meg kell szokni, utána meg szándékosan nem figyelni rá, kis gyakorlással el lehet hitetni magunkkal, hogy ízléses cuccon ülünk.

A műszerfal szokatlan. Néhány hónappal ezelőtt még tudatlannak számító, mostanra már-már szakértővé vált ismerőseimnek is azonnal feltűnt, hogy túl sok a kijelző az ember orra előtt. Van kilométeróra, fordulatszámmérő, üzemanyagszint-jelző és vízhőfok-ellenőrző, ezek rendben vannak, kellenek. De nem fér a fejembe, hogy amikor néhány centivel jobbra digitális kijelző is van (esetünkben a kisebb, a navigációs rendszerrel ellátott C5-ösben méretesebb), akkor miért kell még olyan finomságokat is a sofőr képébe tolni, mint olajhőmérséklet-mutató és töltésjelző. Ezek nem igazán lényeges információk, de ha már ragaszkodtak hozzájuk a citroënesek, elég lett volna helyet szorítani nekik valahol a fedélzeti komputerben.

Forrás: [origo]
Apropó, komputer. A menüben kicsit nehéz kiigazodni, sokat kell nyomkodni, míg mindennek meglelni a helyét. Megbízhatósága is erősen kérdőjeles, hiszen országúton, 90-es tempónál 30-40 percig bírt arról tájékoztatni, hogy az üzemanyag még 240 kilométerre elég, aztán autópályára érve hirtelen elkezdte bepótolni a lemaradást. Percenként csippentett le öt kilométert a következő tankolásig maximálisan megtehető távolságból, ami 130-nál, a tesztautó kétliteres dízelével nyilvánvaló képtelenség. Itt jegyezném meg, hogy szerencsétlen lépés volt a benzinmérőt különválasztani a számítógép kijelzőjétől: menetközben jobbra kell pillantani a "mennyit mehetünk még" adatért, ám mivel nem megbízható, a mechanikus kijelzőt is csekkolni kell, hogy amaz szerint mennyi nafta lötyög még a tankban. Mivel az balra van, folyamatosan jártatni kell a szemet, ez iszonyatosan fárasztó. És idegesítő.