Bunkók és balekok - Agresszió és előzékenység a közlekedésben

Vágólapra másolva!
Közlekedésünk - mintegy leképezve társadalmi jelenségeinket - bunkók és balekok összefeszülése, teli pitiáner sikerekkel és frusztráló vereségekkel. Alapképlete, hogy a bunkó mindig nyer, a balek mindig veszít. Színezi a képet, hogy a bunkó ügyesnek, a balek udvariasnak tartja magát. Vannak persze kivételek, de most ne gondolja mindenki, hogy ő az!
Vágólapra másolva!

A Fiumei úton a belső sáv vezet egyenesen, az Orczy tér felé, a külső lekanyarodik jobbra. Az előbbi forgalmas, lassan halad benne a járműsor, az utóbbi csaknem üres. Néhány lekanyarodó veszi igénybe - és a bunkók. Ők előrerobognak, aztán az utolsó métereken bevágnak a másik sávba. Ezt, vagy egy hasonló helyszínt megfigyelve lélektani diagnózist állíthatunk fel az autósokról, sőt - a "mindenki úgy vezet, ahogy él" mondás alapján - akár általánosíthatunk is. Lesújtó az eredmény...

Balkán

Az utóbbi másfél évtizedben Magyarország nagymértékben balkanizálódott. Eluralkodott a "mindenki az ellenségem, élethalálharcban állok" pszichózis. Ilyen helyzetben pedig, ugyebár, minden megengedett! Mint annak idején Boszniában. Mifelénk ugyan enyhébbek az eszközök, de azért ugyanúgy kitapintható az ellenséges hozzáállás. Sietek, ezek meg útban vannak - le kell küzdeni őket! Fogok én itt ezek között araszolni? A fenét! Elhúzok jobbról, legalább tízet megelőzök, belövök közéjük, ha nem is tankkal, de az autómmal, nyertem egy percet, s megnyertem az élet egy kis csatáját! Kik ezek a balkáni bunkók? Viselkedésükön kívül nincs más kategorizáló jellemzőjük. Éppúgy előfordul köztük nő, mint férfi, nyakkendős, öltönyös "úr" prémiumautóban, rozzant Lada festőlétrával a tetején, vagy éppenséggel egy böhöm furgon, profi sofőrrel a volánnál.

A társadalom reprezentatív mintáját alkotják. Meg lehet számolni, hányan vannak a fegyelmezettekhez képest, s jó közelítéssel megkapjuk a tahók magyarországi arányszámát. Nagyobb lesz, mint amire büszkék lehetnénk. Vannak fokozatok, lehet finomítani az osztályozást. Egyeseken látszik, hogy rutinból közlekednek így, ez a bevett eljárásuk. Némelyikük képes azért kétszer sávot váltani, hogy egy-két hellyel előrekerüljön. Van, aki csak hosszabb vánszorgást rövidít le ily módon, más akkor is furakszik, ha egészen rövid a sor. Mindenesetre sokkal többen vannak, mint ahányról feltételezhető, hogy jóhiszemű tévelygőről van szó. Akit egyébként a mozgásáról, a viselkedéséről felismerni.

Hadszíntér

Még csak a résztvevők felvonulásánál tartunk, most jön a lényeg. Elfogy a sáv, át kell sorolni. Ha éppen mozog a forgalom a célsávban, egyszerű a dolog: ki kell nézni valakit, aki az átlagnál nagyobb követési távolságot tart - akár mert elbambult, akár mert bizonytalan vezető - és irányjelzéssel, vagy akár anélkül, betűzni eléje. Amennyiben szeretné európai mivoltát mutatni a bunkó, kacsint utólag kettőt a vészvillogójával, de soktól ennyire sem telik.

Gyakran előfordul, hogy még néhányan erőszakosan betolakodnak ugyanazon szerencsétlen elé, hiszen már látszik, ki az a sorban, aki nem tudja, nem akarja elhárítani az ilyesmit. Ki a mafla, a rossz fog a cipzárban, aki elé több fog kerül a másik oldalról... Na és ki az abszolút tökkelütött, a tipikus lúzer? Aki felháborodottan dudál egyet, amikor eléje nyomult valaki. Ezzel ugyanis kinyilvánította, hogy mafla volt, esetleg éppen kézből telefonált, vagy máshová figyelt, de semmi esetre sem akart senkit beengedni, ráadásul rossz vesztes, aki az apró vereség miatt elvesztette önuralmát, s miután hülyét csináltak belőle, erre még fel is hívja a figyelmet.

Bunkó és balek

Van azonban úgy, hogy éppen leáll a célba vett sáv. Megáll a bunkó is, valahol az elejénél, ahol már záróvonal van, de egy balkáni persze pontosan ismeri a záróvonal és az aknazár közötti különbséget, s nem is törődik a burkolati jellel. Kiteszi az indexet - és vár a sor elindulására. S most jön a legszebb jelenet: kivétel nélkül mindig, minden egyes alkalommal, beengedi valaki. Rendszerint az első autós, de legfeljebb a harmadik. Mintha közmegegyezés lenne a fegyelmezett közlekedők között, hogy a bunkókat előnyben kell részesíteni!

Tessék, idézzék fel emlékezetüket! Tudnak-e említeni egyetlen esetet, amikor a pofátlankodó autós akár csak egyetlen lámpaváltásnyi időre ottrekedt, vagy - na, de ilyet már elképzelni is nevetséges - rendőri intézkedés nélkül, pusztán polgártársai szabálykövető magatartásának hatására, kénytelen volt arra továbbhaladni, amerre abból a sávból kötelező! Ugye, hogy nem? Ugye, hogy ebben a játszmában előre le vannak osztva a lapok? Igaz, hogy mindig a hamiskártyás nyer? Ennek is lélektani oka van. Az áldozat udvarias akar lenni.

Ő ugyanis, mint már eddigi magatartásával igazolta, kultúrember. Így nevelték, ilyen. Ami helyes is, csakhogy emberünk a jelen esetben nem udvarias volt, hanem mafla. Miért? Mert előzékeny volt egy törtetővel, megerősítette őt a bunkóviselkedésbe vetett hitében. Mert segédkezett többszörös szabálysértésben. Mert amíg jót tett eggyel, aki nem érdemelte meg, kitolt nemcsak saját magával, hanem azzal a sok autóssal is, aki mögötte van a sorban, s megérdemelték volna, hogy képviselje az ő érdeküket is. Mert bamba jóindulatával hozzájárult közlekedésünk káoszához, no és ahhoz az elharapódzó közvélekedéshez, miszerint vesztes stratégia az előzékenység.

Ne feledjük: egy balkánias belemenéshez - amilyen ritkaságszámba megy Hegyeshalomtól nyugatra, de teljesen általános minálunk - mindig ketten kellenek. Egyikük a ravaszdi róka - erről valószínűleg nincs vita az értelmes emberek körében. Én most arra szeretnék rávilágítani, hogy a másik fél viszont - hangsúlyozottan csak az efféle esetekre vonatkoztatva - az ostoba holló, aki kiejtette a csőréből a sajtot, és még azt képzeli, hogy szépen énekelt. Úgy kell neki, mondhatnánk, csakhogy ebben a mesében nem ő egyedül marad hoppon, hanem rontja hollótársainak esélyeit a rókákkal szemben.