Túl a csúcson - BMW M5, M6

2005.06.14. 9:28

E sorok olvasójának is biztosan volt már olyan érzése, hogy valami különlegeset, nem evilágit tapasztalt. Gondolok itt a megérzésekre, azokra az ösztönös jelekre, melyekből mindenféle racionális ok nélkül tudjuk, hogy mit tegyünk vagy mit ne. Néhányan hisszük, hogy ilyenkor az angyalok érintenek meg minket, vagy éppen a démonok táncolnak körülöttünk. Akárhogy is, néha nem árt az ilyen jeleket komolyan venni!

Ötösök és hatosok, heten, mint a gonoszok

Akit érdekelnek az autók, annak sokat jelenthet egy-egy betű is. Például az "M", mint Motorsport. A BMW-nél már jó ideje a házi tuningmester által erősített, nemesített autók kapják meg az "M" jelzést. Egy-egy új "M" piacra dobásakor tinédzser srácok tízezrei dobják ki a megunt cicás magazinok félmeztelen nőinek poszterét, háttérképeit, és nyalják fel az aktuális BMW M modellt a környezetükbe. Én még emlékszem, hogy tízes éveim végén az éjszakai, hajnali autózások rendre a Váci úti BMW kereskedés előtt értek véget, ahol a haverokkal újra meg újra azon álmodoztunk, hogy az üvegfal túloldalán csillogó M3-as egyszer a miénk lesz. Nem lett.

Forrás: [origo]

Mostanság azonban a világ nem az M3-ra figyel, hanem sokkal inkább nagy testvéreire, az M5-re és az M6-ra. Kérem tisztelettel, ezek az autók annyira nemesek és különlegesek, hogy bizony itthon nem is lehet őket tesztre fogni, mert egyszerűen nincs, és nem is lesz tesztautó belőlük. Állítólag egyet be akart állítani az importőr, de mire egy centit is gurult volna, eladták!

Fentiek tudatában igazán jófej dolog, hogy mégis leszerveztek egy amolyan élménytesztet, néhány szerencsés újságírónak, Ausztriában. A szakadó eső a határ túloldalán csak haragos égbolttá szelídült, így kedvünk is rohamosan javult, főleg, mikor begördültünk a parkolóba, és megláttuk az öt M5-öst és a kettő M6-ost. Ártatlanul, heherészve vettem szemügyre őket, viccelődtem a kollégákkal, és megpróbáltam a gyomromban keletkező gombócról tudomást sem venni. Akkor nem is figyeltem a jeleket: itthon szakadó eső; kint, borús, haragos idő; hét majdnem "hétköznapi" autó, egy-egy megvillanó, különleges részlettel, kopoltyúval, felnivel, hatalmas első beömlőkkel, kettőn pedig karbonból készült tető.

Forrás: [origo]
Amíg a kollégák bementek az eligazításra, kimentem megint a parkolóba, és próbáltam csak "lenni", nézelődni. Akkor hasított belém először az érzés, hogy mind a heten engem figyelnek. Akármelyikre is néztem, mintha megmozdulni látszott volna a szemük, a légbeömlők helyén mintha szájak lettek volna, és mindannyian mintha sokat sejtetően, incselkedően végigmértek volna. Zavaromban visszasiettem én is az eligazításra, és kényszeredett mosollyal az arcomon hallgattam végig Herbertet, aki sokszoros rally és mifene bajnok, és már tizenvalahány éve oktatja, miről is szól a BMW.

Játék a számokkal

Ma az emberek többsége 50 és 150 lóerő közötti autókkal közlekedik széles e hazában. Mikor az újságíróknak megadatik a lehetősége, hogy 200 lóerő körüli autót teszteljen, általában jól érzi magát. Ha 300 lóerőről beszélünk, akkor azért már az izgatottság első jelei is kiütköznek. 400 lóerő már sok. Nagyon sok. Pontosan ennyit tudott az előző M5-ös V8-asa. Na, az sem volt semmi! Azt hiszem, ezt nem kell magyarázni. Amikor először vezettem 400 lóerős autót, akkor kilométerenként egy litert izzadtam. Nem a brutális hajtástól, hanem a puszta érzéstől, a lehetőségektől, amelyekről tudtam. A felelősség édes teherként nyomta a vállam. Miért mondtam mindezt el? Nos, az új M5 onnan indít, ahol az előző generáció abbahagyta, azaz 400 lóerőről.

Forrás: [origo]
400 lóerőről indít? Mi a fene ez? Jól értették, innen indít, ugyanis alaphelyzetben, amikor az autót elindítják, minden rendszere komfortra és kényelemre van hangolva. Ahogy a BMW-sek mondják, ekkor az autó amolyan kedves, kellemes családi autó, amit anyu is elvezethet, ahol van csomagtér a hipermarketes cuccoknak, sőt még a hátsó üléstámla is dönthető, bizonyítandó a mindennapi felhasználhatóságot. Értik? 400 kiváló bajor ló, és ez a családi üzemmód! Szerintem ez már most skizofrénia, vagy lehet, hogy az elmúlt években bekövetkezett valamiféle evolúciós ugrás, amiről én lemaradtam??

Persze a motorteljesítmény még nem minden. Szóval, alaphelyzetben a futómű a három lehetséges hangolásból a komfortosban van (van még félkemény és űbersportos is), a DSC (vagyis menetstabilizáló elektronika) a három lehetséges hangolásból a biztonságin van (van még egy köztes állapot, ami engedi, hogy az autó kidobja a farát, de a legutolsó pillanatban azért segít, és persze lehet OFF is), és a szenzációs, 7 fokozatú SMG váltó a lehetséges öt váltási sebesség közül is a legkomótosabban váltogat.

Na, akkor vegyük át újra! Alaphelyzetben van egy komfortos, szépen, kultúráltan váltó, menetdinamikailag nagyon felügyelt 400 lóerős limuzinunk, amiben van hely hátul, van csomagtere és egyáltalán, jó vele menni!

"Push the pedal to the metal!"

Így indultunk mi is neki az osztrák falvaknak, szépen, libasorban, elöl Herbert, hátul egy záró autóként közlekedő rendező, közöttük pedig a hét fenevad. Herbert sorban adja az instrukciókat rádión keresztül, mi pedig igyekszünk úgy tenni, ahogy instruál. Emlékeznek még, azt mondtam, hogy az autó 400 lóerőről indít. Van egy apró gomb a váltó mellett, az neki a neve, hogy "Power". Na kérem, most azt mondják nekünk, hogy nyomjuk már meg! Furcsa, egy LED elkezd narancssárgán világítani, és az autónk 507 (!) lóerőssé válik. Keményítünk a futóművön, gyorsítunk a váltó reakcióidején (a leggyorsabb helyzetben 65 milliszekundum alatt vált, míg egy tapasztalt vezetőnek 500 milliszekundumra van szüksége ugyanehhez), és...  megállunk. Két falu közt vagyunk, sehol senki, csak mi, a konvoj. Herbert szól: "Push the pedal to the metal!" ami valami ilyesmit jelent: "Gyerünk csirkefogók, úgyis tudom, hogy ezt akarjátok, hát padlóig a gázpedált!"

Forrás: [origo]
Megdöbbentő dolog történik. Hatodikok vagyunk a sorban, figyelünk. Előttünk sorra rajtolnak el a gépek, hihetetlen tónusú és erejű hangorkán közepette gyorsítanak ki és zsugorodnak apró ponttá! Aztán rajtunk a sor! Beleszorulunk az ülésbe, elöl a V10-es felhörög, és máris 8250-et pörög, ahol egy pillanatra (65 milliszekundumra) abbahagyja az üvöltést, majd hatalmasat üt a gerincünkre (most váltott), és folytatja a belső szerveink eldeformálását! És így tovább, míg hirtelen túl közel nem kerülnek az előttünk lévők. Na akkor satu, és a lassulás erejétől úgy érzem, hogy mégiscsak komoly dolog a fizika, meg az a bizonyos nehézségi erő! A legszebb az egészben, hogy fékezés közben a váltó sorra pakolja vissza a fokozatokat, mindegyiket egy zsíros gázfröccs kíséretében, amit mi, - miközben megpróbáljuk nyelvünket a szánkban tartani - sikongatva csodálunk! Az autózás legszebb mechanikai zajai ezek!

A helyenként őrült, de többnyire kultúrált ámokfutás majd egy órán keresztül tart. Nem titok, az a célja, hogy megismertessen bennünket az autó józanabbik, "angyali" arcával. Sikerül is! Nyugodtan közlekedve a falvakban a sebességhatárokat betartva, beszélgetve, kellemesen telik az idő. Lassan a kör végére érünk, és marad még egy pár autópályás kilométer is, míg visszaérünk a zárt tesztpályára. Gondolom, nem kell nagyon magyaráznom, mi történt a sztrádára való felhajtás után. Intelligensen a belső sávban gyorsulnak az ördögi szekerek. Én csak három dologra emlékszem: 1: 230 km/h-nál otthagytuk az előttünk haladó M6-ot, 2: a többieket nem értük utol, pedig mindent megtettünk, 3: nagyon gyorsan mentünk, és picit zavart a beszűrődő szélzaj, melynek forrását később a résnyire nyitva hagyott tetőablakban találtuk meg.

Hogy honnan ez a démoni erő? Tessék átböngészni a részletes sajtóanyagot!

A tudás édes almája - az elkárhozás gyötrelme

Némi pihenő után Herbert felvezet minket a zárt tesztpályára. Míg mi pihengettünk, és élményeinken vihorásztunk, addig a BMW-s srácok meglepnek minket. Van a kormányon egy rejtélyes "M" gomb, amire rá lehet tanítani kedvenc menetdinamikai beállításunkat. Nos, szólnak a fiúk, hogy erre a bizonyos gombra akkor most ők rátanították a következőket: 507 sportos lóerő, betonkemény futómű, sportos menetdinamikai szabályozó (DSC) és persze a leggyorsabb váltási idő. Hogy is működik ez? Beül, indít, autó alapbeállításokon - emlékeznek: anyu, gyerekek, lapra szerelt bútor és hipermarket - aztán most a jobb kezünkkel szépen leszakajtjuk azt a bizonyos almát az édenkertben, és megnyomjuk az "M" gombot. Innentől van egy szupersport autónk. A bűnt elkövettük, elvettük az almát, elkárhoztunk, kitagadtak minket az öröklét boldog birodalmából a múlandóság és a szenvedés országába.

Felállunk a rajtpozícióba, libasorban, egymás mögött. Egyesével rajtoltat minket Herbert. Tekintetem a műszerfal felett az előttem álló M5 négy brutális kipufogóján. Nem aggódom, mert a head-up display kivetít elém minden fontos információt a szélvédőre (fordulatszám, sebesség, sebességi fokozat), mint egy jófajta vadászrepülőben! A kollégák sorra lőnek ki csikorgó kerekekkel, hangorkánt keltve! Én következem! Soha nem éreztem magam ennyire komolyan versenyzőnek! Herbert int, mehet! Padlógáz! Azon gondolkozom, megfigyelem, milyen gyorsan vagyok fent százon (hivatalosan 4,7 s). Mire átfut a gondolat az agyamon, azt látom, hogy mindenféle bója közelít, valami lassítónak kirakott alakzatban. Szürreálisan lelassul az idő, én pedig érzem a démonok suttogását! "Nyomd neki, még!" Billeg a fejem, ahogy a váltó kőkeményen dobja a fokozatokat, de az utolsó másodpercben győz a józanész, és beletaposok a fékbe, jóval 150 km/h-n túl!

Forrás: [origo]
Támaszkodom a kormányon, az ülésben, rángatom az autót ide-oda, és láss csodát, bekanyarodtunk! Rögtön utána szép ívű visszafordító! Bedobom a kanyarba, és padlógáz. Érzem, amint elindul a hátulja, és csúsztatva, kissé kilinccsel előre megyünk végig az íven. Az agyamban sikítanak a démonok! "Told neki!" Teljesen elvesztem a realitásérzékemet, amint a motor üveghangon pörögve rántja előre, kanyarból kanyarba a kocsit. Alattam a futómű hihetetlen magabiztosan teszi a dolgát, az úthengernyi abroncsok néha-néha felsírnak. Vége az első körnek, lelassítok. Remeg a kezem, gyomrom. Beállok a sorba. Aztán hirtelen feleszmélek: valami nem stimmel! Emberek, nem szívesen mondom, de én nem tudok ennyire vezetni! Még soha nem csináltam meg egyetlen visszafordító kanyart sem egy 507 lóerős autóval úgy, hogy folyamatosan kilinccsel előre mentem! Pláne elsőre!

Aztán a gondolat, hess, elszáll, és már megyek is a második körömre! Ugyanez, csak még durvábban! Létezik ez? Kiszállok, cserélünk! Kezem, lábam remeg, vizes a hátam! A pálya szélére állok, és figyelem a többieket. Az embereket, az arcokat. Ott ül mindegyiken az őrület, ahogy csikorogva elindulnak! Mindenki arcán ott az édes becsapás, miszerint ennyire jó pilóták vagyunk (tisztelet a kivételnek). Az autók pedig fújtatva állnak be újra és újra a sorba!

Miféle szerkezet ez?

Véget ért a teszt, levezetés, beszélgetés, majd lassan indulunk haza. Gondolkozom, jár a fejemben a sok-sok gondolat. Az eső ismét esik. Mélázva nézem az elsuhanó tájat, és nem tudom feldolgozni az élményt. Ezer meg ezer a legkiválóbb mérnökök közül sok-sok hónapon keresztül azon fáradozott, hogy összehozza ezeket az autókat. Olyan területre tévedtek, amelyen előttük ember még nem nagyon járt! Nem gépet alkottak, hanem egy átjárót a három dimenzión túli világ két véglete közt! Olyan ez az alkotás, mint maga az ember: benne van az angyal, az isten szeretete, de ott van benne a démoni lét érzete is, mely ritkán, de előjön, kitör, és akkor nincs, ki az útjába álljon! Az elkárhozás édes íze a megbolondított, becsapott elme zavarodottsága, a magabiztosság törékeny víziója lengi körbe azt, ki akkor benne ül! Tárgyat élettel nemesíteni, angyalokkal és démonokkal beoltani, nem lehet ember dolga!

Az M5 - és testvére, az M6 - a mindennapokban olyan, mint bármelyik nagyszerű prémium limuzin, kupé. Csendes, kifinomult, elegáns és magabiztos. De ha leszáll az est, és jönnek a démonok, kerülje el mindenki, mert egy gombnyomásra előjön az egyik legfélelmetesebb szörnyeteg, valahogy úgy, mint Dr. Jekyll és Mr. Hyde esetében!

Az M5 és M6 tökéletességét csak az ember tökéletlenségéhez tudom mérni. Ha pedig egy autót emberi mércével mérünk, az értelmezhetetlen. Ha a BMW egyetlen ember lenne, mondjuk egy művész, azt kérném tőle, hogy soha többé ne alkosson, mert elért a csúcsra. Megalkotta élete főművét! Menjen tanítani, utazzon sokat, és legyen jó ember, mert ő már bizonyított! Most a világnak kell felnőnie hozzá!

Az Isten irgalmazzon bűnös lelketeknek!

Bertalan Gábor

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK