Isteni színjáték - Stutz Blackhawk

2008.02.03. 0:55

Fotó: Papp Zoltán (Veterán Autó és Motor)

Tizennégy karátos aranygyűrű keretezi műszereket
(Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!


Ha egy viszonylag fiatal típust ennyi monda övez, az már önmagában is különleges találkozást sejtet. Első benyomásom meglehetősen vegyes volt. Egyfelől úgy éreztem, hogy egy felcicomázott Pontiac Grand Prix-vel van dolgom, hiszen az autó arányai, a káprázatosan hosszú motorháztető, az ék alakú hűtőrács és az ehhez idomuló lökhárító láttán le sem lehetne tagadni a rokonságot a General Motors sikermodelljével. Ha ehhez hozzávesszük a szélvédőbe rejtett rádióantennát, a rejtett ablaktörlőket és a lemezek alatt megbújó mechanikát, felmerülhet a kérdés: miben más a Stutz? Ha jobban megnézzük a karosszériát, azért bőven találunk eltérést, főleg a farrész batmobile-os vonalvezetése ragadja meg az ember tekintetét. De még elölről nézve is azt sugallja a Blackhawk, hogy merőben más, mint a százezerszám készülő Pontiac: az autó szélességét vagy húsz centivel megnöveli az oldalt kinyúló porszívócső, amelyről az ember azt hinné, hogy leömlő. Tévedés: csupán díszítő funkciója van, éppúgy mint a hozzá csatlakozó oldalsó ál-kipufogónak.

Fotó: Papp Zoltán (Veterán Autó és Motor)


Patinásak a vörös bőrülések

Amint kinyitjuk a keret nélküli, hihetetlenül nehéz ajtót, szertefoszlik minden kétségünk: a Blackhawk teljesen más világ. Olyan távol áll a Grand Prix-től, mint egy hintó egy sportfogattól: nagystílű már-már túlzottan fényűző részletekkel, csak úgy tobzódik bent a luxus! Faburkolatok, bőr, no és persze a "hitvány" króm helyett 14 karátos arannyal futtatott részek: mint a szivargyújtó, az ablakemelők vagy épp az ajtó zárógombja. A döbbenet a kesztyűtartó kinyitásakor tetőzik: gyárilag szőrmével bélelt rekesz tárul elém. Lehet, hogy sokan a jó ízlés elleni merényletként értékelik a Stutzot, de ne essünk abba a hibába, hogy sorozatgyártású autókhoz hasonlítjuk. Ez inkább dísztárgy, vagy inkább egy négykerekű ékszer, mint közlekedési eszköz. Mikor belépünk ebbe a különleges dimenzióba, a küszöbön lévő felirat emlékeztet arra, hogy teljes egészében kézi munkával van dolgunk - nehogy véletlenül is egy lapon említsük a rendes kocsikkal.

Amikor elhelyezkedem a bordó bőrülésen és elfordítom a kulcsot, egyszeriben megtapasztalom az Elvis-érzést. Nem tudok elindulni, mert a kocsi körül emberek állnak, akik szaporán nyomogatják az exponálógombot. Ez persze vélhetően inkább az autó érdeme, mint az enyém. Mielőtt a memóriák teljes kapacitását feltöltenék pixelekkel, az elindulás mellett döntök. Telefonnal egyébként sem lehet jó képet készíteni, ráadásul sokkal inkább érdemes megvenni a Veteránt. Így hát jobb kezemmel lenyomom az aranyszínű váltógombot, és a kart irdatlan hosszú útján D állásba helyezem. A hétliteres motor egészen mellbevágó, de nincs alkalmam kizárólag a hajtóművel foglalkozni, mert az irányítás is különleges élmény. A karosszéria elképesztően lágyan rugózik, és már az is odafigyelést igényel, hogy egyenesben tartsam a kocsit.

A közelgő balkanyarra való tekintettel jó előre lelassítok, ami az első tárcsafékek dacára sem könnyű művelet. A fordulóban olyan érzésem van, mintha nem is egy autóban, hanem egy vízágyon ülnék - úgy érzem, hiába fogom a Nardi kormányt, nincs semmi kapcsolatom az úttal. Talán még egy pótkocsis kamionnal is könnyebb lenne ralizni, mint egy Blackhawkkal! Néhány kör alatt teljesen belefeledkezem a Stutzba - persze aztán be kell látnom, hogy a tulajdonos nem az én szórakoztatásomra hozta ki a kocsit a gyűjteményéből, nem élhetek vissza az idejével. Kelletlenül lenyomom a fékpedált, a karosszéria még egy utolsót bólint, én pedig fájó szívvel figyelem, ahogy az olasz feliratú, de mérföldes skálázású műszer mutatója eléri a nullát. Megkeresem az ajtó szőrmecsíkja fölött a könyöklő alá rejtett ajtónyitó kart, kiszállok, és odaengedem a szemlélődőket, hogy még néhány fényképet készítsenek. Közben - az élménytől még bizseregve - megvizsgálom az elektromosan működtethető napfénytetőt és a szőrös kesztyűtartóból nyitható, szintén szőrmével borított csomagtartót. Amint ezzel végeztem, a Stutz visszaketyeg a Campona-beli otthonába, az álomautó-kiállítás fő helyére.

Fotó: Papp Zoltán (Veterán Autó és Motor)

Nem is kérdés, milyen motor dohog a Blachawk orrában: természetesen V8-as. Hengerűrtartalma hét liter
(Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!


Biztosan sokakban felmerül a kérdés: hogyan került Magyarországra a néhány száz Stutz egyik példánya? A Tropicarium tulajdonosainak, a Farkasdi családnak dédelgetett terve volt egy autómúzeum létrehozása. A megvalósult álom egy éve, 2007. február elején nyitotta meg kapuit Dreamcars Collection néven. Farkasdi Károly egy különlegesen ritka típust képzelt az autócsodákkal megtöltött hely közepére, és mivel a Stutz már régóta tetszett neki, belefogott a keresésbe. A képeinken szereplő Blackhawkra egy virginiai veteránfesztiválon találtak rá. A kocsi első négy évét a múlt köde rejti, azóta viszont ismert a tulajdonoslánc; Farkasdiék - nem meglepő módon - egy Elvis Presley-imitátortól vásárolták. A kaliforniai autó teljesen eredeti állapotban várta új tulajdonosát, csupán új fényezést kapott az évek során. A motor nem volt még felújítva, hidegen ugyan zakatoló hangot ad, mint egy traktor, de ez minden hibája a több mint három évtizedes szerkezetnek. A V8-as most is ereje teljében van.

Farkasdi Károly 2006-ban részt vett a svédországi Västerasban tartott amerikaiautó-találkozón, ahol látott egy Blackhawkot. Gazdája büszkén mondta, hogy övé az egyetlen Stutz Európában. Azóta a helyzet megváltozott...

A cikk a Veterán Autó és Motor 2007/2-es számában jelent meg.

Előző
  • 1
  • 2
Következő