Hosszabb, szélesebb, nehezebb és kényelmesebb elődjénél az új Honda Accord - és kevésbé sportos. Ez nem biztos, hogy jó hír a márka kedvelőinek, de lehet, hogy pont emiatt többen választják majd a kissé felpuhított és -pumpált Accordot.

Fotó: Nógrádi Attila [origo]

A letisztult külsejű elődhöz képest alaposan átszabták az elejét
(Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!)


Vannak márkák, amelyeket úgy körbevesz a sportosság fogalma, mint a sarki hentest a kolbászszag. Az ember csak néhány percet tölt az üzletben fél kiló dagadóért, de onnantól kezdve a ruhájába, bőrébe ivódik a sülő hús aromája. Nyakatekert hasonlat, de valami ilyesmi történik akkor is, ha belépünk a BMW-sek, hondások, alfások nagy táborába: megszokjuk, hogy az átlagosnál alacsonyabban ülünk, a kormány szívderítően közvetlen, a motor harap, nem csoda, hogy hamar függővé válunk, és csak mosolygunk a családi ebédeken, ha a mellettünk ülő rokon a francia autójának rugózását dicséri. A Hondát egyértelműen körbelengi ez a "sportaroma", pedig a japán gyár az utóbbi években szemmel láthatóan inkább bőrcipőbe szeret bújni futó helyett, ráadásul ezen a trenden a gazdasági válság is lökött egy nagyot: viszlát Forma-1, viszlát tízhengeres NSX!

Az új Accord külsejének megítélése ízlés dolga, kövezzenek meg, de nekem az előző generáció jobban tetszett a letisztult, pengeszerű lámpáival és sarkos vonalaival. Hogy ez mennyire szubjektív műfaj, azt jól jelzi, hogy megkérdezett autóbolond ismerőseim szinte kivétel nélkül elismerően hümmögtek az autó láttán, méltatták az új részleteket és a kikerekedett lökhárítókat, kerékjárati íveket. Ezek után persze már hiába magyaráztam, hogy nekem sem az a bajom vele, hogy csúnya, hanem az, hogy kevesebb hondás karaktert látok benne: ha levennénk az emblémát az elejéről, simán elhinném, hogy egy amerikai piacra szánt Toyota vagy Infiniti áll előttem.

Fotó: Nógrádi Attila [origo]

Ezzel a szürke színnel garantáltan nem fogunk feltűnést kelteni
(Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!)


Ha valaki kíváncsi a beltér hangulatára, csapja föl bátran az Óz, a nagy varázsló című mesét az elején, amikor a kis Dorothy kansasi lakhelyét mutatják be: szürkeség mindenütt. Ezt olyannyira komolyan kell venni, hogy még a fedélzeti számítógép is sötétszürke hátterű kijelzőt kapott, piszkosfehér (vagy ha úgy jobban tetszik, halványszürke) számokkal. A sivár színvilágot szerencsére megmenti, hogy a japánok izgalmas formákkal dobták föl az utasteret, a műszerfal például gyönyörűen hullámzik előttünk, amit egy ezüstszínű díszcsík még jobban kiemel. Az anyaghasználat jóval igényesebb, mint az elődben, mindenhol puha, jó minőségű műanyagokkal és plüsskárpittal találkozni, az viszont bosszantó apróság, hogy kézifék előtti kis fedett tárolók tetején minden pici karistolás nyomot hagy. Műkörömmel hatalmas pusztítást lehet rajtuk végezni, ezért ilyen kiegészítővel rendelkező hölgyismerőseinket csak kesztyűben engedjük az anyósülésre.

Fotó: Nógrádi Attila [origo]

Könnyű megtalálni az ideális vezetési pózt, minden kézreáll és hondásan precízen jár
(Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!)


Ha a külső kapcsán voltak is fenntartásaim az új Accorddal szemben, mindent megbocsátottam neki, amikor belehuppantam a hatalmas vezetőülésbe, amelynek támlája egészen szokatlan módon magasodik a vállunk fölé, így még a kimondottan magas növésűek is kényelmesen elférnek. A vaskos, jó fogású kormány tökéletesen kézreáll, akárcsak a meglepően aprócska váltókar, amelyet akár ujjbegyekkel is lehet kapcsolgatni, érzésre olyan mintha egy számítógépes játékkonzolról került volna az Accordba. Akinek volt már japán autója, minden alapfunkciót elsőre könnyedén megtalálhat, de más márkából átülve sem kell napokig szokni az autó használatát, minden adja magát, az ergonómia példás. Engem egyedül csak a fedélzeti számítógép óriási gombja tréfált meg a műszerfal közepén: az első napokban reflexszerűen mindig azzal próbáltam hangosítani a rádiót, pedig az a gomb eggyel felette van és feleakkora - a használat gyakoriságát tekintve talán ezt pont fordítva kellett volna. A kidolgozás igényességét jelzi, hogy minden kis tároló, de még a kesztyűtartó is fekete filcszerű bélést kapott, így nem csúszkálnak és zörögnek az autóban eldugott apróságok.