A franciák mindig is jók voltak a kisautók terén, nincs ez másképp a Citroën C2-es esetében sem, amely ötéves kora ellenére sem hat formailag-technikailag elavultnak. A keményre gyúrt hógolyó-forma ezúttal meglehetősen nagy fényűzést takar, bőrfotelokkal és a listán létező összes extrával.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Úgy néz ki, mint egy sportváltozat, pedig csak 70 lóerős
(Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!)


A forma ismerős: 2003-as bevezetése óta csak apró dolgokon finomítottak a franciák - ilyen például a hűtőrács, a márkajelzés és a lökhárítók formája -, de ezeket szinte csak akkor venni észre, ha egymás mellé állítunk egy új és egy régi C2-est. Tesztünk főszereplője azért különleges darab, mert a C2-kínálat csúcsán trónol, a hangzatos Sport Chic csomaggal. Kívülről ebből nem sok látszik, maximum a 16 colos felnikről lehet kiszúrni a gyárilag felextrázott modelleket, ám tesztautónk esetében még ennyi sem volt, hiszen acélfelnis téligumi-garnitúra volt alatta. Bár megjelenése óta több mint öt év telt el, a C2-es jól meggyúrt hógolyó formája mégsem hat elavultnak. Telitalálat az oldalüvegek aljának eltolása, nem mellesleg a nagyobb üvegeknek köszönhetően a hátsó térbe is több fény jut, és nincs az a bunkerfíling, mint a legtöbb háromajtós kisautó esetében. Ugyancsak rafinált trükk a sárvédők kiszélesítése, hajdan volt Saxo VTR-em vonalait láttam az izmos kerékjárati ívekben, pedig jelen esetben egy mindössze 70 lóerős dízelmotor lapul a sokkal többet sejtető külső alatt.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Innen jól látszik, az autóhoz képest milyen hatalmas az első ajtó
(Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!)


A C2 Sport Chic kivitel igazi értékei akkor látnak napvilágot, ha feltárjuk a hatalmas ajtókat, az utastérbe ugyanis a típushoz rendelhető összes extra belekerült. A leglátványosabb elem kétségtelenül a konyakszínű bőrkárpit, gyönyörű a kidolgozása, tapintása és illata, mégis kissé furcsának hat egy ekkorka autóban, pláne, hogy az utastér kőkemény műanyagjai veszik körbe a bőrfotelokat. A beltéret teleszórták szerethető kis apróságokkal és legalább ennyi bosszantó hibával, ám az összkép mindenképpen pozitív. Ott van mindjárt a digitális sebességmérő és műszerfal az analóg fordulatszámmérővel, amely egy feldöntött és elferdült hőmérőként mutatja, hogy mennyit forog a kis dízelmotor. Szintén mosolyt csalhatnak az ember arcára a Halálcsillagra hajazó szellőzőrostélyok, amelyeket elforgatva állíthatjuk a levegő irányát.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Nagyon feldobja az utasteret a konyakszínű bőrkárpit
(Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!)


Téli reggeleken nagy hasznát láttam az ülésfűtésnek a jéghideg bőrülésbe huppanva, az viszont érthetetlen ergonómiai hiba, hogy a fűtésállítás gombját az ülőlap alá rakták. Nem csupán nehéz megtalálni a kis tekerőt, de azt sem látjuk, hogy (egytől háromig) éppen melyik állásban vagyunk, így szégyenszemre, a piros lámpáknál ki kell nyitni az ajtót és kihajolva benézni az ülés alá. Az alumínium váltógomb szintén a téli reggelek rémálma: az első percekben szinte odaragad az ember keze a hideg fémhez, a nyári kánikulában nyilván ellentétes hatást lehet vele elérni, ha a tűző napon hagyjuk az autót. A bőrrel bevont duci kormányt már szerencsére élvezet tekergetni, nincs túlszervózva és meglepően közvetlen, ütközéstől-ütközésig 2,8 fordulatot tekerhetünk rajta. Ez persze azt is jelenti, hogy sokkal nagyobb hely kell (10,74 m) a megforduláshoz, mint gondolnánk, ám ha a vezetési élmény és a fordulékonyság között kéne választani, én habozás nélkül az elsőre voksolnék. Természetesen sokan vannak, akiket hidegen hagy az élénk kormányzás és jobban értékelik a fordulékonyságot, nekik az 1,1 literes benzinmotorral szerelt alapváltozat lehet az ideális megoldás, abban már 3,2-őt lehet tekerni a kormányon, így a fordulókör is csak 9,6 méter.