Régóta szerettem volna kipróbálni egy R4-est. Feleségem első autója egy második szériás, rozsdamarta példány volt, de nagyon szerette, főleg a műszerfalból kinövő, hihetetlenül finoman kapcsolható sebességváltója és a mindenféle göröngyöt toleráló futóműve miatt. Az én családomban szintén volt a "Bakancsnak" becézett típusból több, gyerekfejjel a zsiráftetős furgont tartottam a legérdekesebbnek; nyáron, menet közben kiválóan enyhítette a nagy meleget, ha a hátsó ajtó feletti fedelet felhajtották, és bejuthatott a szél.
A budapesti autógyűjtő, Tóth Zoltán (a Renault mellett van egy Citroën Kacsája, egy Warsawája és egy Polski Fiat 125p modellje) hat évvel ezelőtt talált rá a régóta vágyott típusra, autóbontós hirdette egy internetes oldalon. Korához képest jó állapotban volt az alja, de a motorját nem lehetett beindítani, és a sárvédőkön, valamint az ajtókon is jókora adag rozsda éktelenkedett. Az eladó előkotorta az eredeti szürke forgalmiját is, kiderült, első tulajdonosa újként itthon vásárolta, s 2005-ig rótta vele az utakat.
Némi alkudozás után megköttetett az üzlet, majd kezdődhetett a felújítás. Apró darabokra szedték, az első évet az elporladt vagy hiányzó pótelemek beszerzésének és a lakatolásnak szentelték. Sikerült új sárvédőket venni, s Tóth úr felhajtott egy hasonló korú, szinte új motorú és váltójú donorautót, amelyből az ajtókat, a díszrácsot és még számos egyéb apróságot is sikerült megmenteni. A speciális alkatrészek (lámpakapcsoló, oldalsó helyzetjelző, stb.) felkutatásához sok szerencse és egy R4-es alkatrészeket még forgalmazó Renault bolt is kellett.
Az R4 új korában is kicsit előre dőlt, a hátsó lágy rugók élménnyé teszik az utazást. 13 colos, 135 mm széles virsligumikon gurul. Lehet kurblizni is (a lökhárító közepén kell átdugni a kézi indítót), a szélvédő alatti lemezcsík az utastérből mozgatható a friss levegő igénynek megfelelően
A kicsontozott karosszéria nem kerülhette el a homokszórást, majd a lakatosmunka után jöhetett a teljes fényezés; a színen nem változtattak, maradt a gyári világos bézs árnyalat. A donorból kiszedett 850 köbcentis motor és valamennyi tartozéka teljes generálon esett át, az eredeti váltót nem bántották. A négydobos fékrendszer és az elöl-hátul független felfüggesztés sem maradt érintetlenül. Utóbbi érdekessége, hogy a hátsó torziós rugós elemeket egymástól eltolva fogatták fel, így a jobb hátsó kerék gyárilag 5 centivel hátrébb van, mint a bal. Az összerakást a tulajdonos és a Renault 4 Klub lelkes tagja, Nezda Csaba együtt végezte, közben pedig a kárpitos újjávarázsolta a mogyorószínű ajtókárpitokat és az üléseket. Utóbbiakra egy speciális, velúrhoz hasonló anyagot húztak, amely egyrészt kiválóan passzol a gyári szövet helyére, másrészt rendkívül ellenálló, szinte mindent ki lehet belőle mosni. Az R4 talpra állításával nem siettek, két év eltelt az első "kapavágástól". Először még a hagyományos vizsgát abszolválta, majd 2009-ben jött el a muzeális minősítés és az OT-rendszám ideje.
A klasszikus ötajtós hatchback modellek előhírnökének is tekinthetjük. A hátsó típusjelzés hiányzott, a tulajdonos egyik ismerősének Trabanján díszelgett a ritka, alumínium dísz, onnan sikerült átmenteni méltó helyére
Bár a próba idején kint nulla fok körüli a hőmérséklet, a 6V-os R4-es rövid köszörülés után lelkesen életre kel, s a szívató támogatásával egyenletesen forog. A viszonylag szűk ajtónyílásokon keresztül nem nehéz beülni. A térkínálat magas növésűeknek elöl-hátul passzentos, főleg a válltéren érződik, milyen keskeny az autó. A végtelenül puritán Citroën 2CV-hez képest a Renault, bár a maga korában olcsó népautó volt, luxusmodellnek tűnik; az ülések kényelme, a műszerfal kialakítása és a kárpitozás is sokkal igényesebb. A négyhengeres, vízhűtéses erőforrás mindössze 28 lóerős, ám a "bakancs" mégsem alulmotorizált; a Gellért-hegyi kaptatón felfelé menet úgy érzem, mintha kétszer ilyen erős ménes dolgozna a motortérben - igaz, csak 600 kilót és az utasokat kell cipelnie.
Az olcsóságra való törekvés jól látszik, de igazán autószerű az R4. Az áttetsző barna kormány műanyag burkolata épségben átvészelte az elmúlt 40 évet. A jobb oldali bajuszkapcsoló az irányjelző, a tükör alulra rögzítve is jól használható
A szürke műszerpultból kiálló váltókarról Rodolfó híres mondása jut az eszembe: "Vigyázat! Csalok!" Hibába követem tekintetemmel szerkezetet bemutató tulajdonos kezét, alig tudok rájönni, hogy a leheletfinoman mozgó filigrán fémrúd hogyan vándorol a fokozatok között. Egyébként, ha az ember belejön, pofonegyszerű kezelni. A futómű nagyautókat megszégyenítő módon vasalja ki az úthibákat, szinte átgázol a kátyúkon anélkül, hogy zökkenne a karosszéria. Ez a Renault R4 a legtöbb veteránautóhoz képest irigylésre méltó helyzetben van: sokat használják. Ha jön a jó idő, versenyekre, találkozókra jár, s gyakran még a munkahelyére is elkíséri tulajdonosát. Nem csoda, hogy túl a negyedik ikszen is ilyen fiatalos.
Innen jól látszik, milyen keskeny, csak 1486 mm széles. A fényszórók már halogének, de egy belga cégtől sikerült izzóra húzható színes burát venni, így sárga fénnyel világít, mint a kor francia autói. Ez az alumínium a második lépcső az R4 hűtőmaszk-történelemben, előtte csak a lemezt mintázták, utána műanyagok maszkok következtek. A széleken kilógó (itt még krómozott) ütközők nem mindegyikhez jártak
Műszaki adatok |