Hol a helyünk az autós-táplálékláncban?

2013.01.25. 17:58

Kis autó kis presztízs, a naggyal és drágával meg magától jön a tisztelet - tartja az autósközhely. Tényleg mindenről az autó tehet, amiatt tötymögünk, és az farag belőlünk ámokfutót? Keserű történetek arról, hogyan kerülünk az autóstársadalom legaljára, ha nem elég tekintélyes a kocsink, és vidám csattanó arról, hogy azért egy kisautóval is van remény.

Az országutak egyik kivételezett rétegéből, közkedvelt youngtimeresből swiftes lettem. Régi swiftes, ami minden egyes megtett kilométerrel közelebb visz Istenhez. És nem azért, mert állítólag csúnyán törik.

"Ismered a KRESZ-t?"

Ez a kérdés volt az első. Akkor még nem tudtam, mit csináljak: legyek strucc, és nézzek mereven a tankpisztolyra, mintha a szerelőruhás, félig fogatlan márkatárs ott sem lenne? Vagy legyek kékharisnya, mondjam neki, igen, majd' húszéves jogsim van, tavaly az A kategória miatt kénytelen voltam megint levizsgázni belőle, szóval igen, jól ismerem, és hetek óta nem vétettem ellene, vagy kitöltsek neked egy IQ-tesztet? Vagy vegyem elő az ártatlan és számító cuncit, mondjam azt, hogy a pasim éppen bent fizet, és elég féltékeny, szóval kiveri a maradék fogaidat, mert amúgy bokszoló? Vagy mit kezdjek azzal a helyzettel, amikor egy vadidegen férfi rajtam tölti ki a napi frusztrációját, mert messzire üvöltöm a sávban, amikor lapítva suhanok: egy omega vagyok, üssetek!

Forrás: Péter Anna [origo]
Ilyen volt

De csak néztem szomorúan, mint ír farkaskutya az őrjöngő csivavára, majd lekattant a pisztoly, bementem fizetni. Mire kijöttem, nem volt ott, beültem az újonnan vásárolt rangsoromba, és egy pillanatra felidéztem az elmúlt öt évben mikor és miért jöttek utánam férfiak a benzinkútra. Kétszer jöttek, mindkétszer egy márkatárs volt, pont mint ő, csak a márka más volt, és jöttek csacsogni, hogy megy az öreglány, honnan van, merre megy, helósziaszevaszpuszi. Hát helósziaszevaszpuszi huszonöt éves Volvo 240, helósziaszevaszpuszi húszéves Suzuki Swift, ez egy nagyon más hangulatú utazás lesz, induljunk.

"Hehe, nem parkolsz valami jól!"

"Tudod, hogy nem itt kell várakozni, hanem balra?"

Igen, tegeznek. Máskor is szoktak vadidegenek tegezni, amikor sportfelszerelésben megyek futni, vagy sildes sapkában szaladok a kiskutyámmal. Vagy amikor a Suzuki Swiftben ülök. De a Swiftben nem azért tegeznek, amiért sportcuccban (húszévesnek nézek ki), hanem azért, amiért letegezik a kereszteződésben a hajléktalant, a rendelőben a szellemi fogyatékost, a sarkon az alkoholistát.

Pedig szegény kisautó mindent tud, amiért levettem a polcról. Olcsón jön-megy. A lehető legolcsóbban, más elvárásom nem volt. Illetve előfordult, hogy a lehető legolcsóbb legyen a fenntartása és az ára. Mivel ezeket tudja, és semmi mást, a kicsi autó kicsi imidzse pontosan ezt közvetíti. A Swiftben egy csóró senki vagyok, gyorsan megértettem, és annál gyorsabban elfogadtam. Az elfogadással megjött a válasz is.

Forrás: Nagy Attila [origo]
Ilyen lett

Szomorúan megköszönöm a segítséget. Megköszönöm, hogy elmondta, balra kell várakozni. Megköszönöm, hogy elmondta az odavonatkozó KRESZ-paragrafust. Megköszönöm, hogy segít parkolni, vagy legalábbis felhívta a figyelmemet a parkolási technikám helytelen mivoltára. Megköszönöm, hogy szólt. Megköszönöm, hogy kiüvöltötte magát, hogy rám villogott, hogy a sávban mellém állt, az asszonnyal letekertette az ablakot (neki is kézi tekerős van) és úgy üvöltötte át, szerinte mi a szakmám. Megköszönöm, ők megdöbbennek, nem értik, beléjük fagy a szó, nem értik, néznek, még mindig nem értik, én meg szomorú mosollyal elhajtok a béke, boldogság és szeretet fehérhomokos tengerpartja felé.

Minden swiftes nappal közelebb kerülök Buddhához, Jézushoz, Istenhez, és közben remekül szórakozom. Működik ez, mint a Harcosok Klubja, ütnek, megszokod, a végén megszereted, és beleállsz.

Előjön a felülkerekedési hajlam

A Péter Anna kolléganőnk által leírt jelenségre még nincs általánosan használt magyar szó, az angolszász szaksajtó azonban road presence-ként emlegeti azt a faktort, hogy egy-egy autótípus milyen megítélést és reakciót vált ki a forgalom többi résztvevőjéből. A legtöbb agyoncsépelt sztereotípiát el lehet puffantani itt, hiszen egyértelmű, hogy egy olcsó kisautóval tényleg másként viselkedik a nagy többség a forgalomban, mint egy drága luxusuautóval, de azért nem ilyen egyszerű a helyzet.

"Az emberben van a gyengébbekkel, lassabbakkal szemben egy felülkerekedési hajam, de nem lehet kijelenteni, hogy mindenki így viselkedik, ha autóba ül" - mondja Dulin Jenő közlekedéspszichológus. Szerinte ezt a jelenséget el kell fogadni és megbékélni vele, mert ez az emberi alaptermészetből fakad, ugyanígy működik egy magyar, bolgár, német vagy osztrák autós, hiába szocializálódtak adott esetben különböző körülmények között. A közlekedésben részt vevők csak mintegy 5-10 százaléka tekinthető renitensnek, azaz szegi meg előszeretettel a szabályokat, de ők nemcsak a volán mögött ilyenek, hanem az élet más területein is.

A pszichológus szerint a közlekedés abból a szempontból speciális, hogy itt személytelenné válnak az emberek, csak egy autómárka látszik belőlük, így amíg az utakon gyakran látunk olyat, hogy valaki a sor elejére megy, addig például a patikában ilyen nem történik, mert ott rögtön a helyszínen figyelmeztetik a helytelen magatartására. Mindezek ellenére lassan javuló tendenciát lát a hazai közlekedési morálban, az autósok jobban figyelnek a többi közlekedőkre és a gyalogosokra, mint évekkel ezelőtt.

Az autó is tehet róla

Autós újságíróként hétről hétre más autókban ülünk, így a saját bőrünkön érezzük, egy-egy típusnak mekkora a presztízse, ám van ennek egy másik oldala is, mégpedig az, hogy maga az autó mit hoz ki a sofőrjéből. Vannak olyanok, amelyekben adja magát, hogy az ember hátradől és szépen hömpölyög a forgalom ritmusára, míg mások még egy visszavonult fizika-biológia szakos tanárnőből is ki tudják hozni az ámokfutót. Őszintén bevallom, hogy nem tudok hitelesen haragudni a látszólag pofátlanul nyomuló túlmotorizált autók tulajdonosaira, mert ők is ugyanúgy közlekednek, mint egy swiftes, csak ezt az autójuk sokkal hatékonyabban teszi.

Persze ilyenkor jöhet az amúgy jogos hőbörgés, hogy hiába menne, nem kell úgy nyomni neki, azonban ha az ember egy olyan - a külvilágtól gyakorlatilag teljesen elzárt - üvegkalickában ül, ami a gázpedál legkisebb érintésére is zavaró tereptárgyakká változtatja a forgalom többi résztvevőjét, hamar elveszti a fonalat. Szinte magam is meglepődöm, hogy mekkora tulokká tudok válni egy-egy teszthét végére, így erősítve a márkával szemben kialakult sztereotípiákat és itt most nem a vészvillogós, vagy rokkanthelyes parkolásra kell gondolni, mert az tényleg vegytiszta tahóság, hanem csak a haladás dinamikájára. Ezzel nem akarom felmenteni az összes gyorshajtót, de a világ autógyártása tényleg afelé tart, hogy egy teljesen steril, szimulátorszerű élménnyé változtassa a vezetést.

Forrás: AFP/Petras Malukas
Nem a méret a lényeg

Valakikre érvényes a balkéz-szabály

A cikk elején leírt visszafejlődés természetesen fordítva is igaz, nem kellett sokat biztatni az [origo]-ban a kollégákat, hogy számoljanak be hasonló élményekről. Kezdetnek itt egy mottónak is vehető urbánus észrevétel: "Ötméteres hosszúságú vagy kétméteres magasságú járgány felett megtanulod, mi az a balkéz-szabály, holott nincs ilyen, mégis mindig, mindig megadják. Mindenki."

"Emlékszem, egy öregúr az esernyőjével verte a Trabantom tetejét, és azt kiabálta közben, hogy telefüstölöm az egész várost - sajnos igaza is volt. Ekkor lehettem a közlekedési tápláléklánc legalján, olyan autósként, akit még a gyalogosok is megfélemlítenek" - írta egy másik kolléga, aki arról számolt be, hogy a trabantos korszak után, egy átlagos autóban átlagosan voltak vele udvariasak vagy bunkók az utakon, aztán az utóbbi két év nagy változást hozott. Mióta egy nem túl hivalkodó, mégis viszonylag nagy városi terepjáróval jár, teljesen másképp közlekedik. "Ha beengedek valakit a sorba, mindig megköszönik, ez korábban nem volt jellemző. Ha én kérek helyet, elég, ha csak indexelek, rögtön villantanak és beengednek, az egészen nagy autók is. Ha egy pillanatra elbambulok a zöld lámpánál, maximum egy aprót dudál a mögöttem lévő, míg korábban hosszan nyomták a kürtöt. Sokkal nyugodtabb és biztonságosabb is így közlekedni, talán az autópálya az, ahol nem ennyire látványos a változás, de ott nem is lehet a belső sávban sokáig egerészni."

Egy másik kolléga rögtön azzal indított, hogy nem rajong a sztereotípiák alátámasztásáért, de csak alátámasztani tudta: "A 800 kg-os 90 lóerős Daihatsu Charade-ban gyakran éltem át a suzukis effektust, senki nem enged be, mindenképp le akar tolni, de utána ültem át egy 1200 kg-os, 68 lóerős, diesel Hyundai Lantra kombiba. Ráadásként teherautó-vizsgás volt, oldalt sötét műanyagok a hátsó ablak helyén, púpos tető, jobb helyeken hullaszállítónak használhatták, ha rendőrök igazoltattak, ők sem kérdezték meg túl sűrűn, hogy mit tárolok a csomagtartóban. A gyorsulása teljes mértékben elhanyagolható volt, a végsebessége nagyjából 130 környékén lehetett, mégsem akartak letolni, kedvesen beengedtek, úgy látszik, csak a piros japán kisautók váltanak ki ellenérzést az átlag magyar sofőrben."

Aztán persze van olyan is, aki egyáltalán nem hisz a típusrasszizmusban, és ő irányít: "Többféle autóm volt már. Starter kitnek ott volt a Skoda 120L, aztán később a Nissan Almera, sokszor vezettem furgont, volt 3 literes benzines nagy autóm is, jelenleg egy Swifttel járok, és időnként egy 20 éves Corsával. Közel kétmillió km-t vezettem életemben, azt hiszem, a tápláléklánc szinte minden aspektusát ismerem. Viszont nem hiszek benne. Legalábbis nem abban, hogy a típus vagy az autó mérete határozná meg a helyem benne, soha nem éreztem egyik autómban sem, hogy típusrasszizmus áldozata vagyok. A képhez tartozik, hogy keveseknek adatott esélyük is erre, szeretek dinamikusan közlekedni. Ki nem állom a tökölést, akkor inkább én gyakorlok nyomást, mindegy mekkora autóra. Szerintem az áldozattá válás nem a kis autó következménye, hanem általában a kívülről jól érzékelhető határozatlanságé, tétovaságé. Emellett velem is esett már meg természetesen leszorítási kísérlet, jellemzően Audi/BMW és márkafüggetlenül taxis elkövetőtől. Ilyenkor abból indulok ki általában, hogy: 1. blöfföl, 2. az ő autója drágább. Haladok előre lassan, de egyenesen, nem kitérve, és idáig még mindig elkaptam a blöfföt. Összetörni még senki sem akarta a saját autóját, illetve nem akarta felvállalni a hatósági eljárást az egyértelműen vesztes helyzetből. A leghosszabb leszorítási eseményem pár 10 kilométeren keresztül tartó játszadozásba fordult, majd a leszorító átment a 2x2 sáv szembejövő oldalára, ott megelőzve engem keresztbeállt, és kiszállt az autóból két fiatal, hogy asszertívan kommunikálva elmondja az álláspontját a történtekről."

Nekem egyszer volt olyan élményem, hogy négy napra hozzám került egy az átlagnál nagyobb fekete autó, ami még csak nem is presztízsautónak számítana, de nagyobb volt mégiscsak az átlagosnál, és elég jó motor is párosult hozzá, ez egy Peugeot 3008-as volt - írta egy másik kollégánk. Anno még újdonság volt, de simán jobban figyeltek rám, és beengedtek, és sajnos ezt könnyű megszoknia az embernek, így egy idő után azt vettem észre magamon, hogy rá is játszom erre, és úgy vezetek, ahogy a nagyautósoktól megszokott.