Egy Mini, ami Mr. Beanből is kihozná az ördögöt

Szoknunk kell még a harmadik generációs Mini formáját, azt pedig különösen, hogy háromhengeres motorok költöztek be az orrába. Szerencsére a hiányzó negyediket is megkaphatjuk a Cooper S-ben, aki pedig még több vadságra vágyik, választhatja a 231 lóerős JCW sportmodellt is. Kipróbáltuk.

Amiért szerettük:
- bivalyerős motor
- élénk mozgás
- egyedi forma

Amiért nem szerettük:
- extrákkal drága
- automatával nem az igazi
- szűk hely hátul

A Mini, mióta 2000-ben új lapot nyitott a történetében a BMW, sokaktól megkapta a vádat, hogy milyen messze rugaszkodott az eredeti tömegmodelltől, hiszen méretéhez képest drága. Pedig az Austin Mini (1959-2000) döbbenetesen hosszú pályáját éppen az szavatolta, hogy haszontárgyból divatcikké vált, így ha Sir Alec Issigonis eredeti elképzeléseihez nem is, magához az elődhöz nagyon is hasonlatos autót alkottak a németek.

Szépen eltűntették a méretnövekedést - így önmagában meg nem mondja róla senki, hogy 20 centivel hosszabb és 4 centivel szélesebb, mint az első új mini volt 15 éve. Forrás: Mini

Persze van itt egy-két vadhajtás: ilyen kupé, olyan szabadidőautó, amik talán kevésbé illenek a képbe, ám ha az alapváltozatot nézzük, a háromajtós Minit, azt bizony rendben tartják BMW-ék. Örülök is mindig, ha vezethetem, pláne, ha éppen a csemege, a John Cooper nevével fémjelzett csúcsváltozat kerül a kezembe.

Gázelvételre elindult a régi JCW fara

Már az első új Mini generációhoz is lehetett „John Cooper Works” tuningcsomagot vásárolni, aztán a második, kompresszor helyett immár turbós széria önálló JCW modellt kapott 2009-ben, nem kevesebb, mint 211 lóerővel. Anno a nemzetközi bemutató alkalmával Mallorca kanyargós útjain és versenypályáján is próbálhattam, és megdöbbentő élmény volt, mennyire kőkemény, vad gépet faragtak a virgonc, de amúgy barátságos Mini Cooper S-ből.

Továbbra is középen van a dupla kipufogó-vég, az első kötényre rímel a hátsó is. Nem kérdezte senki, de elmondom: a csomagtér 211 literes, ami 51 literrel több, mint az elődben Forrás: Mini

Az előző JCW minden féktávon izgett-mozgott, a feneke igencsak szeretett volna már bekanyarodni, így értő kezekben nagyot lehetett menni vele, a

kevésbé magabiztosak számára pedig ügyes menetstabilizáló és elektromos differenciálzár járt

szériában. Ez utóbbiról személy szerint nem vagyok meggyőzve, mert amikor igazán erőből autózunk, alaposan megterheli az első fékeket – Mallorcán füstölésig hajtottam őket – de tény, hogy a rendszer okosan segít az erőt útra vinni. A lényeg: igazi vadóc, a legendás névhez méltó, éles fegyver lett az első Mini John Cooper Works.

Sokat konszolidálódott a beltér

Bizakodva indultam hát Kiskunlacházára, ahol az új JCW verzió hazai bemutatóját tartották. Repül az idő, már a harmadik generációnál jár az „új” Mini, bizony, idestova 15 éve velünk van ez a forma! Az újdonságot még nem vezettem, annyit tudok róla, hogy kívül nagyobb, belül tágasabb, most először ötajtósként is elérhető, és a műszerfal kialakítása is közelebb lépett a szokványoshoz azzal, hogy a sebességmérő a középkonzolról átkerült a megszokott helyére, a sofőr orra elé, másodhegedűs szerepbe szorítva a fordulatszámmérőt. Számomra ez egyébként a sportos imázs tompítását jelzi, meg talán azt, hogy egyre többen választják automatával, ami helyettünk is figyel a fordulatszámra.

A forma ismerős, de vége a kuszaságnak: jó helyen van a kilométeróra és az ablakemelő Forrás: Mini

De miért ne lehetne ez másként a legsportosabb változaton, gondoltam? Ráadásul a reptéren komoly vezetéstechnikai oktatás folyik, a bemutató is azért került ide, hogy képzett instruktorok felügyelete alatt nyomhassuk a gázt, mindössze a bóják egészségét veszélyeztetve közben. Minden együtt állt egy jó kis autózáshoz, már láttam magam előtt, ahogy egyik kanyarból másikba esve csóváljuk a JCW hátsó felét, vadul gangolgatva, gumit csikorgatva... aztán végül nem egészen így történt.

Kevésbé látszik vadorzónak

Első ránézésre az tűnt fel az egyébként nagyon mutatós kis flottán, hogy az elődnél visszafogottabb a külső, legalábbis kevésbé vágott arcon. Pedig alaposan megdolgozták a formát most is, új kötény került fel elől és hátul, a küszöb, a hátsó szárny és természetesen a könnyűfém kerék is egyedi JCW darab, a fényszórók már alapból ledesek (ez a többi Minin extra szerelvény), de talán a nagyobb kasztni miatt első ránézésre az volt az érzésem, ez nem annyival vadabb az alapnál, mint az előd volt.

John Cooper Works-orr: kötény, LED-es fényszóró, és JCW jelvények járnak hozzá alapból, a „gyorsító-csík" matrica extra szerelvény Forrás: Mini

Vagy csak az én ingerküszöböm magasabb? Beülve ért a gyomros: a bemutató összes kocsija automata váltót kapott. Pedig az utastér amúgy hangulatosra sikerült, úgy tartotta meg a már 15 éve ismerős formákat, hogy mégis érezhetően új. És persze tágasabb is, mint eddig, ebbe talán már akkor is be lehet ülni hátra, ha van lábunk.

A JCW sportülések háttámlájának része a fejtámasz

– ezt kicsit furcsállom, úgy tanultam, jobban be lehet állítani a vezetői helyzetet külön fejtámlával, de nem egyedi a jelenség, az új M3/M4 ülései is ilyen változáson estek át. De így kétségtelenül sportosabb látvány. Szóval alapvetően minden rendben van odabent, mégis motoszkál bennem a kisördög: ez így olyan, mint ha egy könnyű és vagány sportkocsiból modellváltáskor nagyobb, komfortosabb GT-t faragtak volna.

Közkívánatra automataváltóval is

Persze nem szabad ennyi alapján pálcát törni a Mini felett, bízom annyira a bajor mérnökökben, hogy elhiggyem, tudják, mit csinálnak. Minden bizonnyal számos olyan vásárló akadt, aki éppen amiatt fordult el az elődtől, mert nem volt hozzá automata, és simán előfordulhat, hogy manuális váltóval, kikapcsolt elektronikával kibújik a vadóc az újdonság báránybőre alól is.

Kézi váltóval lehet az igazi Forrás: Mini

Természetesen itt is széria az okos menetstabilizáló, a kipörgésgátló és az elektromos differenciál-zár, ezek bekapcsolt állapotban feltűnés nélkül teszik a dolgukat, és tartják úton a kocsit döbbenetes tempó mellett is, de akár ki is iktathatóak teljesen. Ha valaki további beleszólást szeretne, mert mondjuk városban kényelmes, hegyi szerpentinen pedig kőkemény kocsit akar, annak felárért állítható, adaptív lengéscsillapítót is adnak.

6,1 másodperc alatt katapultál százra

E próbán azonban nem kapcsoltuk ki az őrangyalokat, így most csak az derült ki: elképesztően, sportkupékat megszégyenítően gyors és stabil gép a Mini JCW. Az érezhetően nagyobb, de persze még mindig nem nagy autó biztosan áll a lábán, a kormány mögé épített váltófülekkel is vezérelhető automata finoman és gyorsan kapcsol,

a motor mély hangon dörmög, de nem kedvetlenségből,

éppen ellenkezőleg: úgy megindítja a kocsit, hogy kapaszkodni sincs idő, máris arcunkba ugrik a táj.

A nózira emlékeztető légbeömlő (intercooler-púp) még az első generációra került fel, és azóta is része a dizájnnak Forrás: Mini

Na igen, a motor: új szériához új erőforrás jár, immár kétliteres a Cooper S-ben is megtalálható négyhengeres, mely itt persze igencsak fel is van piszkálva. 231 lóerő és 320 Nm a két sarokszám, utóbbi ráadásul gyakorlatilag mindig rendelkezésünkre áll, mert 1250 – 4800 fordulat között sík a nyomaték „görbe”.

Erre mondják, hogy lám, hol tart már a technika

– el vagyunk kényeztetve motorok terén. Mély hangja miatt, fülre váltva gyakran beleszaladtam a leszabályozásba, de aztán ahogy ráéreztem a ritmusára, olyan erőhullámon lovagolhattam, ami elképesztő egy kisautóban.

Extrákkal tízmillió forintra is fel lehet tornászni

Szóval milyen autó az új Mini John Cooper Works? Egy szóban: profi. Az én elvárásaim ugyan mások voltak, de tagadhatatlan, hogy kiváló gép trónol a harmadik generációs Mini hierarchia csúcsán. Hogy lesz-e még ennél feljebb, nem tudjuk, de két literből ennél akár sokkal több lóerőt is ki lehet csalni (és most nem csak tuningról beszélek, ott a Mercedes A 45 AMG modellje 360 lóerővel). Talán van még a minisek tarsolyában ötlet, hogyan lehet ezt ennél is erősebbre, egyszersmind vadabbra hangolni.

Szépek a fejtámlával egybeépített ülések, de aki hátul gubbaszt, még kevesebbet lát tőlük előre Forrás: Mini

Akinek viszont elég 231 lóerő egy Minibe (remélem nincsenek sokan, akik szerint kevés lenne), azok számára 8,22 millió forintos induló áron kínálják manuális váltóval a JCW-t, az automata felára pedig 615 ezer forint. Az ínyenc, aki igazán jó szórakozást akar magának, ezt a tételt megspórolja. Cooper úr legalábbis biztosan így tenne, ha még köztünk járna.

De ki is az a John Cooper?

Már édesapja is versenyautókat szervizelt, az John pedig 15 évesen állt be inasnak, hogy kitanulja a szakmát, majd 1949-ben saját céget alapítottak. A Cooper Car Company fő profilja a versenyautó építés volt, ebben kis méretük ellenére forradalmi sikert értek el, amikor, szinte véletlenül a sofőr mögé építették be a motort együléses gépükbe.

A megoldás előnye hamar napvilágra került, így az aprócska Cooper cég pillanatok alatt a Forma-1 középpontjába ugrott, 1959-ben és '60-ban a világbajnoki címet is elhódították. Ekkor, karrierje csúcsán győzte meg John a Minit gyártó BMC vezetőségét, hogy sportváltozattal aknázhassa ki a jól sikerült kisautó fürgeségét, így került piacra 1961-ben a Mini Cooper.

Az alapváltozat 34 pacijához képest ez 55 lóerős volt, sportváltót és elől tárcsafékeket is kapott. Így már az utcai verzió is nagyon paprikásra sikerült, a még tovább húzott versenyváltozat pedig igazi bajnok lett: számos rali és túraautó versenyen utasította maga mögé a teljes mezőnyt, álljon az akármekkora és bármilyen erős autókból. Hát így kell legendát csinálni.