Nem kérdés, a VanVan a motorok mókamestere széles kormányával, húsos nyergével, hatalmas (de hátul szívószálnyi csőben végződő) kipufogódobjával, na meg, ami a legfeltűnőbb, vaskos első és még vaskosabb hátsó gumijával, amiket mintha egy kistraktorról raktak volna rá. Le sem tagadhatná, és persze nem is akarja a terepes beütést, bár buckákat mászni nyilván sokkal jobbak nála az endurók.
Ezt a gépet inkább arra tervezték, hogy könnyedén boldoguljon a tengerparti homokban, a tanya körüli prérin vagy a világ végi fagyizóhoz vezető murvás úton (ugye, a pisztácia elfogyott?). Nyilván
az öreg Simsonok és Jawák helyett tökéletes horgászmotor is lehetne,
ha futná rá a nyugdíjból, de fő felhasználási területe természetesen a város. Pont, mint az autóknál az SUV-k estében, ahol nem a rugóút és a tapadás számít, hanem a látvány és a határtalan kaland ígérete.
Pechünkre a tesztmotor gyászos feketében érkezett, holott sokkal csinosabb lehetne kék-fehérben, de azért így is félreérthetetlen retrós jegye sok egyéb mellett a tankján végigszaladó két szürke csík.
A Suzuki nem potyázóként lovagolja meg a nosztalgiahullámot,
hanem 1971–82 között gyártott kultikus homokfutóját, az 50, 90 vagy 125 köbcentis RV-sorozatot támasztotta fel kevéssel az ezredforduló után, természetesen a kékes füstöt lehelő kétüteműek helyett immár négyütemű motorokkal.
Munkagépből lett filmsztár
A Különben dühbe jövünk jeleneteit máig kívülről fújja több generáció, ezek közt volt a motorokkal vívott lovagi torna. Terence Hill gépe (egy 1973-as Ossa 250 AE enduró) is menő, de Bud Spencer óriáskerekűje mindent visz: egy Moto Zodiaco Tuareg 223-2, amelyet kifejezetten lápos, homokos talajra fejlesztettek ki munkagépnek. Stílusában ezt idézi fel a Suzuki VanVan (keskenyebb első kerekekkel), és bár elmaradnak tőle a terepképességei, kis guminyomással azért ez sem süpped földbe egykönnyen.Hogy ne vándordűneként mozogjon az utakon, a nagy (Nyugat-Európa több országában is meglepően sikeres) visszatérésnél a 125-ös változat lett a kiindulási alap, annál is inkább, mert ezt a dugóban araszolásból két kerékre áttérített autósok még a viszonylag könnyen megszerezhető A1-es jogosítvánnyal tudják vezetni. Igen ám, de ez a kategória arról szól, hogy idővel kinövik a kezdők, főleg akkor, ha gyakran elhagyják a lakott terület vége táblát, és szerény 12-nél több lóerőre vágynak.
Elővették hát a bűvészkalapból a VanVan erősebbik változatát, ami igazából egyes piacokon már a kezdetek óta létezett, de az európai piacon az újdonság erejével hat. Az ősi receptet követve léghűtéses, egyhengeres motor lökettérfogatát egy híján 200 köbcentire növelték, ami
körülbelül négy pluszlóerőt hozott a konyhára,
de aki a régivel próbált már kamiont előzni közúton, jól tudja, mennyit is jelent ez. Még fontosabb, hogy az ötödliteres blokkal a nyomaték is érezhetően nőtt.
Aki a retró forma alapján benzincsapot kinyitós, szívatót kihúzós szertartásra készülne, kellemesen fog csalódni, a befecskendezős VanVan ugyanis a gyújtást ráadva egyetlen gombnyomásra indul, és alapjáraton meglepően csendesen ketyeg. Fordulaton sem lesz sosem hangos, amit a szomszédok nagyra fognak értékelni, de én biztosan rögtön egy (nyilván nem túl fülsértő) sportdobot tennék rá, hogy jobban lehessen élvezni az egyhengeres dohogástól rongyszakadásig terjedő hangskáláját.
Így az autósok is jobban észrevennének, márpedig a sorok között előreosonva időnként szükség van együttműködésre: a széles kormánnyal és a Miki egér-fülszerű tükrökkel nem mindig könnyű elférni a kocsik visszapillantói, kisteherautók platói között. Ezt leszámítva
csodás partner városban a VanVan, hihetetlenül kompakt és fordulékony,
128 kiló kilós tömegével pedig a pehelysúlyú motorosokat sem állítja komoly kihívások elé. Aki alacsony, értékelni fogja a 77 centis nyeregmagasságot is, nem kell a megállásoknál lábujjhelyen támaszkodni, ugyanakkor a magasabbaknak sem kell majompózban ülni.
Néhány kilométer után végtelenül szórakoztató a VanVan vezetése, olyan könnyű döntögetni, mint egy biciklit, és a helyenként siralmas városi vagy vidéki mellékutakon is kényelmesen rugózik. Aki a ballonos gumik láttán rettenetes irányíthatóságra számít, nagyon kellemesen fog csalódni: a bütykös mintázat nélküli, keményre fújt abroncsokon meglepően agilisan kanyarodik, és a fékje is egész jó.
Nyilván egy modern nagymotorhoz képest szerények a futómű képességei, de ezzel a géppel úgysem szerpentinre vagy pályanapra megyünk, hanem városban lótni-futni, vagy esetleg földúton csapatni. A félig tokozott lánctól kezdve a mezei zártszelvényből hegesztett lengővilláig mindene egyszerű, mint egy faék. ABS? Ugyan már, még tárcsafék sem jutott hátra. De a maga módján működik, és mint a tulajdonosi tapasztalatok is igazolják, elnyűhetetlen.
A 200-as kivitel megjelenése csak apróságokban különbözik a jól ismert 125-östől, ezek közé tartozik a hátsó sárvédőre költöztetett szerszámostáska – bár jobban örültünk volna helyette inkább a régi, nagy csomagtartónak.
További változás, hogy a vázcsőre olajhűtő költözött,
ami nemcsak a nyári dugóban pácolódva hasznos, hanem a védőrácsával együtt még betyárosan is néz ki. Ránézésre senki sem mondaná meg, de a váltó is hat- helyett ötsebességes lett, hosszabb áttételezéssel.
Mindez a nyomatékosabb motorral együtt azt jelenti, hogy sokkal kevesebbet kell kapcsolgatni, és a 16 lóerős, de könnyű Suzukival könnyedén le lehet lépni az autósorokat. Nyilván csalódás lesz annak, aki a 125-ös után most Talmácsi gépére számított, a fejlődést úgy jellemeznénk, hogy végre megjött a szükséges plusz:
így lett országúton is jól motorozható a japán scrambler.
A végsebessége 115-120 km/h körül van, de a tartósan száz feletti tempó azért nem leányálom a nyeregig felkúszó rezgések miatt.
Ez a gép továbbra sem a száguldásról szól, de azért már van annyi ereje, hogy utast is lehessen vele szállítani, és mondjuk Dobogókőre is fel tudjunk vele kapaszkodni. Lehet, hogy ebből a szempontból nem tűnik komoly előrelépésnek például egy 250-es ETZ-hez képest, de a stílus és a megbízhatóság különleges elegyét adja, baráti, alig több, mint háromliteres fogyasztás mellett. Így aztán a pici, 6,5 literes tankkal is 200 kilométeres hatótávval lehet számolni.
A VanVan 200-ast a maga 1,45 millió forintjával nagyjából ugyanannyiért adják, mint a hasonló lökettérfogatú Burgman robogót, és bár nyilván kevésbé praktikus és kényelmes, ez vitathatatlanul izgalmasabb járgány,
mindig vagány dolog ilyennel megérkezni.
Ha a bevált RV125-höz hasonlítjuk, 310 ezer forintos felárral kell számolni az új VanVan modellnél, és legalább A korlátozott (vagy az új rendszerben A2-es) jogosítvány kell hozzá.
Cserébe nagyobb élmény vezetni, és jobban tartja a forgalom ritmusát, fenntartani pedig szinte ugyanannyiba kerül – még a speciális gumikat sem aranyárban mérik hozzá. Összességében ez az egyik legvidámabb alternatíva a klasszikus motorok között, és mivel nálunk meglepően ritka, nem a futárok és a postások jutnak eszébe róla az embereknek. Hanem a nagy, szakállas, olasz pofonosztó.
Egy tulajdonos tapasztalatai
Az utolsó 29 000 kilométeremet egy Suzuki RV 125-tel (VanVan) teljesítettem. Ez az időszak elegendő volt arra, hogy a feleségem az „új babád”-nak nevezze, illetve, hogy átlényegülésem szemmel láthatóvá váljon. Feltáró vallomásomban leírom, miért is tekinthető egy VanVan a motorozás kapudrogjának.
Jogosítványom megszerzése óta mindig is motorozgattam, de itt inkább a „gattam”-on van a hangsúly. Kizárólag a praktikum vett rá – vidékről munkába járás a fővárosba –, hogy tartós használatra beszerezzek egy motort. Két dolog miatt mentem el a VanVan irányába. Egyrészt iszonyú jól néz ki, másrészt egy megbízható csatakanca.
Ha nem is egy fajtiszta enduro, kiválóan elboldogultam vele más járműveknek kifejezetten kellemetlen földutakon is. A terepjárást a látványosan puffancs bütykös gumik, illetve a rövid első fokozat biztosítja. Bár a 11 lóerejével egy siratófalon jó, ha az alaptáborig eljut az ember, de az Országos Kéktúrán kacagva végig lehetne vele menni. Igen, tudom, nagy az ökológiai lábnyomom.
Nincs az a fakéz, ami 3 literes fogyasztásnál többet ki tudna belőle hozni, ez azért kompenzál. A 11 lóerő még egy dologra kevés; magabiztos részvételre az autópályán. Valahol 90 környékén kezd elfogyni a szufla, egy-egy kamion vagy nagypapa leelőzéséhez gondos tervezés és pontos végrehajtás szükséges.
Őszintén mondom, nem a 160 hiányzik az életemből, hanem az, hogy az előzést alanyi jogon, gázból tudjam végrehajtani, és ne lendületből, hátszélben, lejtőn. De amit az Úr egyik kezével elvesz, azt a másikkal visszaadja. Mert amikor végre bekeveredik az ember a városba, ott kijön a VanVanból az, amitől a férfiemberben valami megindul.
Annyira kezes és jóindulatú, hogy ha egy hajcsattal rögzíteném a gázkart, akkor is bárhova elmenne magától. Vezethetőségéről legyen elég ennyi, első utamon a „Demszky-bosszúja”-ként emlegetett Hungária körúton bő gázadás mellett is úgy siklottam tova, mint az olajozott istennyila. Na, persze ezt sok más motor is tudja, de a VanVan azok árának a töredékéért nyújtja ezt a szolgáltatást.
Bár gyorsulásról még városban sem lehet beszélni, inkább csak a világegyetem tágulásához hasonlatos nullától való eltávolodásról, ahol nulla-huszonnégyben főzik a közlekedési lekvárt, ott ennek semmi jelentősége sincs. Urasan lehet vele haladni, akár két személlyel is, csak megfelelő fordulatszámon kell tartani a motort. Így a VanVannal megszűnik a városi közlekedés minden nyűgje.
Bányai Zsolt