Biztos, hogy Visegrádnál és Esztergomnál véget ér a dunai turistaattrakciók sora? Szó sincs róla, autózzunk csak tovább a 11-es úton az erőd miatt eleve érdekes Komárom felé (vagy az M1-esről Tatánál letérve rövidebb úton is érkezhetünk), és beérünk Neszmélyre. Sokan csak a gerecsei borokról ismerik a falut, pedig a Duna-partja is érdekes, különösen a Szent-Ilona öbölnél.
Itt található ugyanis az ország legnagyobb folyami hajóskanzenje, bár kitáblázás híján nem olyan könnyű megtalálni. Egy jókora hajócsavarnál kell lekanyarodni a főútról, és a vasúti sínek alatt átbújva máris ott vagyunk a parkolóban, a parton ácsorgó Vöcsök I. árnyékában. Az 1977-es szovjet szárnyashajó messze a flotta legfiatalabb tagja, a többiek viszont mind a vízen ringatóznak.
Jó időben érzetünk, a szabadtéri múzeum egyik nem állandó tagja is itt van: az 1939-es építésű Debrecen ex Kassa az utóbbi években Budapesten, a Batthyányi térnél állomásozott. Az impozáns hajót az újpesti Ganz-gyárban építették,
a magyar tengeri flotta utolsó megmaradt tagja
(főleg a Fekete- és a Földközi tengert járta), felújítása óta pedig rendezvények, kiállítások helyszíne.
Sajnos ezúttal nem lehetett felmenni a fedélzetre, a másik kuriózum, az 55 éves Sopron pedig eleve nem látogatható. Ez az 1600 lóerős, Láng dízelmotoros zuhatagi vontató nem egyszerűen múzeumi műtárgy, hanem máig működőképes, és elég érdekes látvány, amikor egy másik matuzsálemet húz a Dunán. Ezzel szokták a Parlament elé vinni az 1871-es, monitor típusú, aprócska Lajta hadihajót is.
Sokáig főleg a szárnyasok és a vízibuszok érdekeltek inkább az utasszállító hajók világából, de pár éve nagyon megtetszettek az oldalkerekes gőzösök. Budapesten csak az eredeti, de éttermi sátorral elcsúfított Kossuthot látja az ember, de szerencsére Neszmélyen két felújított példány is pihen az öbölben. Egyikük, a Zoltán a flottát fenntartó alapítvány névadója, és védett műszaki emlék.
Idén ünnepli a 147. születésnapját, és utolsó évtizedeiben a csónakházként és
klubhajóként üzemelt a Százhalombattai erőműnél.
Amikor EU-s támogatással felújították, a kazán- és gépház helyén hajózástörténeti kiállítást rendeztek be. Természetesen mi is leereszkedtünk megnézni, és pókhálós, unalmas tárlat helyett egész érdekes dolgokba futottunk bele szépen kidolgozott hajómodellekkel, és sztorikkal a hőskorból, amikor (a vonatozás mellett) a gőzhajós kirándulás társadalmi esemény volt.
Hétköznap sok hajó állatokkal és terményekkel megrakott kofajárat volt, hétvégén pedig kirándulókat vitt a Dunakanyarba, ez egyik tablón még egy jómódú tanárnő és egy fess kapitány légyottjairól is beszámoltak. Szintén a Zoltán gőzös fedélzetén állították ki egy lelkes gyűjtő, Farkas Péter több mint száz darabból álló csónakgyűjteményét, köztük a nálunk is bemutatott Pannónia blokkosokat.
A skanzen másik állandó darabja, a Neszmély (korábbi nevén Bakony) több szempontból is kuriózum: 1957-ben gyártották, de a csavarhajtású, dízelmotoros hajók korszakában
új korában is antik technika volt oldalkerekeivel
és 400 lóerős compound gőzgépével. Nem csoda, hogy már húsz éves kora előtt állóhajóvá minősítették át, de épp ez adja ma a különlegességét: meg lehet nézni működés közben a gőzgépét, és a kormányállában szimulátoron játszhatnak a látogatók kapitányosdit.
Sajnos, amikor ott jártunk, ezeket az attrakciókat nem lehetett megnézni (korrekt volt ugyanakkor, hogy kárpótlásul féláron, jelképes 300 forintért adták a belépőt). A Neszmély érdekessége, hogy szállodaként is üzemel, de persze ne ötcsillagos hotelként képzeljük el:
kalóztanya részén függőágyon alhatnak az iskolások,
a matrózkabinban emeletes-, a kapitányiban pedig franciaágyak vannak. Élénk élet van amúgy a motorcsónak-kikötőben és a parti büfében is, sok vendéggel a szlováki oldalról is. Így néz ki a környék a skanzen videóján (drónos felvételt itt láthat):
Míg a ragyogó gőzösöket elég jó lehet látni a partról, addig a skanzen hátsó részén, az „elfekvőben" állókból már elég sokat kitakarnak a fűzfák, bár valójában ezek a szó szoros értelmében nem is a szabadtéri múzeum részei, hanem csak itt várnak felújításukra. A legújabb vendég a Balaton (régi nevén Beloiannisz), amit részleges fenéklemez-csere után tavalyelőtt vontattak Neszmélybe.
Ezt a Láng dízelmotoros veteránt még 1952-ben gyártották Balatonfüreden, és a sokáig a magyar tenger zászlóshajójának számított, nagy kirándulások és
színes villanykörtés diszkók helyszíneként.
A típustábláján állítólag ma is olvasható, hogy az ötéves terv részeként épült, és lesz vele bőven munka, az biztos. De még mindig sokkal jobb bőrben van, mint a mögötte álló rozsdás vastömeg, a Petőfi.
Természetesen ez sem az első nevét viseli, a szocialista hatalomátvétel idején keresztelték át a Szent László névről, és viharos időkben, 1918-ban épült, a többi itteni hajóhoz hasonlóan (kivéve az osztrák Zoltánt) Magyarországon. Még a nyolcvanas években is Budapesten eregetett fekete füstpamacsokat ez az oldalkerekes gőzös, de 1987-ben a szerbiai Apatinba került felújításra, amikor utolérte a vég.
Állítólag a hegesztők hibájából tűz ütött ki a fedélzetén, és a vízvonal felett gyakorlatilag mindene elpusztult. Alig látszanak rajta koromnyomok, mert
az oltás után mindenét ellepte a felületi rozsda,
de hatalmas munka lesz helyreállítani, az nyilvánvaló. Ha sikerülne erre is európai uniós támogatást szerezni, akkor a 62 méteres gőzöst is rekonstruálhatnák fényképek és tervdokumentációk alapján.
Bár ezúttal csak egy hajó fedélzetére lehetett felmenni, és a szigetről lehetne igazán a gyűjteményt egyben megnézni, bőven megérte a neszmélyi kirándulás. Ám végig volt egy furcsa hiányérzetem: a legnagyobb fennmaradt termes gőzösnek, az évtizedeikig elhanyagolt Szőke Tiszának is itt kéne ringatóznia, ehelyett elsüllyedt, s barbár módon szétbontott torzóként nyugszik a Tápéi öbölben. Sok más értéket viszont meg tudott menteni a Zoltán Alapítvány, és ezért kijár a tisztelet.