Ha focisták autóira gondolunk, valami rikító árnyalatra fényezett Bentley vagy Range Rover ugrik be, lehetőleg a drágábbikból. Hogy a magyar válogatott körében nem túlságosan kedvelt svéd ász mivel jár privátban, azt nem tudom, de az biztos, hogy részt vett a Volvo megújulását beharangozó, a 90-es szériát bevezető videókampányban.
És nem csak mosolyogni ment, egészen sajátos hangulatú filmek készültek a főszereplésével. A kocsit kipróbálva most már csak egyetérteni tudok a maximalista hírében álló Ibrahimovic választásával, mert a Volvo tényleg komoly géppel rukkolt elő. Kár, hogy itthon csak kevesek kiváltsága lesz – ők viszont olyanok, akik nem akarnak német prémiumautóval skatulyába kerülni.
A kínai pénzből – és persze legalább fél szemmel a kínai piacra – fejlesztett új Volvo modellcsalád immár több mint kétéves, az elsőként megjelent XC90 korábban nálunk is járt már. Mostanra négytagúvá bővült a lista (SUV, szedán, kombi és annak emelt hasú változata), és nem csak a név kapcsolja össze őket: a motorok, az elérhető felszereltségek és a designvonások is alapvetően közösek.
Első benyomásunk a limuzin láttán: te jó ég, ez ekkora!?
Ha van lehetősége egy szabadon ácsorgó S90-et elkapni, érdemes megállni és nézegetni kicsit, a Volvo ugyanis olyan tökéleteset alkotott a konzervatív, nagy szedán kategóriában, hogy szem nem marad szárazon. Bár alapvetően fronthajtásos az architektúra, mégis annyira előretolták a mellső kerekeket, hogy simán elhinném a Jaguarnak is ezt a formatervet.
Egyszerűen tökéletesen egyesíti az atletikus alkatot a böhöm mérettel, az eleganciát a sportossággal, és még azt is megoldja valahogy, hogy miközben egyértelműen hatalmat és gazdagságot sugároz, mégsem barátságtalan. Nem csoda, és nem is csak az újdonság varázsa, hogy szó szerint megfordulnak utána az utcán, pedig már egy éve a piacon van.
Mondhatjuk, hogy ismét nagyot szól a svéd design, de ez így sántít egy kicsit, hiszen a formatervező részleg vezetője, Thomas Ingenlath német, és a VW-től érkezett, az S90 alakjáért pedig egy olasz nevű osztrák, Max Missoni felelt. Ha nem volt elég a sokkból, akkor elárulom, hogy a belső kialakítás pedig egy Rolls-Royce-, illetve Bentley-múlttal rendelkező angol, bizonyos Robin Page vezetésével alakult ki.
Az autógyártás minden részletében internacionális biznisz, azt azonban simán felfoghatják dicséretként a fenti urak, hogy a nemzetközi konyhaművészet eredménye egy utánozhatatlan svéd íz lett.
Az S90 nem összetéveszthető semmivel,
és számos ponton tetten érhetőek azok az elvek és megoldások, amelyeket kedveltünk eddig is a Volvókban.
Amiben egyértelműen többet ad a versenytársainál az S90, az a hátsó lábtere, mely akkora, hogy mellette a BMW 5-ös, a Merci E-osztály, az Audi A6, vagy éppen a Lexus GS szégyenkezve nézegeti a cipőorrát. Ez persze nem véletlen, az ellenfelek felett van egy-egy még nagyobb szedán a listán, míg a Volvónál ez már a csúcs. Bizonyára a kínai piac híres hátsólábtér-fétise is szerepet játszott, arrafelé a németek is elérhetőek nyújtott sofőrös változatban, de mi ugye Európában veszünk autót.
És az S90 hátsó traktusa nem csak tágassággal hódít, maga az ülés is kényelmes. Bár elsősorban két felnőttre alakították ki, valójában a középső hely sem kellemetlen, nagyobb gyerek vagy kisebb termetű felnőtt simán elücsörög ott, tehát a látszat ellenére családi autóként is megteszi, négy embernek pedig hosszú útra is tökéletes. A csomagtér hozza a szintet (500 liter), bár a megpakolásához egészséges derék kell, ahogy az összes többi szedán esetében is.
Ezek után az lenne a meglepő, ha elöl bármiféle gond lenne a kényelemmel, és sajnos meg kellett lepődnöm, hiszen a hibátlanul komfortos üléseiről híres Volvótól ennél még jobbra számítottam. Ez talán annak az esete, amikor
a tökéleteset már csak elrontani lehet, továbbfejleszteni viszont muszáj volt,
így tesztre egy sokféleképp, még oldaltartásában is személyre szabható, de az én derekamnak valahogy nem 100 százalékos trónt kaptunk.
Igaz, ez még nem a csúcs, hiszen az extralistán ott trónol a masszírozást is tartalmazó luxusüléscsomag 515 ezer forintért, és persze már most is a kákán keresem a csomót. Egy bármilyen hétköznapi autóval összevetve az S90 sofőrje kiváló munkahelyet kap, ettől az apróságtól eltekintve tökéletes az ergonómia.
Elképesztő, hogy az elvileg kis gyártónak számító Volvo milyen magabiztossággal szállítja most már évtizedek óta a piac legátgondoltabb cockpitjeit, miközben az óriások mind megbicsaklanak egyszer-egyszer. Például már majdnem panaszkodni kezdtem az indításra szolgáló, egyébként csodásan kidolgozott csavaró-kapcsolóra, de még az is jó, hogy nem esik teljesen kézre, hiszen különben az amúgy dologtalan sofőr (erről mindjárt) még nekiállna babrálni vele menet közben.
A gombok, karok egyébként mind újak, a Volvo teljesen tiszta lappal állt neki a 90-es széria belterének, még a bajuszkapcsolók is mások, mint eddig, és a funkciók elrendezését is újragondolták – természetesen a középkonzolt uraló tablet hatására.
Minden tesztautó után egyre erősödik bennem a kép, hogy ma már nem a műszaki tartalom és nem a vas az, amiben az autógyártók egymással versenyben vannak.
Ebből a szempontból az egyes kategóriákon belül már minimálisak a különbségek.
Amiben viszont komoly harc van, az a „user interface”, azaz a számtalan fedélzeti biztonsági, kényelmi és vezetést segítő funkció integrálása és kezelhetővé tétele.
Például az még egyáltalán nem sztenderd, hogy miként is működik pontosan egy start-stop rendszer. Van olyan gyártó, amelynél lehet a fékpedál lenyomásának erősségével szabályozni, bekapcsoljon-e, és van, amelynél nem. A Volvo automata váltós kocsijában nem kell állni a féken a pirosnál, hogy leállva várjon a kocsi a zöldre – a gázpedált kell megérinteni a motor újraindításához. És ez nem a legfőbb újításuk, hanem amivel szerintem köröket vernek mindenki másra ezen a piacon, az a képernyő a műszerfal közepén.
Ez most már nemcsak úgy néz ki, de úgy is működik, mint egy tablet, tehát aki az elmúlt 10 évben megszokta az érintésvezérelt okostelefonok használatát, annak ismeretlenül is meglepően intuitív lesz a több száz funkció előhívása. Bár épp a legutóbb dicsértem az Audi MMI-t, ezt most revideálni vagyok kénytelen. A németek ragaszkodása az autóba fejlesztett, egyedi, és ezért tanulást igénylő rendszerekhez szerintem 20. századi maradvány, csiszolják bármilyen jóra. És ha ennyire jól működik egy érintésvezérelt megoldás, akkor már nem is hiányzik a rendes, gombos-kapcsolós klímapanel.
Ehhez képest maga az óracsoport egy kicsit visszalépés, az első digitális Volvo műszerfal ennél többféle beállítást tudott még. Úgy tűnik, csak én igénylem a változatosságot ezen a téren,
a vásárlók többségének talán elég, ha színt választhat az amúgy ugyanolyan kijelzők peremére.
Igaz, a képe szép és jól leolvasható, olyannyira, hogy ebben a kocsiban messze nem támaszkodtam annyira a vetített kijelzőre (HUD), mint némely ellenfelénél, felesleges is megrendelni. De most már nem kerülgethetem tovább, valamit a kocsi mozgásáról, vezetési élményéről is írni kéne.
Erről röviden talán annyi is elég lenne, hogy régóta ez az első kocsi, amit sajnáltam visszaadni, annyira jól éreztem magam a volán mögött. Az S90 a szó klasszikus értelemben nem igényli a volánművészetet, hiszen a kismilliárd segítő és óvó automatika támogatásának köszönhetően kevesebb múlik az úttól kellemesen elszigetelt sofőrön, mint mondjuk egy 740-es Volvóban.
Így van időnk merengeni azon az ellentmondáson, hogy bár a biztonságra a legnagyobb veszélyt az jelenti, ha vezető másra figyel (például a telefonjára), ám ha jól beállítjuk a Volvo rendszereit,
annyira mentesít minden stressztől, hogy előállhat az unalom,
melynek eredményeként szinte már reflexként nyúlunk a telefonért. De a filozofálgatást félretéve, a korábbi tesztjeink szerint nem tökéletesen kényelmes XC90-nel szemben az S90 futóműve sikerrel egyesíti a hibátlan úttartást a komforttal.
Pedig csak hátulra kap szinttartó légrugózást extrában, elöl sima csavarrugók dolgoznak össze az állítható lengéscsillapítókkal, és adnak semleges kanyartulajdonságot az úthibák simítása mellé. Talán a Jaguar ennél még egy fokkal jobban tud rossz úttal is boldoguló sportfutóművet építeni, a németek meg talán egy leheletnyivel sprődebbek, de a különbségek minimálisak – ebben egyforma jó mindegyik autó a kategóriában.
Sok újságíró írt sirató verset afelett, hogy a Volvo elengedte az egyébként valóban egyedi, öthengeres motorcsaládját, és minden 90-es modell sornégyes. Engem azonban nem érdekel különösebben, hány hengere van a 235 lovas dízelmotornak, mert a kocsival együtt töltött idő döntő részében egyszerűen nem is hallottam a hangját (köszönöm, Mr. Bowers és Mr. Wilkins).
Azt a finom, de mindent elnyomó őserőt annál inkább élveztem, amivel a 480 Nm nyomatékkal
a mind a négy kereket meghajtó gázolajos előrelendítette a kéttonnás csatahajót.
Az élmény kicsit Rolls-Royce-szerű: a motor háttérbe húzódik, mindegy is, hogy milyen, az ereje azonban bőven elegendő.
A fogyasztás elfogadható maradt, városi-elővárosi forgalomban 9,3-at, míg országúton, autópályán tempósan utazva 7,4 l/100 km-t mértem. Ebben a kategóriában már méltatlan lenne kuplunggal és kézi váltóval bajlódni, természetesen a Volvóhoz is automata jár, és ugyanazt lehet elmondani róla, mint a kétliteres dízelmotorról: észrevétlenül és hatékonyan teszi a dolgát.
A Volvo S90 D5 AWD tehát elég menő lett. Különleges, de közben a hétköznapi használatot még jobban támogatja, mint a piacot uraló vetélytársai. Egészen kis teret hagy csak a kötözködésre, ráadásul a tesztautó már közel egyéves volt, 25 000 kilométerrel a háta mögött, így még az állapota is biztató a tartósságra vonatkozóan.
Hátulütő azonban itt is van: a svédek teljesen összeárazták a portékát a német ellenfelekkel, tehát a felextrázott tesztautó ugyanúgy 23 milliós volt, mint egy hasonlóan felszerelt BMW 530d xDrive lett volna. És ha a sallangot elhagyjuk, és csak néhány tényleg fontos extrát ikszelünk be a konfigurátorban,
akkor is nehéz 20 millió alatt tartani az árát
(listaáron 16,1 millióról indul ezzel a hajtáslánccal, Momentum felszereltséggel), pedig megpróbáltam a realitás talaján állni.
Jó-jó, az 1,2 milliós Bowers & Wilkins hifinek nem tudtam ellenállni, annyira elképesztően szól, de ha azt kivesszük, akkor is egy kisebb vidéki ház ára megy bele a kocsiba. Ennyiért ez Magyarországon luxusautónak számít, nem is kérdés. Tiszta szerencse, hogy nem csak árban, de tudásban is egyenrangúnak tűnik ellenfeleivel. Így szerintem nyugodtan szállnak ringbe a svédek, illetve hát a svéd gyökerű cég nemzetközi kollektívája: ezt rendesen odatették.